naivdiva

2011-12-21T20:14:00.001+01:00

Mici mostanában ismerkedik a hajszárító nevű rémületes dologgal,
becsületére legyen mondva, nagyon bátran küzd.
Eddig nem nagyon volt haja, amit szárogatni kellett volna, a
haj(fej)mosás után elég volt törülközővel átdörgölni, hogy száraz
legyen, az utóbbi hetekben viszont göndörödő tincseket kezdett
növeszteni, úgyhogy hajat kell szárítani.
Pillanatnyilag ott tart az ügy feldologozásával, hogy minden áldott
alkalommal, amikor a fürdőszobában tartózkodunk meg kell beszélni,
hogy igen ott a hajszárító, de nem most nem szárítunk hajat, majd
hajmosás után, ezután levesszük a hajszárítót, megnézzük a
hajszárítót, megtapizzuk a hajszárítót (szigorúan kikapcsolt
állapotban) majd eltesszük a hajszárítót. Csak a miheztartás végett,
naponta nagyjából 3-4 ilyen hajszárító-szertartást celebárlunk.
Amikor pedig konkrétan hajszárításra kerül a sor, előbb vidáman
kacagva megszárítjuk anya (nemvizes) haját, aztán vidáman kacagva
megszárítjuk apa (nemvizes) haját, aztán megpróbáljuk megszárítani az
apja kezében tekergő, a hajszárító elől határozottan menekülő Mici
haját, amire kb. 23 másodperc áll rendelkezésünkre, mielőtt zokogásba
torkollna a kísérlet. Úgyhogy abszolút sikerként értékelem, hogy nem
csatakvizes hajjal fekszik le.

2011-12-01T10:22:00.001+01:00

Azért csak megéri a kisasszony hősiessége, mert a Gyógynéni szerint
múlik a féloldalassága, egyre többet és szebben tartja magát a
különböző teszt-pozíciókban (semmi padödö, olyanok, hogy például egy
lábon térdel, a másikkal a talpán támaszkodik) már nem segít rá ezekre
kézzel, szóval erősödik a lába-háta nem kell feszítenie ahhoz, hogy
megtartsa magát. Viszont a feszesség miatt nem tud állásból leülni,
most épp ott tart a processzben, hogy egy kézzel támaszkodik
(asztalon, kanapén, ágyon), a másikkal pedig irtózatos lassúsággal
nyúl lefelé (a mélység-érzékelés az ugye még nincs meg ilyenkor, azért
mászik tovább az ágyon, akkor is, ha az ágy már nincs tovább), és
amikor eléri a padlót letámaszt és úgy ül le, de ez is ritka, inkább
addig nyíg, amíg valaki meg nem menti.
Állítólag oltári nagy izommunka szépen leereszdve leülni állásból és
ehhez még nem elég erős. És van fény az alagút végén: idén még kétszer
megyünk, aztán egyszer januárban még rá akar nézni a Gyógynéni, de azt
mondta, szerinte ennyi elég is lesz, szerencsére nem volt nagy baj,
inkább egy kezdő lökés kellett ŐMiciségének, szépen fejlődik, ahogy
kell, utolérte a korcsoportját. Majd akkor kell visszavinni, amikor
elkezd igaziból járni (mondjuk egyedül átmegy a szobán).

És azért muszáj eldicsekednem vele, hogy a gyerek beszél, nem csak a
hülye anyja szerint, hanem teljesen igaziból, kb 10 szót teljesen a
helyén és érthetően használ (jó, a kiejétse még kicsit kásás), top
3-ban a cica, miáu (mmmmá-t mond helyette, és beszélget a macskákkal,
valamelyik elnyávogja magát, mire a gyerek üdvözült mosollyal néz fel
a játékból és válaszol, hogy mmmá), hamm, a fasorban sem vagyok, mama
akkor van, ha iszonyú ingerülten rám akar szólni valamiért.

2011-11-23T14:29:00.001+01:00

Hát tegnap körülbelül 3 másodperce voltam a bőgéstől a gyógytorna végén, amikor 60 perc hüppögve zokogás után a hullafáradt gyerekem négykézláb odavánszorgott hozzám (ez a végén a feladat, hogy a gyógynéni elviszi 5 lépés messze, és vissza kell jönnie), az ölembe vetette magát és a vállamon zokogott tovább.
De aztán erős anyu voltam és nyeltem három nagyot és mosolyogva dícsérgettem, hogy milyen ügyes volt, és inkább most bőgök miatta, amikor alszik.

2011-11-21T15:04:00.001+01:00

Mióta tél lett már akkor ilyen álmosító derengés van a lakásban, amikor leteszem a Micit ebéd után aludni, és akkor felháborító módon mindenki fogja magát és alszik - a gyerek az ágyában, a macskák a fotelekben vagy a radiátorokon - és ilyenkor én is annyira lefeküdnék velük aludni vagy de legalább olvasni egy kicsit, de ehelyett nekiülök a dolgozni és még csak nem is nyafoghatok, mert nincs kinek, mivel mindenki alszik.

Iszom egy kávét.

2011-11-16T14:03:00.002+01:00

Most akkor okulásul: nem én vagyok a hülye, a gyerekem hipotón, hogy szokásomhoz híven a poénnal kezdjem.
Kb. öthónapos kora óta gyanús nekem a mozgásfejlődése, akkor volt az, hogy kiválóan megtanult hátról hasra fordulni, visszafelé viszont nem nem és nem. Voltak ilyen próbálkozások, hogy kifeszít, elzuhan oldalra, de állandóan irgalmatlanokat koppant a parkettán és rövid idő múlva fel is hagyott az egésszel, forgás pedig sosem lett belőle, ezt a fázist úgy hagyta ki, ahogy volt (hazudok, az ágyunkban forgott, de csak ott, ott nem verte oda magát a bénázásban).

Aztán elkezdett kúszni olyan héthónaposan, örültünk. Aztán feltűnt, hogy tök féloldalasan csinálja (csak a jobb kezével húz, és a bal lábával segít, a jobb lába zászlóként lengedez utána, a bal kezét néha
beüzemeli. Aztán nem ült. Nem ült héthónaposan, meg nyolchónaposan meg kilenchónaposan sem egyedül. Ekkor megkérdeztem a védőnőt, hogy ez így együtt nem gáz-e, nem kellene-e már a gyereknek mondjuk négykézláb állnia, meg kiülnie vagy de legalább megülnie egyedül. De a védőnő azt mondta, hogy ááá, ráér még, meg ültessem, akkor majd megtanul ülni (ezt nem értettem, mert minden szakirodalom szaranya billoggal fenyeget, ha az önállóan fel nem ülő gyereket ültetni merem, de ő a védőnő, neki biztos van másmilyen szakirodalma).

De aztán a Mici betöltötte a 10. hónapot is és kiülni ugyan megtanult, de még mindig nem állt négykézlábra és akkor az egész ügy elérte a paramami vészjelző rendszerben a 'na eddig és ne tovább' fokozatot (halkan jegyzem meg, hogy ez ilyen folytonos borotvaél, hogy hol van az, amikor túlféltem, meg belemagyarázom, meg türelmetlen vagyok, és hol kezdődik a tényleg valami baj van és mutassam meg valakinek) és megbeszéltem egy időpontot egy nem messzi dévényes gyógytornásszal. (Továbbra is mindenki hülyének nézett, a férjemet és M.-met leszámítva, a különböző családtagok párosával citálták a gyerekeket, akik nem forogtak, nem kúsztak, vagy csak félig, mégis ember lett belőlük).

És elmentünk a gyógytornászhoz, aki megállapította, hogy a Mici hipotón. Miközben taperolta olyan dolgokra kérdezett rá, hogy csak lestem, mintpéldául: sokszor nyel-e félre, és akkor kiderült, hogy nem én szoptattam rosszul, meg etettem bénán a cumisüvegből kséőbb, hanem a nyaki izmai nem elég erősek és azért tüdőzött le az első félévben minden kaját, hogy gyakran van-e 'ökölben' a talpa (igen), hogy sokat feszíti-e a lábát (szintén).

Szóval a Mici hipotón, hálistennek nem vészesen, de épp eléggé ahhoz, hogy lemaradjon kicsit a mozgásfejlődése, és bár menet közben ügyesen kompenzált, közben olyan izmokat üzemelt be, amiknek egész más dolguk lenne, és olyankat nem haszanált, amiket meg kellett volna (de nem tudta használni őket a hipotónia miatt). Ettőll itt-ott le van már tapadva ez-az, például a nyaka, meg a belsőcombja - ezt a gyógytornász rögtön demonstrálta is, mert elkezdte kimasszírozni már az első alkalommal.

A gyerek visított mint a malac egy órát, közben egyfolytában próbált szabadulni, és amikor vége lett az órának, rámtekeredett mint egy anakonda, és az öltözéshez is úgy kellett lefejtenem magamról, szóval
nem mondom, hogy sétagalopp. Viszont másnap elindult négykézláb, és két nap múlva felállt.
Még egy párszor biztosan mennünk kell (két alkalmon vagyunk túl), de olyat robbant a gyerek, hogy nem hiszünk a szemünknek, bár hosszútávon még mindig kúszva közlekedik, pár 'lépést' már mászik négykézláb, ha pedig van egy alkalmas magasságú bármi, amire támaszkodhat, már áll is, én meg rohangálhatok, hogy lesegítsem (azt most hagyjuk, hogy hol a bokáján hol a spiccén áll, a gyógytornász szerint ez viszonylag normális, és majd elmúlik csak nézni szörnyű).

Szóval konklúziónak csak annyit akartam, hogy sosem hagyom többet, hogy bármi vagy bárki elnyomja az (ezobioöko) anyai megérzéseimet.

2011-11-13T12:14:00.001+01:00

Milestone: Micike túl van az első szülők nélküli ottalváson, mi meg egy bűnrossz Quimby-koncerten.
Igen, ez volt az ok, hogy Anyuéknál aludjon, hogy mi közben rockkoncertre megyünk, ami sokkal kevésbé volt menő, mint amilyennek gondoltam, amikor kéthónapos korában arról álmodoztam, hogy egyszer majd bekövetkezik.

A gyerek szuperül vette az akadályt, megint egy lépés a leválás felé, amit én viseltem rosszabbul, szerencsére. Ő átaludta az éjszakát - Apu, aki felnevelt három gyereket és aktívan nevel két unokát, kétszer is kiosont megnézni, hogy tényleg alszik-e - reggel mosolyogva ébredt, benyomta a tápszert*, és viháncolt az ágyban.
Én ugyan szintén átaludtam az éjszakát (ami maradt belőle a koncert és az utána beiktatott kocsmázás után), viszont amíg ébren voltam előbb öt-, majd tízpercenként csekkoltam a telefonon (igen, a koncert alatt is), és eléggé el voltam kámpicsorodva, amikor hazaértünk a töküres lakásba.
Ugyanakkor volt a tegnap estében többször tízperc, amikor egyszer sem jutott eszembe, hogy van-e elég csirkekocka lefagyasztva, és elég cukkini, édeskrumpli, cékla vagy sütőtök a következő ebédhez, vagy, hogy kell-e mosni, hogy holnap is legyen tiszta partedlije. A kocsmában (ahova százerezeréve járunk, és még nagy hassal is többször megjelentem, amikor még ki lehetett ülni), amikor megkérdezték, hogy hogy van a gyerek, csak annyit válaszoltam, hogy tökjól, és nem kezdtem el mutogatni a róla készült képeket a telefonomon, hanem kértem mégegy mojitót - szóval azért megvolt az 'oké, funkcionálok Naiv Dívaként is, nem csak a Micike Anyukája vagyok' feeling is.

*krúsöl: a gyereknek a kajálás a vészjelző-rendszere, ha kicsit is meg van borulva, nem eszik, és féléves koráig nem is fogadott el se kaját, se innivalót senkitől az apján és rajtam kívül, úgyhogy, amikor megláttam az üres cumisüveget, tudtam, hogy minden simán ment.

2011-10-18T14:03:00.004+02:00

Szörnyű nehéz Micinek lenni az utóbbi napokban, egyrészt van ez a felmászik-lemászik korszak, fel a combomra vagy épp egy méretes dobozra, párnára, a macskákra csak azért nem, mert elszaladnak, le a túloldalon, ami minden tizedik alkalommal egy méretes arcon landolással végződik (elfelejt kitámasztani az érkezésnél), ami szerintem tökjó arány, a Mici szerint viszont egy sértés. Ilyenkor iszonyú nagy bőgés van, nem azért mert fáj, hanem mert mellre szívja, ezt onnan tudom, hogy megnyugszik, abbahagyja a sírást, aztán két perc múlva eszébe jut, hogy ja? ő az imént taknyolt egyet, és megint elkezd zokogni. Egyébként az apja is ilyen, hogy direkt meg van sértődve, ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte.

(Csendben teszem hozzá, hogy a gyerek nem rohanja el a mozgásfejlődést, most kezdett el négykézlábra állni, közlekedés továbbra is kúszva, én meg hüledezve olvasok gyerkekről, akik ilyenkor már állnak. On the other hand, olyanokról is hallok, akik egyévesen álltak négykézlábra, plusz még egy orvos se mondta, hogy iszonyúan el lenne maradva, szóval várok türelemmel, gondolom az esküvőjére megtanul járni, milyen kár lenne azért a szép menyasszonyi ruháért, amit tönkretenne, miközben kúszva vonul be az apja oldalán.)

Szóval a másik kihívás a Mici ötödik foga, ami a jobb felső kettes, nem barátom, meg a Micinek se, még egyik foga sem gyötörte meg ennyire, napok óta nyűglődés van, és fel-felsír amikor feszíti, és ma délután csak úgy tudott elaludni, hogy ebéd után bekentem Dentinoxszal (preventíve, miután se tegnap se tegnapelőtt délután nem aludt) szóval tökjó lenne, ha kijönne már, és most egy kicsit rápihennénk a következőre, mert mióta kibújt az első, egyfolytában stomatológiai helyzet van. Bár elvileg már csak 15 hónap, és teljes lesz a fogsora, juhéjj.

2011-10-13T17:20:00.002+02:00

Rémületes kérdés vetődött fel bennem az imént: mi lesz, ha a gyerek nem tudja szopni az ujját, mert kesztyű van rajta?
A séták felét ilyen álmodozó ujjszopással tölti, pedig itthon csak akkor nyomja be a kezét a szájába, ha már hulla fáradt, vagy el van kámpicsorodva (mert szembejött az ajtófélfa pölö. Ez viszonylag rendszeres.) Meg alváshoz.
Rengeteg félpár kesztyűt és pirosra fagyott kezeket vizionálok...
Ezzel együtt továbbra is tartom, hogy inkább az ujját szopja, mint, hogy cumizzon (tessék, végre én is beszállok az egyik örök hitvitába), nem mintha nem lett volna ez az ügy lejátszva a születése pillanatában, nagyjából onnantól dolgozott egyfolytában azon, hogy betuszkolja a kezét a szájába.

2011-09-29T09:53:00.002+02:00

Nagy szerencse, hogy a gyerekünknek van egy apja is, aki felvetette, hogy a Mici azért nyűgös napok óta, mert ugrik egyet kajaügyben, így ma délelőtt ahelyett, hogy egy matrciaüzemmódban nyígó kisbaba seggét ráztam volna, egy röhögve dobozoló és egyedül eljátszó gyereket nézegettem párás szemmel, aki miután tegnap este és ma reggel is emelt mennyiségű tápszert döntött magába az utolsó cseppig, betolta az eddigi tízórai másfélszeresét.
Mentségemre legyen mondva, hogy a Mici alapjáraton is embertelen mennyiségeket eszik, a gyerekorvos szerinti 'najó, annyit még mehet' 2,5-3 deci főzelék simán tűnik el benne minden ebédkor (lekopog), és a
többi velekorú gyerekek anyukáitól rendszeresen hangzik el az 'azt mind meg fogja enni?' kérdés, szóval valahogy nem jutott eszembem hogy azért van szar kedve, mert éhes.
Noch dazu, továbbra is kétszer belefér széltébe minden cuccba, ami hosszába éppenhogy jó rá, konkrétan kockás a hasa, de mit csináljak, ha egyszer ő hosszába akar nőni ugye. Puttómodell nem lesz már belőle, az tuti.

2011-09-16T11:07:00.002+02:00

Sosem fogok már rendes blogot írni, ez van.
Micinek kijött a harmadik foga (kb. kéthetente növeszt egyet), és kibújni készül a negyedik, egyfolytában dörzsöli az orrát-szemét-arcát, ahogy feszíti az ínyét egy újabb kis pengeéles darab. Nagyon vicces, ahogy az alul már látszódó másfél fogával vigyorog. Elkezdet almát rágni, minden uzsonna után kap egy negyedet, aminek körülbelül az egyhuszadát fogyasztja el, de leagább haladunk a szilárd kaja felé, ha nem is roham léptekkel (ha nagyobb darabot reszel le véletlenül, továbbra is öklendezik).

Amúgy egyfolytában dumál, már felsorolni sem tudom, életveszély lesz a csaj, ha megtanul beszélni, mert mindenről véleménye van, de még nem értem (jó, többnyire nem értem, azért van már egy pár ho? és pa! ami tudom, hogy mit jelent miciül). Ha zenét hall, áhitatba esik, tegnap arra értem Anyuékhoz (a heti egy délutános eltávomból), hogy ül a nagyanyja ölében és operát hallgat, de olyan arccal, mint aki végre megértette az élet nagy összefüggéseit, és kb. 5 perc telt el, mire kaptam egy mosolyt, előtte csak rámszólt, hogy maradjak már csöndben, ő most itt műélvez.
Ha itthon kapcsolok be neki valamit (Dzsungel könyvét, Padlást, Szalóki Ágit, Kalákát szoktam), akkor a legnagyobb nyűgösködés közepén is bevágja az ujját a szájába és legalább öt-tíz perc rezzenéstelen csönd van, az autóban beszélget a rádióval. Nem lehet mondani, hogy nem muzikális a gyerek.

2011-09-01T10:23:00.001+02:00

Egyébként a Micinek megint kötőhártya-gyulladása van, a szemész szerint lehet, hogy a fogzás miatt, mert be van durranva az összes nyálkahártyája az és ettől pang a cucc az orrában és felfertőz. Azért örülnék, ha nem ünnepelnénk minden fogat egy egyhetes kötőhártya-gyulával.
Persze ez is a jól gondold meg mit kívánsz kategória, mert iszonyúan drukkoltam, hogy ne örökölje az én fül-anatómiámat, ami miatt az első évben kb. tízszer kellett felszúrni a fülemet, ez úgy tűnik pipa (lekopog), de pont szemgyulladás ellen nem mormogtam védőbűbájt. És igen, tudom, hogy nem tudom megvédeni a világ összes bajától, bár ez elég nagy kibaszás egy anyával, ha engem kérdeztek.

2011-09-01T10:11:00.001+02:00

Műelemzés következik, mert vettem a gyereknek könyvet (a könyvesboltos hölgy eléggé meg volt botránkozva, hogy egy nyolchósnak olyat könyvet veszek, amiben szöveg van, mindjárt több sornyi, de aztán mondtam neki, hogy nálunk a háztartásban csupa ilyen könyvek vannak, tele betűvel, nem akarom, hogy gyereknek ifjúkori neurózisa legyen, mert neki kevesebb jut valamiből).
Szóval megvettem (többek között) Csukás István Sün Balázsát ilyen szép, keménytáblás, hajtogatós verzióban, azt rághatja meg dobálhatja, nem lesz belőle aprószemét (bár ahogy figyelem, amiből nem lehet gyújtóst csinálni, az kevésbbé érdekli).
És akkor elemzem a műt.
Szóval szegény kicsi SünBalázs miért szívja meg ilyen irgalmatlanul a mese végén? Hol van itt a pozitív tanulság? Mert (spoiler következik!) ugye szegény legkisebb tesó, kitúrják a házból, de ő jófej és elmegy és épít magának másikat, aztán megint jófej és beengedi a tesóit, amikor azoknak a házát (amiből őt kitúrták) elviszi a vihar. Ehhez képest még be is szólnak neki ('csak ez az egy szoba van?' kérdezi tőle SünTihamér) de Balázska még ekkor sem mondja, hogy na húzzatok anyátokba, hanem megint hagyja, hogy kitúrják a saját házából, amit ő épített. És a konklúzió az, hogy meg kell nőnie ahhoz, hogy ne túrják ki. WTF?
Kicsit örülök, hogy egyelőre nem kell elmagyaráznom a Micinek, hogy hol van itt a tanulság, mert szerintem SünBalázs egy lúzer, akit a testvérei addig szopatnak, amíg akarnak (második nemértem: miért az az alapállás, hogy szívatják a tesói?), és nem szeretném, ha a gyerek ezzel például azonosulna, pedig én aztán hiperfejlett vagyok szociálisan.
Na, ez kikívánkozott,

2011-08-25T13:20:00.001+02:00

El vagyunk sötétítve, mintha egy migrénes nénike lakna nálunk, redőnyök leeresztve, csak a konyhában van fény, mert ott nincs redőny. Csak a mát kell kibekkelni, kedd-szerdán kint hűsöltünk anyuéknál a légkondiban, holnap reggel lemegyünk a Velencei tóhoz (adjon hálát nyaralóval rendelkező barátaiért Ön!).
Terveim szerint ma délután a gyerek 1/2 4-ig aludni fog, 4-kor uzsonnázik, fél 5-kor beülünk a kádba és pancsolunk egyet (bár én biztos hülyén néznék ki pancsolva, majd távol tartom magatól a gumikacsát), az vetkőzéssel-öltözéssel eltart ötig, és akkor már csak másfél óra, mire Mr. Simpson hazaér.
Mert, hogy ki nem teszem a lábam, meg a Mici lábát a negyvenöt fokban, az hótzicher.

2011-08-22T10:36:00.002+02:00

Tud valaki egy tuti módszert patiszon-pucolásra? Na? Valaki?
Mert úgy érzem magam, mint akit elfelejtettek beiratni a zöldségszobrász-tanfolyamra.

Ugyanitt heti 5 kiló zöldség- és gyümölcshéj komposztáláshoz átvehető.

2011-08-22T08:08:00.001+02:00

A gyerek ma harmadszor is kiborította a macskák vizestálját, lényegi haladás, hogy végre sikerült magára öntenie az egészet.
Természetesen rohadtul meg volt sértődve, hogy át kell öltözni.

2011-08-19T08:53:00.001+02:00

Micinek kötőhártya-gyulladása van, aminek az első tünete az volt, hogy piros lett a szeme szerdán, de a hülye anyja azt hitte, hogy csak belekapott. Aztán tegnap reggel Mr. Simpson nyargalt be a hálószobába, karján a bőgő gyerekkel, hogy valami nagyon nem stimmel, ő nem akar pánikot kelteni, de a Mici sírva ébredt, ami pont az ellenkezője annak, hogy telipofával vigyorogva szokott. Szegény gyerek alig bírta kinyitni a szemét, úgy össze volt ragadva a beleszáradt cucctól, amikor meg mégis kinyitotta, legörbült a szája és elkezdett hüppögve sírni.
Úgyhogy felhívtam a házhozjövős doktornéninket (Igen, ilyen burzsuj köcsögök vagyunk, a körzeti orvos 40 fokos láz alatt azt sem érti, miért hívom, csak lenézően közli, hogy 'hát anyuka, ha gondolja, hozza le a betegrendelésre'. Ahova az általában épp-nem-tudom eldönteni-van-e-baja gyereket nem szívesen viszem le, hogy tutira elkapjon valamit. A házhozjövős doktornénit örököltük, jön, ha hívom, nem néz hülyének, meg lehet kérdezni tőle, hogy micsináljak a gyerekkel, ha a banántól beleszorult a kaki, és eléggé ért a Micihez, még sosem sírt, ha ő macerálta).

Szóval jött a doktornéni, megnézte, tényleg kötőhártya-gyulladás, valószínűleg a gyerek belekent valamit a szemébe, írt fel szemcseppet meg kenőcsöt. Most csöppentünk, a lányom iszonyú lelkes, nem zokog vagy ilyesmi, de úgy rángatja a fejét, hogy kb. esélytelen beltalálni a szemébe (nem menekül kifejezetten, csak nehéz elkapni). Remélem gyorsan hat a cucc, mert eszméletlenül nyűgös.

2011-08-15T09:26:00.001+02:00

Micinek kibújt az első foga tegnap, ma már koccan rajta a kanál kaja közben. (Jobb alsó, a történelmi hűség kedvéért).
Az mindenesetre biztos, hogy amikor hisztis, akkor simán hisztis, nem a foga miatt van, mert az elmúlt napokban azon kívül, hogy Amazonasnyi nyálat folyatott el, a világon semmi nem utalt fogzásra. Aludt, evett, jókedvű volt, se hasmenés, se piros popsi. Egyszer csak ott virított a kis vonalka a szájában.

Voltunk hétvégén esküvőn, találkoztunk a fél gimnáziumi osztályommal, villogtam a gyerekkel (igen, köszi, mindig ilyen nyugodt kölyök, igen, mindig ennyit mosolyog), aki tényleg angyal volt, pedig eleve vésztervvel készültem és az ajtónál parkoltam le a babakocsit a házzasságkötőben (és minden más kisgyerekes is, tiszta bölcsi volt, egymás mellett sorakoztak a babakocsik), de a Mici csak vigyorgott mint a tejbetök vagy szopta az ujját. Az esti buli alatt Anyuék vigyáztak rá, mi meg berúgtunk, (két jégertől) úgyhogy tegnap elég betegek voltunk, illetve ülve elaludtam volna bárhol, pedig 1-re itthon voltunk, nem vagyunk edzésben, na.

2011-08-08T15:06:00.001+02:00

Mici elindult. Egy-két napig tesztelgette, hogy akkor most nem csalás-nem ámítás, tényleg előre halad, oda jut, ahova indult, aztán begyújtotta a rakétákat és azóta nincs megállás. A technika napról napra fejlődik, az elején tapadókorongzott (tenyér odacsap, karral húz), azóta átváltott alkarral húzós kommandós style-ra, a lábát viszont csak mutiba használja, túl könnyen csúszik a parkettán, nem kell neki. Majd ha mászni kezd beüzemeli gondolom.

Eszelős boldog, hogy el tud jutni a kiszemelt célpontokig, természetesen mindig a legszűkebb sarkokba lavírozza be magát, illetve vagy lábnál sertepertél (most is itt szerenádoz alattam, hogy hóóóó! bababa!), vagy valami éles-hegyes bútorrészletnél kavar. Természetesen szuperérdekes minden zsinór és kábel, minden fiók és szekrény, és úgy látom szent meggyőződése, hogy a könyvespolcon tanyázik valahol a Grál, csak meg kell találni. És még nem tette ki a lábát a nappaliból.

2011-07-29T11:27:00.001+02:00

Bejelenteni valóm van: beleférek a nadrágomba. A nadrág az a farmerom, ami már a terhesség előtt sem jött fel rám, pontosabban nem tudtam begombolni a szuriktól meg a 11 petétől puffadó hasamon. 3 kilóval vagyok kevesebb, mint amikor teherbe estem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a mázlista anyám mázlista lánya vagyok, +12 kilóval mentem a szülőszobára, ebből 9 le is ment a szüléssel meg az utána következő egy hét izzadással, szóval csak 3 kiló maradt, ami úgy 3-4 hónap alatt szívodott fel. Most fordultam át mínuszba, amiről nem gondoltam, hogy be fog következni, bár Anyu minidg mondta, hogy életében olyan sovány nem volt mint Hugi féléves kora körül. Nem sportolok (most edzünk Micivel, hogy két óránál többet kibírjon nélkülem), ellenben egy kicsivel több mint 7 kilós súlyzót emelgetek és cipelek egész nap, plusz enni sem nagyon van érkezésem.

Persze nem úsztam meg nyomtalanul a terhességet meg a szülést, olyan löttyedt vagyok mindenhol, hogy ihaj, a mellemen már max. egy sebész tud segíteni, lóg a seggem meg combom, a konyhásnéni-karomon se látszik semmilyen fogyás. Érdekes módon a hasam az egyetlen kivétel, majdnem olyan lapos, mint előtte, pedig ez minden logikának ellentmond.

2011-07-27T13:36:00.001+02:00

Elképzlehető, hogy Szofi igazából terápiás macskának született, csak eddig nem derült fény a képességeire, mindenesetre én még olyat nem láttam, hogy egy macska dorombolva tűrje, hogy egy héthónapos gyerek marokszám tépi a szőrét ismerkedési célzattal. Mert nálunk most ez megy. Micivel hentergünk az ágyon (a nap fénypontja, olyan örülés van, hogy csak na!), Szofika jön, leül a gyerek szájánál, Micike hö! hö! hö! kiáltásokkal közli velem, hogy megjött a macska, majd módszeresen elkezdi kopasztani. Én mantraként darálom, hogy simi-simi, látod, nyitott tenyérrel, nem tépjük, simogatjuk, a gyerek vigyorogva markolássza az állatot, aki félig lehunyt szemmel, dorombolva kéjeleg. Az az állat, amelyik egyébként fejvesztve menekül, ha valaki eltüsszenti magát. Irtó büszke vagyok rá.

2011-07-26T15:20:00.001+02:00

Őszintén érdekelne, hogy a gyerekem 7 hónapos létére szeparációsan szorong, vagy egyszerűen hisztériás lett nagy hirtelen, bár a tényen, hogy drámai hangon felzokog, ahányszor távozom a szobából, egyik sem változtat. Egyébként nagy szerencse, hogy körülbelül hatvanöt hülyeségre lehet ujjal mutogatni, ha épp egész nap nyíg a gyerek (biztos jön a foga, biztos a front, a kaja, álmos, túl sokat aludt, éppen nő, biztos mozgásfejlődési ugrás előtt áll), mielőtt felmerülne a gyanú, hogy egyszerűen hisztis, bár az én zsidó bűntudatommal előbb mindig az jut eszembe, hogy elbasztam és el van kényeztetve, csak aztán nyúlok a Dentinox után.

2011-07-22T09:17:00.001+02:00

Felzabál a lakás.
Egyszerűen nem jutok el odáig, hogy időnként felszámoljam a tisztaruha-halmokat, a papírhegyeket, a kidobnivaló vackokat, vagy hogy rendbe vágjam a konyhát. Ma lesz a napja, hogy az utolsó tiszta bodyt adom rá a gyerekre, és nem azt, ami szerintem jól áll neki. Reggel nem bírok házitündérkedni, mert azon dolgozom, hogy magamnál legyek, mire őlédisége felébred. Amikor ebéd után alszik, dolgozom. Egész nap jövünk-megyünk, a héten asszem egy nap volt, hogy itthon voltunk, akkor mondjuk vásárolni mentünk, hogy senki se haljon éhen a háztartásban. Amikor Mr. Simpson hazajön, összedőlök, és örülök, hogy nem kell semmit csinálnom.
Nem főztem semmit hetek óta (a gyerekkaja-trutymákolás nem főzés).
A szekrényekben leselkedő kuplerájról igyekszem nem tudomást venni.
Ki kellene pakolni a gyerekszobában a polcot, ahol 3 féle újszülöttpelenkától kezdve babafogkefén, a kiságyba való fejvédőn és kinőtt sapkán át, szoptatósteáig bezárólag minden szirszar van, amit már / még nem használunk (utóbbit nehezíti, hogy egy csomó mindent oda fogok adni a Huginak, de egyelőre babonából nem lehet semmit elvinni nekik).
Gyakorló anyák jelentkezzetek, hogy az úristenbe kell ezt csinálni?

2011-07-20T15:10:00.001+02:00

A gyereket a legsúlyabb nyígásból is ki lehet zökkenteni egy alig használt HVG-vel (vagy tetszés szerinti újsággal, aminek elég strapabíró a borítója).

2011-07-15T08:07:00.001+02:00

Egyébként negyed hatkor keltünk ma, és kb. két órányi zsilipezéssel lehűtöttük a lakást, úgyhogy mostmár csak picsameleg van, de nem kell megfulladni. A macskák iszonyúan fel voltak háborodva, hogy folyton be vannak zárva valahova (én ott tartottam, hogy győzzön az evolúció, és, ha annyira hülyék, hogy kiesnek a negyedikről, essenek, de Mr. Simpson nálam sokkal türelmesebb alkat), a Mici felébredt kb. 6-kor, hogy mi a buli tárgya és egy ideig vigyorogva handabandázott az ágyában, aztán bejelentette igényét a reggelire, ha már szemmel láthatóan az összes etetésre alkalmas rabszolga ébren van.

Nemegyébként a gyerek a héten elkezdtett mamamázni és bababázni és papapázni, illetve ezek kombinációja, amiből a legviccesebb eddig a mamba és a bamba. Mindegyiket egyszerre kezdte nyomatni, mondjuk hónapok óta hallgatja tőlem mindhármat, de amikor először a szemembe nézve azt mondta, hogy mama, akkor azért emlékeztetnem kellett magam, hogy nem az van, hogy szeretne illendően megszólítani, ha már úgyis annyi időt töltünk együtt, hanem a magyar hangzókészletet gyakorolja. Ami viszont majdnem ugyanakkora teljesítmény egy hat és fél hónapostól.

2011-07-15T06:32:00.001+02:00

És akkor announcment of the year: Huginak jelen állás szerint kisfia lesz januárban, ha minden a terv szerint halad, pontosan 1 év és 1 hónap lesz a gyerekek között.
Most töltötte a 12. hetet. Iszonyú önfegyelemről teszek tanúbizonyságot, amikor nem rohanok, hogy kiválogassam a Mici ruháiból, ami fiúgyereknek is hordható (vö.: nem rózsaszín, nem virágos, nem pöttyös). De fejben már leltározok. Nagy szerencse, hogy egy csomó mindent (pölö babakocsi) úgy vettünk, hogy, ha a többedik gyerekünk fiú lesz, ő is használhassa / hordhassa.

2011-07-12T13:32:00.001+02:00

Megjöttünk a Balatonról, ahol nem voltunk a Balatonnál, mert nem volt olyan félóra sem, amikor a három minimálból mindegyik ébren volt, és nem kellett valamelyiknek fél órán belül enni adni. Viszont szuperül éreztük magunkat, a Mici olyan lazán vette, hogy majdnem egy hétig nem otthon lakunk, hogy ihaj, meg azt is, hogy egy szobában aludtunk (3 hónapos kora óta a saját szobájában alszik ugye), én már kevésbbé, ahányszor fordult egyet, annyiszor ébredtem fel. A gyerekek teljesen egymásra zizzentek, vigyorogtak egymásra mint a vadalma, kicsit résen kellett lenni, hogy ne nyomják ki egymás szemét / húzzák a másik fülét / tenyereljenek egymás arcába puszta szeretetből, de nagyon jó dzsemborikat tartottak a játszószőnyegeken.

Mi meg végre kicsit felnőtt társaságben voltunk, és amikor az utolsó gyerek is elaludt, kiültünk a teraszra borozni meg beszélgetni, el tudott menni mindenki pisilni meg zuhanyozni nyugiban, szóval klasszul működött a közös felügyelet. És szuper embereket ismertünk meg, és megállapítottuk, hogy a gyerekek, hogy összehoznak régi barátokat meg vadidegeneket is, és megállapodtunk, hogy ezentúl sokszor csinálunk ilyet, és jövő nyáron ugyanitt mindenképp.

2011-07-06T07:58:00.001+02:00

Csajhetet tartunk (jó, felet), indulunk a Balatonra Micivel (+2 barátnő+2 Micikorú kiscsaj), Mr. Simpson pénteken jön utánunk.
Izgulok.

2011-07-05T08:09:00.001+02:00

Háromkor felsírt a Mici, de mivel szokott álmában sírni (meg hangosan röhögni is) nem rohantunk be hozzá. Aztán felsírt fél négykor is, meg háromnegyed négykor is, úgyhogy átmentünk (tiszta bénák vagyunk éjszakai válságkezelésből, mindketten ott tolongtunk az ágya mellett, ahelyett, hogy legalább valamelyikünk aludt volna tovább).
A gyerekünk, aki három hetes kora óta átalussza az éjszakát, és a hetek óta tartó fogzástól sem ébredt még egyszer sem, most felébred arra, hogy hanyatt fordult álmában. Pontosabban arra, hogy nem hason van. Annyira nem ébred, hogy visszaforduljon, csak bánatosan óbégat, hogy ő nem ehhez van szokva. Visszafordítottam, megpuszilgattam, simogattam egy kicsit a hátát és kész, már aludt is.
Én meg négy óta itt kísértek a lakásban, mert persze a hülye macskák úgy vették, hogy ja? jövés-menés? akkor reggel van! és ment az ordítás a konyhában, onnatól meg már esélytelen voltam.

2011-06-29T12:46:00.002+02:00

És amikor épp azon filózok, hogy gyalog vagy kocsival menjünk a gyerekorvoshoz a féléves checkupra (gyalog 35 perc, autóval 10), elkezd esni. Köszi Univerzum, kocsival megyünk.

2011-06-25T05:59:00.002+02:00

Újabban felébredek hajnalban és nem tudok visszaaludni, ne röhögjetek, ez nekem egy trauma, utoljára kb. 21 éves koromban voltam ébren fél négykor, és akkor is még és nem már. Bizonyos szempontból klassz, mert ilyenkor tudok dolgozni. Viszont kb. tízpercenként jut eszembe, hogy dejó! most fel tudom hívni az akárkit, mert nem kell félszemmel a Micit sasolni, tudnék beszélni akár tíz percet is egyhuzamban, aztán rájövök, hogy ötkor meg hatkor senki sem örülne, hogy beszélhet velem tíz percet egyfolytában.

2011-06-21T18:55:00.001+02:00

A Hűvösvölgy-Gellért tér táv csúcsforgalomban, egy a hátsó ülésen egyvégtében torka szakadtából üvöltő gyerekkel not funny.
Bár M.-nek ugyanebből megvolt a Tihany-Budapest is már, szóval van még út felfelé.

2011-06-21T08:32:00.001+02:00

Megpörgettük ezt a júniust, becsobbantunk a mélyvízbe, hogy úgy mondjam, hirtelen két hétvégén is elutaztunk, egyszer ott is aludtunk.
Voltunk Fiúk 1-éknél, ahol Mici szó nélkül aludta a délutáni etapot egy idegen ház idegen szobájában egy idegen utazóágyban, előtte-utána pedig hagyta, hogy Fiúk 1 ötéves kisfia udvaroljon neki. Oda-vissza nagy bazsajgás volt, alig hittem a szememnek, most találkoztak először, de akkor szerelem lett, hogy ihaj. Z. negyedóraszám üldögélt a Mici mellett a földre terített takarón, mesélt neki képeskönyvből és időnként odanyomta hozzá az orrát. A gyerek méterszéles vigyorokkal vette tudomásul az udvarlást és cserébe kicsit megcsipkedte a lovag arcát.

Aztán a következő hétvégén elmentünk Sopronba, ahol nagyokat sétáltunk az erdőben, meg a városban és a gyerek megtapasztalhatta, hogy milyen buli szállodában lakni. 8-kor szokás szerint letettük aludni, és száműztük magunkat az erkélyre (a Mici egyedül alszik hónapok óta, nem akartuk megzavarni), és Mr. Simpson laptopján néztünk sorozatot, megittunk egy üveg bort és romantikáztunk a szúnyogok között. Mici simán vette a nem otthon éjszakázást, meg a nagy kádban fürdést, meg a svédasztalos reggelit (mellettünk ült a hordozóban és füligvigyorokat eregetett mindenkire, aki elhaladt az asztalunk mellett). Alle zusammen tökjó főpróba volt így a nyaralások előtt.

Egyébként az egészben a logisztika volt a legnehezebb, még szoknom kell, hogy a fél háztartást össze kell pakolni, ha megyünk valahová, pedig a pépgyártó szettet magunkkal se vittük, szegény gyerek bébiételen volt kénytelen senyvedni két napig.

2011-06-21T08:19:00.001+02:00

Minden kisgyerekes háztartás automatikusan mosodává válik?

2011-06-10T09:24:00.001+02:00

Hű, annyira webkettesek vagynk, hogy Anyám a fészbukon hirdette meg a vasárnapi ebédet. Nem viccelek.

2011-06-07T17:54:00.001+02:00

A gyerek kúszni szeretne.
Egyelőre ott tart a processzben, hogy karját-lábát az égnek emelve, lila fejjel ordít hason, hátha elég iszonyú mérgesnek lenni, attól is menni fog.

Teszem hozzá az ujjszopással ugyanezt csinálta két hónaposan, amikor már tudta, hogy mit akar (a kezét a szájába tenni), de a koordinációs fícsörök még hiányoztak, képes volt rekedtre ordítani magát mérgében. Apja lánya egyébként, én hiába döntöttem el, hogy nem leszek vele maximalista, ha ő az magával. Kemény heteknek nézünk elébe...

2011-06-04T18:09:00.001+02:00

Mici, befejező rész:

Karácsony után, a céldátum reggelén bementünk NST-re, ami nulla fájástevékenységet mutatott, megvizsgált az orvos, aki kijelentette, hogy satura zárva van az összes méhszájam, ebből idén már nem lesz gyerek, megbeszéltük, hogy mennyi túlhordás után kell befeküdnöm, és este 10-kor megszületett a Mici.
Egész nap gyanús volt a dolog, de a terhesség végén annyit keményedtem, hogy már nyolcperces fájásaim voltak, amikor mérni kezdtünk az időt Anyuval - náluk dekkoltam ugyanis egész nap, a férjem dolgozott, nekem meg nem volt kedvem egyedül lenni.
Aztán amikor rájöttünk, hogy valószínűleg szülök, felhívtam Mr. Simpsont, hogy vigyen haza, ne a Budapest táblától induljunk a kórházba. Épp hogy hazaértünk, amikor olyan fél 4 körül elkezdett csordogálni a magazatvíz (ennek nagyon örültem, ugyanis ígymuszáj volt bemenni a kórházba - az utolsó 2 hónapban végig azon izéltem, hogy ha nem folyik el a magzatvizem, honnan a francból fogom tudni, hogy szülök. Hát elfolyt.).

A szülés olyan volt, mint az egész terhességem: sima és nyugalmas, az elején némi döccenővel, mert 9-en szültünk aznap este a kórházban rendelkezésre álló 4 szülőszobán, ebből mi értünk be nyolcadiknak, úgyhogy 3 órát a folyosón mászkálva vajúdtam, de így utólag ezen a tényen kívül nem emlékszem semmire, csak, hogy a végén már rohadtul fájt, és, hogy közben időnként elkaptak egy NST-re, szóval tudtuk, hogy a gyerek jól van.
4 órával azután, hogy elkezdett folyni a magzatvíz otthon, beért a dokim, aki épp uszodában volt a 3 gyerekével amikor felhívták a kórházból, hogy szülök, lett szülőszoba és kaptam EDÁ-t. Az érzéstelenítést azért kértem, mert a folyosón vajúdás alatt annyira nem haladtunk semmit, - 3 óra alatt 1 cm -, hogy attól féltem, hogy ha ez így megy, akkor mire meg kell szülnöm a gyereket, olyan fáradt leszek, hogy nem fogom tudni kitolni.
Az EDÁ-val (ami egy megváltás volt) 1,5 óra alatt kitágultam 10 centire és 20 perc alatt kitoltam a Micit. Előtte kicsit beparáztunk, mert a gyerek szívhangja leesett közvetlenül miután megkaptam a gerincérzéstelenítést, de csak rosszul feküdtem (ülni ugye már nem tudtam a fájdalomtól, úgyhogy oldalt fekve döfték a tűt a hátamba), és amikor pozíciót váltottam újra tök normálisan kalapált, szerencsére kb. megijedni sem volt időnk. A dokim valahogy végig úgy volt bent mint egy ilyen jó szellem, amikor felnéztem, mert úgy éreztem, hogy kell, hogy ott legyen, akkor ott volt, amikor arra vágytam, hogy Mr. Simpsonnal heherésszek kettesben (EDA után) akkor nem volt ott, szóval valahogy pont érezte, hogy mi kell nekünk. Fogadott szülésznőnk egyébként nem volt, úgyhogy hármat fogyasztottunk belőlük 6 óra alatt, de a szülőszobán már ugyanaz volt velünk végig - nagyon jófej volt és nagyon sokat segített.
Szóval az EDA után már nagyjából pikk-pakk ment minden. Állítólag ez is változik, hogy ki hogy reagál az epidurálra, a szülésznő azt mondta, hogy nekem igazán érdemes volt, mert gyorsította a folymatot és, ha nem kapom meg szerinte még pár órát elvajúdgattam volna. Anyám szerint a természet nem engedte, hogy a folyosón pottyanjon ki a gyerek, és amint 'biztonságban' voltam, minden ment a maga útján - hát én a nagy biztonságban úgy megszültem mint a huzat.

A hatodik vagy hetedik tolófájásra egyszercsak kicsusszant a gyerek (senki sem mondta, hogy 'itt a feje' vagy ilyesmi, csak, hogy most erre a fájásra kettőt kell nyomni, úgyhogy hirtelen nem is értettem, hogy kész? vége? ennyi volt?), a doki rámtette (meglepődtem, hogy milyen meleg), felnézett rám és elkezdett nyekeregni - én meg sírva nevetni, az apjával együtt, és mondtam neki, hogy szia, te apádlánya (még hetekig félelmetesen hasonlított az apjára. Most a hugomra hasonlít pont ilyen félelmetesen, helló genetika again.) Egyébként egész terhesség alatt az az óriási poén ment, hogy majd megmondjuk neki, mekkorát nőtt, mióta utoljára láttuk (a petricsészében ugye, a beültetés előtt), de aztán valahogy egyikünknek sem ez jutott eszébe. Aztán Mr. Simpson elvágta a köldökzsinórt, és a gyereket elvitték mérni-fürdeni (az apjának az volt a parája, hogy elcserélik a kórházban, úgyhogy úgy követte, mint egy szagot fogott vadászeb), ahol rögvest fürdés után össze is kakilta magát. Aztán visszahozták, és amíg engem stoppoltak (bő 20 perc, volt ott minden, meg utána vicces gyerekágy, de szerencsére a kanül még a gerincemben volt úgyhogy kaptam naftát, nem éreztem semmit) ő az apja kezében volt, aztán rámtette a szülésznő, rácuppant a mellemre és két órát szopott, mi meg nézegettük az összegyűrődött kis fejét. Lett egy gyerekünk.

2011-05-31T16:13:00.000+02:00

Nagyon vicces a gyerek és a macskák viszonya, pontosabban a gyerek és Szofi viszonya, Zorkának már kábé semmivel sincs viszonya a kajástálon és a kanapén kívül, a Micire adott max. reakciója az, hogy kimegy a szobából, ha a gyerek túl hangosan sír.
Szóval a Szofi meg a Mici kerülgetik egymást. Iszonyú kiváncsi mindkettő, de a gyerek ugye még nem tud a macska után menni, úgyhogy csak sóvárogva bámulja (egyébként Zorkát is), mert nézd már! mozgó plüss!, a macska meg nem mer hozzányúlni. Kerülgeti, szagolgatja, fekszik tőle fél méterre és bámulja percekig, de nem mer közelebb menni, pedig majd meggebed, látom rajta.
Mici már mindkettőből kimarkolt egy-egy marék szőrt (az ölünkben volt éppen, a macskák meg mellettünk feküdtek), de egyiknek sem rebbent a pillája sem, szóval úgy tűnik, nem karmolják majd képen mandínerből, ha a farkukat rángatja.
Egyébként egész terhesség alatt ezt hallgattuk, hogy 'és a macskákkal mi lesz?', és a végén már annyira ideges voltam, hogy minden érdeklődöt biztosítottam róla, hogy amint megszületik a gyerek megmérgezzük őket, nem kell aggódni. Azt hiszem, hogy az összes zörgős, csörgős, színes basz együttvéve sem lendít annyit a Mici mozgásfejlődésén mint a két hülye.

2011-05-31T08:40:00.001+02:00

Amikor Anyám folyton azt mondogatta, hogy kisbabának én voltam a világ legjobb gyereke, mindig azt gondoltam, hogy ilyen nincs, ráadásul elég frusztráló volt, mert ez volt a léc, amit, amikor mondogotta már rég nem tudtam megugrani.
Persze most, hogy itt a Mici, értem, hogy mire gondolt, mert ez a gyerek, ez csupa pro és szinte nulla kontra, ami nyilván bezzegelésnek hat, pedig nem annak szánom, csak hát mit lehet mondani egy gyerekre, aki 5 hónaposan egyfolytában fetreng a röhögéstől (annyira, hogy időnként eszébe jut valami és elheherészik rajta magában), bármit megeszik, amit az orra alá tolok, éjjel 11 órát alszik egyhuzamban, órákat eljátszik egyedül (nem csukom rá az ajtót, itt nyomul mellettem a játszószőnyegen), simán veszi, ha a családi banzájokban egyik nagynéni / nagymama, nagypapa / dédi tapizza és puszilgatja a másik után és nincs az a szociális program, amire ne lehetne elvinni, - oké, kocsmázni még nem voltunk. (És akkor most ezt mind lekopogom.)
Szóval a Mici annyira jó, hogy folyton emlékeztetnem kell magam, hogy magától ilyen, nem azért, mert erre neveljük, hanem, mert ilyennek született, és addig lesz ilyen, amíg ő akar, és nagyon oda akarok figyelni, hogy ne elvárás legyen vele szemben, hogy jógyerek legyen, hanem egyszerűen örüljünk neki.
És amikor majd jön a dackorszak meg a többi izé, amit az apja nem akar a nevén nevezni, de kamaszkornak hívják, akkor majd annak akarok örülni, hogy milyen szépen, mondja, hogy 'nem' és, hogy vannak barátai, akikkel a jóég tudja merre lóg éppen és talán nem ő a világ legjobb gyereke, de boldog gyerek.

2011-05-30T10:31:00.000+02:00

Mici, Chapter 3.:

A 12. és a 36. hét között paráztam. Nem ilyen idegbaj szinten, de folyton aggódtam, hogy minden oké legyen, bár azért ezzel többnyire minden kismama így van, azok is, akiknek nem lombikkal lesznek gyerekeik és nem vesztenek el egyet belőlük. Minden rendben ment, az összes tesztek negatívak lettek és én is csak egyszer-kétszer hívtam fel az orvost, hogy, ez van meg van (semmi nem volt, de szerencsére ő mindig elmondta, hogy bármilyen hülyeséggel bármikor hívhatom, és tényleg, vasárnap reggel tízkor is felvette a telefont). A gyerek baromi élénk volt, a 17. héten éreztem először, hogy kapirgál, aztán amikor már kezdett igazi kiterjedése lenni (meg nekem is) kőkemény bulikat nyomott. Kedvenc elfoglaltsága az volt (miután befordult a 30. héten), hogy a lábát betolta a szegycsontom alá, a fejével beékelődött a méhszájamba és fesztítette magát keresztbe az egész hasamon. Ebben csak annyi a vaszisztdasz, hogy amikor elmeséltem anyósomnak, hogy a büdös kölök ezt műveli, legyintve kérdezte, hogy mégis mit vártam, az apja pontosan ugyanezt csinálta az ő hasában 36 évvel ezelőtt. Ennyit a genetikáról. Viszont ennek a mutatványnak köszönhetően iszonyú korán beékelődött érkezéshez, ennek a doki a végjátékban mindig nagyon örült (milyen szépen beilleszkedett!), én meg emiatt nem tudtam járni az utolsó 3 hétben.

A nyár (meg a középső trimeszter) békében telt, voltunk nyaralni, megúsztattam a hasat a tengerben, ettem sok halat, mert az jót tesz a magzati agy fejlődésének (meg mert iszonyúan kívántam), és ettem sok fagyit, mert az meg nekem tett jót. Mr. Simpson minden este áhitattal beszélgetett a gyerekkel, ő pedig bőszen rugdosta az apja tenyerét. A hetedik hónap elejéig, vagyis szeptember végéig dolgoztam, aztán már nem fértem oda az íróasztalhoz, plusz ugye kb. karácsonyra voltunk kiírva, tudtam, hogy ha még egyben is leszünk decemberben, esélytelen lesz bármit elintézni a karácsonyi gigamegőrülésben.

Október-novemberben megvettünk Mr. Simpsonnal minden szükséges (és szükségtelen) holmit a gyereknek, kimostam és szortíroztam nyolc tonna baba- és kisgyerekcuccot, amit M.-éktől meg a nővéremtől kaptunk és összeraktuk az én kórházi pakkomat (aminek aztán kb. a negyedét használtam).
November közepén realizáltam, hogy nincs az a kormány- és ülésbeállítás, amivel vezetni tudok, úgyhogy odaadtam a kocsit Anyunak, használja, ha kell, amikor meg nem, álljon inkább a garázsban náluk, mint az utcán nálunk, és onnantól leginkább otthon voltam, valahogy begubóztam. Sokat beszélgettem a Micivel, aki akkor még nem volt Mici, és sokat énekeltem neki (azóta is, vannak dalok, amiket elkezdek és a férjem távozik a helyiségből) álldogáltam a frissen festett szobájában a frissen összeszerelt kiságy mellett és próbáltam elhinni, hogy tényleg mindjárt gyerekünk lesz.

Aztán eltelt a 36. hét, a gyerek az orvos szerint egyértelműen két kiló fölé hízott a hasamban, én pedig kezdtem azt gondolni, hogy felőlem megemelheti már a kis fenekét, jó lenne már találkozni, nem cipelni azt a plusz 10 kilót és aludni éjszakánként (valamiért nekem se jutott eszembe, ami egyébként egyik elsőterhes barátnőmnek sem, hogy szülés után sem fogok aludni). De eltelt a 37. hét meg a 38. is, bőszen jártam az NST-kre és a dokim bőszen mondogatta, hogy a gyerek tökjól van odabent, nem fogja elsietni a dolgot. A 39. héten azért drukkoltam, hogy, ha már eddig bent maradt, ne most induljon neki, egyáltalán nem akartam a kórházban karácsonyozni. Rendes gyerek, nem karácsonykor született meg.

2011-05-26T17:58:00.001+02:00

Mici, Chapter 2.:
Szóval ott tartottam, hogy pozitív lett a terhességi teszt.
Másnap reggelre berendeltek minket a Kaáliba ultrahangra-vérvételre. Az előbbin már látszott valami maszat (még sosem örültem így maszatnak), az utóbbin olyan magas volt a hcg-érték, hogy erősen lehetett feltételezni, hogy tényleg mindketten megkapaszkodtak. Ekkor voltam 5 hetes terhes a 'rendes' számolás szerint, valójában 2,5. Ezután a (rendes számolás szerinti) 9. hétig minden héten felmentünk az Istenhegyire ultrahangra.
A következő mozinál pedig ott dübörgött két szivecske-kezdemény a monitoron. Két szív, két gyerek. Igen, akkor is bőgtem. A 9. hét után a MásikDoktor elbocsátott, hogy járjak ezentúl 'sima' terhesgonozásra.

Több orvost is javasoltak a barátok meg a rokonok, a MásikDoktor is ajánlott szülészt (én leginkább nála szerettem, volna szülni, de ő már nem vezet szüléseket sajnos) Végül úgy alakult, hogy egy fiatal dokihoz mentünk először, akiről úgy hallottuk, hogy jó szakmeber, meg viszonylag normális is - ami nőgyógyászban ugye ritka. Ez a 10. hét volt, már egy hónapja pörögtünk a duplagyerek-témán, kezdve annál, hogy hogy fognak megszületni, folytatva ott, hogy túl kicsi a lift a házban egy ikerbabakocsinak.
Ugyan a MásikDoktor többször nyomatékosan elmondta, hogy a 12. hétig még bármi lehet, pláne egy ikerterhességgel, a nő egy gyerekre van tervezve, szóval legyünk felkészülve mindenre, én azt gondoltam, hogy az Úristen mostmár eleget szivatott, majdnem négy évet vártunk ezekre a kölykökre, innentől már nem lesz semmi baj.
Azzal léptem be a vizsgálóba, hogy ikrek és hüvelyi úton szeretném őket megszülni, ugyelehet. Előtte azért bemutatkoztam. A doki elmondta, hogy mely esetekben lehet / nem lehet ikreket simán megszülni, lerajzolta, elmagyarázta. Megmérte a vérnyomásom, levett két hektó vért, kérdezte mennyit híztam (hehe, az első trimeszerben fogytam 1,5 kilót, pedig nem hánytam egyszer sem, de minden reggel meg délután rosszul voltam, úgyhogy kábé egy kiflit bírtam megenni naponta meg a terhesvitamint). Aztán felfeküdtem a vizsgálóasztalra, és elkezdte nézni őket az ultrahangon.

És nézte és nézte és túl sokáig volt túl nagy csend. És megnézte őket innen is és onnan is és még mindig nem mondott semmit és tudtam, hogy gáz van mert nekem is feltűnt a felém fordított monitoron, hogy az egyik baba egyáltalán nem mozog. Először azt hittem, hogy alszik (volt már ilyen, addigra túl voltunk két olyan ultrahangon, amin látszott, hogy ficeregnek), de amikor harmadszor nézte meg tetőtöl talpig, akkor összeszorult a torkom. Aztán a doki elmondta, hogy a nem mozgó baba sokkal kisebb a tesójánál, ami azt jelenti, hogy pár napja nem él már. És akármilyen furcsán hangzik, ekkor döntöttem el, hogy ő lesz az orvosunk. Olyan emberségesen és normálisan tudta elmondani, hogy mi van, még azt is, hogy inkább most, mint a második trimeszterben, amikor a testvérére és rám is komoly veszélyt jelentene, és annyira bíztatott, hogy ott a másik gyerek, aki tök egészségesnek tűnik és nem lesz semmi baja, hogy tudtam, hogy vele akarom végigcsinálni ezt a terhességet. Két napig sirattam az 'egyikgyereket', muszáj volt elbúcsúzni tőle, de aztán szerencsére muszáj volt összeszednem magam a 'másikgyerek' miatt - akiről két héttel később megtudtuk, hogy lány.

2011-05-24T18:07:00.000+02:00

Csak engem ért váratlanul ez a július?
Mindenesetre tökre örülök, mert anyám meg nagyanyám hoztak úgy egy kilónyi napozót meg más nyári egyszálsemmit a gyereknek, mikor legutóbb Londonban jártak, most az összeset szép sorban ráadhatom. (Lánygyereket öltöztetni rulez.)

2011-05-23T17:21:00.003+02:00

A poénnal kezdem: van egy 4,5 hónapos röhögőgép, dumafranci lányunk, aki a Mici. És akkor folytatásos teleregényben elmesélem, hogy hogy lett gyerekünk.

Mici, Chapter 1.:

Az első lombiknak 2009. decemberében futottunk neki, de nem jutottunk nagyon messzire, mert félúton le kellett állnunk az egész procedúrával - pontosabban nem volt muszáj, de én hallgattam a MásikDoktorra, mert ő okos és sosem vert át, és nem kente a szart, bármi is volt. Szóval az történt, hogy nagyon durván reagáltam a gyógyszerekre, és beleszaladtunk egy túlstimulációba. Ez egyébként állítólag elég ritka, ún. high responder vagyok, ha hormonokról van szó, úgyhogy a következő menetben rettentő óvatosak voltunk. Kellett tartanunk egy hónap (ciklus) szünetet, plusz még elutaztunk Rómába, úgyhogy március végén csaptunk bele újra a lecsóba. Iszonyú szoros kontroll alatt voltam, volt egy hét, amikor minden második reggel a Kaáliban kezdtem, vérvétel-ultrahang, és csak akkor engedett el a MásikDoktor, amikor mindkettő rendben volt. Így sikerült április elején leszívni 11 petesejtet, altatásban (már hogy én aludtam, nem a sejtek). Egyébként amennyire paráztam az altatástól, annyira volt vicces, csak arra emlékszem, hogy fölémhajol az anesztes, beköti a branült, mondja, hogy kicsit szédülni fogok, aztán lekapcsolják a villanyt, a 'következő percben' pedig az őrzőben szólongatak.

Szóval lett 11 sejt, amiből 5 megtermékenyült. Ilyenkor van 2-5 nap, amíg semmit sem lehet csinálni, csak drukkolsz, hogy nőjenek, bírják a petricsészét és kettőt visszakaphass (azt beszéltük meg a MásikDoktorral, hogy az első próbálkozásnál kettőt ületet vissza). A cél az 5 napos blasztocita állapot, mert akkor a legnagyobb az esély a megtapadásra. Ha természetesen jön össze a gyerek, akkor kb. eddigre vándorol el a méhüregbe a petevezetőn át, ilyenkor van a beágyazódás. Szerencsére ketten is kihúzták az ötödik napig (közben minden délelőtt fel kellett hívni az intézetet, hogy mi van, ha úgy állnak, azonnal menni kellett volna, hogy visszasuvasszák őket). A hatodik nap reggel bementünk, és visszakaptam két kiscsírát, egy pont ugyanolyan katéteres eljárással mint az inszemináció, de tized annyi kellemetlenséggel, mert a MásikDoktornak eszébe jutott, hogy előtte a seggembe lövessen egy görcsoldó-fájdalomcsillapító kombót - és né! nem is kell feltárni meg három fogó meg a többi kín, amin az OrvosDoktor négyszer végigzavart, asszem 5 percig tartott az egész.
Egyébként, beültetés előtt meg lehet nézni őket mikroszkóp alatt. Hát az elég erős élmény azért, hogy ott csillog két kis csillag-virág alakú dolog, amik a gyerekeid lehetnek. Nekem tök sokat segített az első hetekben vizualizálni, hogy mi történik velük, valahogy kézzelfogható lett az egész,akkor is, ha tudtam, hogy ici-picik: láttam őket.

Na a következő két hétben ahelyett, hogy megőrültem volna, ahogy előtte gondoltam, nem őrültem meg. Ugyanis asszem úgy 3-4 nappal a transzfer után ültem a Bajcsyn a kocsiban és egyszercsak tudtam, hogy ott vannak mind a ketten. Nem hittem, meg reméltem, hanem tudtam. Pár nappal később elkezdtem szagokat érezni, aztán kicsi hányingerke is jött. Aztán a tesztelés előtti este (protokoll szerrint 14+1 nappal transzfer után kell és nem is csináltam előtte teszteket) olyan görcseim voltak, hogy zokogva mondtam Mr. Simpsonnak, hogy ezek a gyerekek márpedig maradnak, én nem engedtem el őket sehova, és közben nagyon féltem, hogy mégis engedély nélkül távoznak. Szerencsére aztán nem volt vérzés, most sem tudom mi volt, talán akkor vették elő a gyalogsági ásót, hogy befúrják magukat. Reggel persze nem bírtunk aludni, fél hatkor néztük egymást az ágyban én meg mondtam, hogy franc! kimegyek, pisilek, tudjuk legalább, hogy mi van. Nagyjából 0,07 mp alatt lett iszonyú erős a tesztcsík. Bőgve röhögtünk (jó, bőgni csak én bőgtem) és körbetelefonáltuk a szülőket meg a Hugomat (igen, hajnali 6-kor), elújságolni, hogy gyerekünk lesz.

folyt. köv.

2011-05-23T16:02:00.002+02:00

Határozottan tényleg úgy tűnik, szóval le merem írni: a gyerek elkezdett forogni. Már kb. másfél hónapja megfordult mindkét irányba egyszer-egyszer (egy hét különbséggel), aztán köszönte elég volt, és maradt az oldalt fekve révedezve ujjszopás, pedig az apja időnként odafeküdt mellé és az arcábadrukkolt, még segíteni is akart neki, hiába mondtam, hogy a gyerek vagy magától elkezd forogni, vagy a fejünk tetejére állhatunk, akkor se fog (és így lesz majd a mászással, állással, járással és az egyetemi felvételivel is, szóval jobb időben hozzászokni).

De! Tegnap este háromszor is hátról hasra fordult és azóta a világ legtermészetesebb dolga, hogy pörög, igaz, csak odafele, de egyszer majd gondolom rájön, hogy hasról hanyatt is lehet fordulni, azt se tiltja semmi. Nagyon büszke vagyok rá meg ő is magára egyébként, hatalmas vigyort vág ki minden alkalommal amikor hasra kerül, épp hogy nem teszi hozzá, hogy 'tá-dámm'.

2011-05-19T17:13:00.001+02:00

Na ez de milyen érdekes volt, hogy elkezdett szakadni az eső, miközben békésen legelésztünk a Feneketlen tónál. (Igen, nagyjából minden másnap ott vagyunk. Szegény városi gyereket nem lehet nagyon sok helyre vinni szellőztetni.) Egyébként ferdítek, mert a tónál csak nagy cseppekben csöpögött, de mire úgy döntöttem (5 perc csöpörészés után) hogy elindulunk haza, már mindegy volt. Szerencsére felkészült anya vagyok, nálunk volt a babakocsira való esőkabát, így csak én áztam el tökig, a gyereket egy pötty eső sem érte.
Mondjuk ehhez be kellett menekülnünk egy utunkba eső boltba, mert épp a Bartókon rohantunk, amikor igazán rákezdett, úgyhogy a javát ott vártuk ki. Mici az egészből annyit vett le, hogy nem értünk haza időben kajára. Eléggé fel volt háborodva, hogy direkt éheztetni merem.

Amúgy dolgozom is, nem olyan régóta, pár hete, és otthonról, ma elég súlyos délelőttünk volt, de nemsokára lemegy a Könyvhét és akkor nyugi lesz (ugye?). Egyébként én nem értem, hogy az amerikai (meg mittoménmilyen) nők hogy mennek vissza pár hónapos babák mellől full-time dolgozni, nekem az is egy fizikai megerőltetés, hogy napi 2 órában a munkára koncentráljak a gyerek helyett...

2011-05-18T10:40:00.001+02:00

A gyerekem szereti a barackot, ez a második kaja, amit nem tol ki a szájából (a banán után) ami hatalmas megnyugvás nekem, miután három hétig szenvedtünk az alma-rizspép vonalon. (Csak én szenvedtem, ő csak simán nem volt hajlandó megenni egyiket sem. Bár az elég valószínűtlennek tűnt, hogy egész életében tápszeren fog élni, azért megnyugtató, hogy konkrétan megeszik dolgokat.)
Lassan a technikára is rájön, és nem jön vissza minden kanál tartalmának kétharmada, bár gondolom ezzel együtt még néhány hónapig az atyaúristen is cuccos lesz, amikor eszik. Tök szerencse, hogy jön a nyár, ma komolyan gondolkoztam rajta, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egyszál pelenkában etetni és aztán cipelni a csap alá, mint elejét venni, hogy tetőtől talpig barackos legyen (mission impossible).

Hozzátáplálás rulez. (Aki kitalálta, hogy almával kell kezdeni, az meg nyalogasson citromot, a legsavanyúbb gyümölcs a négy hónaptól adhatók közül.)

(A hogyan lett gyerekem-saga íródik, ahogy elnézem, több részletben jön majd.)

2011-05-10T08:02:00.001+02:00

Arra jutottam, miközben a Feneketlen tónál szellőztettem a Micit, hogy 20 alatt minden csaj túlbeszéli a randikat. Ma zsinórban a negyedik ilyen kezdő-randit láttam. Halkan jegyzem meg, hogy amíg 5 fok volt, addig csak a sorstárs anyukákkal köröztünk, mint a szerzetesek a kerengőben, mióta itt a tavasz, úgy kell padot vadászni, a foglaltakon pedig általában ilyen összejövés előtti poszt-kamasz párok ülnek.
Szóval megfigyeléseim szerint a kiscsajok mind hajat dobálva, nagy gesztusokkal addig dumálnak, amíg ki nem préselnek egy 'aha'-t vagy egy 'ehhe'-t a pasijukból, és a fiúk részéről ez a verbális csúcsteljesítmény, pedig látszik rajtuk, hogy nagyon igyekeznek, bólogatnak meg röhörésznek és iszonyú vagányul hamuznak a földre. Amikor 20 éves voltam nem tűnt fel, hogy ennyit kell melózni egy randin.

Tessék, ez töri meg a másfél éves blogcsendet.

2010-03-04T09:34:00.001+01:00

M. tegnap reklamált, hogy nem blogolok, az ember meg tegyen a barátai kedvére, ha tud, szóval tessék.
Járunk sportolni egy rövid ideje (heti háromszor, hajnalban, munka előtt, igen, kérem a Local Hero kitüntetést), és azt kell mondjam, hogy ennél nagyobb beetetés még nem volt a sporttörténelemben. Az első 4 alkalommal ment minden, mint a karikacsapás, én voltam a MonspartSarolta, aki egy hét alatt plusz egy kilométerrel tudja megtolni a napi adagot, mostmeg van negyven perc holtpont, az eleje elviselhető, a közepe nagyon szar, a vége rettenet. A férjem szerint - akivel együtt járunk sportolni - ebből látszik, hogy dolgozik a testem, de én inkább azt szeretném, hogy a testem dolgozzon, égjen a zsír és szálkásodjanak az izmok, az elmém meg érezze közben kurvajól magát. Tudom, nincsenek nagy igényeim.

Egyébként nem futok, mert nekem ahhoz nincs tüdőm, hanem a futás előtti egyel lassabb sebességgel gyorsgyaloglok, azt mondjuk nagyon hegynek föl (ja igen, futópad), és bár eddig tökjó volt és pont jól fáradtam el, se vasárnap, se ma nem találtam az ütemet sehogy, nyeklek-nyaklok, állítgatom a buzi sebességet, és az se segít, mert ha gyors, mert akkor túl gyors, meg az se, ha lejjebb veszem, mert akkor túl lassú.

Szóval nem tudom, most mi legyen, kellene nekem valaki, aki megmondja, hogy hogy kell ezt tudományosan csinálni, vagy elkezdek futni (a huszadik hegynek föl percben általában azt gondolom, hogy ennél egy százas sprint is könnyebb), de az meg nagyon megalázó lesz, amikor kiderül, hogy nagyjából két percet bírok belőle meghalás nélkül. Elég hülye halál lefordulni a futógépről, ráadásul egy hulla nem tud átmászni át a comberősítő súlyzógépekre, pedig a futópad után még azt is abszolválni kell, szóval a meghalás nem opció.

2010-02-22T09:05:00.001+01:00

Mindig elfelejtem, hogy pusztán azért az endorfinfröccsért is érdemes sportolni, ami a végén üt be.

2010-02-16T16:33:00.001+01:00

Néha azért eszembe jut, hogy kellene blogot írni, de ezt a posztot is csak azért írom, hogy megmondjam, ma rájöttem, hogy aki a szobainast feltalálta, az soha nem élt együtt rendetlen pasikkal. Hat darab inget hámoztam le az imént Mr. Simpsonéról.

Nem, nem fogom kiguglizni, ki találta ki a szobainast.

2010-01-05T09:33:00.001+01:00

Azt hiszem megtaláltam a helyet, ami mintegy szimbóluma a székesfőváros közlekedési filozófiájának, hogy úgy mondjam. Az Astorián van, ahol véget ér a felújított Kiskörút, és keresztezi a Rákóczit, mielőtt belefolyna a Károly körútba.
Egy nagyon cuki lépcső van itt az útburkolaton, mintegy 5-7 centi lehet, nem sikerült szintbe hozni a Kiskörutat, meg a Rákóczit, amikor az előbbit befejezték. Ha tudod, hogy ott van, és lassítasz előtte, egy közepes döccenéssel át lehet rajta haladni, ha nem tudod, akkor azért üt egy rendeset.

2009-12-23T17:04:00.001+01:00

~~Most még elmegyünk fát venni~~ (Időugrás) Már megvettük a fát (idén is ferde fánk van, tavaly is az volt, nem tudom, biztos látszik rajtunk, hogy mi ilyen toleráns népek vagyunk, és a ferde fák jönnek haza velünk), este összerakom a bejglit, holnap reggel megsütöm, és karácsony lesz. A mézeskalács idén elvérzett, valamit elcsesztem a tésztáján, és nem volt kedvem újra nekiállni, ezért jó, hogy csak a saját szórakoztatásomra sütök, nem muszájból.

Mr. Simpson tegnap megvette magának a karácsonyi ajándékát, mert kapott jutalmat, és mivel az előző négy jutalomból is egy iMac-et akart venni, nem volt ellenvetésem, úgyhogy most a műtárgyról kapjátok a karácsonyi posztot - mert el kell ismerni, hogy gyönyörű szép, ráadásul számítógépnek sem utolsó.

Remélem, azért az ajándékainak is örülni fog.

A családom megőrült így a szent ünnepre, se anyámmal, se apámmal nem lehet egy értelmes szót váltani, volt üvöltözős cirkusz, meg telefonlebaszkodás, meg bőgve faképnélhagyás az elmúlt négy napban, de hát nem is tudom, mit vártam, egész évben folyamatos tempóban haladtak a végső elmebaj felé, még haragudni se tudok rájuk igazán, csak félig tehetnek róla, hogy eddig bírták a pszichés nyomást, tök szerencse, hogy van egy húgom, akivel jót tudunk röhögni az egészen, miután kibőgtük magunkat.

Idén nincs kép, mert nem találok semmi vicceset, viszont boldog karácsonyt mindenkinek.

2009-12-19T12:32:00.003+01:00

Na az állatorvos megtekintette Zorka főhercegnőt, a gyógyult felirat még mindig nem került a homlokára, vannak maradványtünetek (a gerince még mindig érzékeny és időnként sántít is), de olthatónak nyilváníttatott, és meg is kapott a három kötelezőből kettőt, ami azért is nagy szerencse, mert novemberben lejártak az oltásai. Egyelőre marad a bryonián, a doki szerint lehet, hogy örökre, de simán együtt tudok élni azzal, hogy kéthetente el kell kapni egy körre, ha cserében életben marad és nem is fosik.
Zsófika főhercegnőhöz házhoz jön majd az oltás (Zorka is akkor kapja meg a harmadikat), egyelőre gondolni sem merek arra, hogy mekkora cirkusz lesz itt, illetve, hogy hogyan fogjuk elkapni, amikor aktuális lesz, de mindegy, majd kifejlesztek valami szerkezetet, amivel bepánikolt állatokat lehet csapdába csalni.

Az állatorvos egyébként gigaszopás volt ma, csupa iszonyúbonyolult kutyák voltak előttünk, úgyhogy vagy egy órát dekkoltunk ott, tetézve egy parás gazdanénivel, aki árgus szemekkel figyelte a várón kívül tartozkodó valamilyen masztiffot, nehogy rávesse magát a spánieljére, mert azon látszik, hogy verekedős kutya. A láthatóan verekedős kutya a gazdája (és annak 5 éves kisfia) mellett feküdt, és az iszonyú agresszív tevékenysége a nyálfonál-eregetésben merült ki.

És, hogy karácsony is legyen a mai posztban, megvettük az összes diót, mákot, élesztőt, tojást, és egyéb fontos hozzávalót a csarnokban (celebspotting: Dobó Kata), úgyhogy holnap még rápihenek, aztán megnyitom a sütidömpinget a mézeskaláccsal.

2009-12-17T14:17:00.000+01:00

Ma pedig összeáll a tyúkól (Anya, Hugi, a Gyerek meg én) és elmegyünk este megnézni a Diótörőt. Ez volt zsinórban a harmadik év, hogy megbeszéltük, hogy de jó lenne karácsonykor Diótörőt nézni, de idén először nem vártuk, hogy az angyal a lábtörlőnkre helyezze a jegyeket, hanem megvettük mi.
Magad uram, ha szolgád nincsen, ugye.

2009-12-16T08:50:00.001+01:00

Hó van, igazi hó, tök szuper, még az iroda ~~mocskos~~ nem nagyon szép udvarán is karácsony van, tudnám, honnan van ez, hogy, ha hó, akkor karácsony.
Az autóm nem nagyon szereti a hideget, szegény az első indításnál enyhe sipákolással könyörgött, hogy maradjunk otthon, de ma van az utolsó munkanapom az idén, azt meg nem lógom el (lásd még: kötelességtudat), szóval jöttünk, ő meg csak bemelegedett, és végül csak az ablaktörlő nyavajgásával jelezte, hogy egy (elvileg) olasz autónak nem lételeme a mínusz 3, meg a szakadó hó.

Úgy szeretem az ilyen napokat, amikor alig várom, hogy hazaérjek, és bekuckózzak a cicákkal, de közben nem utálom, hogy bent vagyok az irodában, mert csak pontot kell tennem az összes mondataim végére. Aztán majdnem három hétre becsukom a boltot, és csak a család lesz meg a barátok meg a bejgli.
Ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb leszek.

2009-12-15T16:33:00.000+01:00

Azért most már neki is van egy tisztességes potroha. Ténsasszonyokat nevelek.

2009-12-14T14:14:00.002+01:00

Tegnap kiraktam a bogyókoszorút az ajtóra és akkor ezennel megkezdődött a karácsony, arról nem is beszélve, hogy a hétvégén megvettük az összes ajándékokat (nálunk ez viszonylag könnyű, csak a gyerekek kapnak), szerda-csütörtökön beszerzem Mr. Simpson meglepetéseit, aztán kész, magunkra zárom a képzeletbeli ajtót, és bevackolom magam a fészekbe, amiben Mr. Simpsonnal és a két macskával lakunk, fenyőszag lesz meg fahéjillat, és valamikor bőgnöm is kell majd egyet, ha igazából és teljesen túl akarok jutni ezen az éven, hogy tiszta fejjel álljak a következő elé, márpedig úgy akarok, tiszta fejjel, aggyal, testtel, szívvel-lélekkel, én leszek a rendíthetetlen nemólom katona.

2009-12-11T09:41:00.001+01:00

Azért meg kell hagyni, hogy a macskáink tudnak élni, meg azt is, hogy egy jós vagyok, ugyanis az állatok egyszerűen nem hajlandók megenni semmit, ami nem a legdrágább Hill's. Hetekig azt kaptak, mert Zorkának vissza kellett híznia, amit a betegségben lefogyott, meg mert nem mertük ki tudja milyen szarokkal etetni*, szóval burzsuj kajájuk volt. Na a hét elején elfogyott a burzsuj kaja, úgyhogy elővettem a fosós idők előttről maradt nem burzsuj fresnapf gazdaságos tápot (amivel egyébként előtte egy évig nagyjából tök jól elvoltak).

És macskák éhségsztrájkba kezdtek. Négy napig frankón nem evett egyik sem, semennyit, de egy szemet sem, ezzel párhuzamosan vég nélkül üvöltöttek, ha csak a konyha közelébe mentünk (ott van a táljuk). Én meg eddig mertem éhezni hagyni őket (főleg Zorkát, aki egyrészt még mindig nem százas, másrészt nem is hízta vissza a tokáját rendesen), úgyhogy tegnap estétől megint Hill's-t kapnak 4000 HUF / 2 kg áron.

Nem adtam föl, lesz itt második kör, meg fogaknak csikorgatása meg minden, ha egyszer valaki rányomja végre a nagyobbik hülyére a 'gyógyult' bélyegzőt, bár karácsonyra egy nem fosó, de élő macskát kértem, szóval tulajdonképpen be is foghatnám.

*Amúgy is megkaptuk a valamelyik állatorvostól a valahanyadik körben, hogy nem lenne szabad tápon tartani őket, hanem a kajamaradék lenne nekik a kiegyensúlyozott étrend, de takarítsa utánuk a lakásban széthurcolt csirkebőrt, akinek két anyja van.

2009-12-10T10:36:00.003+01:00

Fergeteges tempóban haladok a leszokással, ma reggel például konkrétan elfelejtettem, hogy nekem kellene a nikotintapasz a túléléshez, ha Mr. Simpson nem kérdez rá, hogy felraktam-e már, minden bizonnyal az autóban kaptam volna kézremegős hisztériás rohamot. Tök szerencse, hogy férjhez mentem.

2009-12-09T10:52:00.001+01:00

Hugi ma végre befesti a hajam, hetek óta várok rá, mert kurvasokat dolgozik, és nem volt egy délután se hetek óta, amikor lett volna szabad két órája egyben. Közben egyre dühösebb vagyok a genetikai állományomra, mekkora szívás már ez, hogy 5-6 hetente egyszerűen muszáj hajat festeni, különben úgy nézek ki, mint valami külteleki bányarémbe oltott kezdő boszorkány, ahogy kunkorodnak a fehér hajak a fejemen, rosszabb esetben égnek állnak, mert a fehér hajszálban nincs melanin, vagyis könnyebb, mint a színes, vagyis égnek áll.

Többször eszembe jutott mostanában, hogy hagyom a picsába az egészet, levágatom rövidre és ősz leszek, büszkén vállalom, amit rám mért a sors, meg minden. Állítólag nagyanyám (az a nagyanyám, akinek a hajgénjeit örököltem) úgy őszült, mintha direkt olyanra festette volna: egyetlen vastag hófehér tincs volt a hajában elöl, de egyrészt már látszik, hogy én még stílusosan őszülni se tudok, mert mindenhol egyenletesen támadnak a rohadékok, semmi tincsbe szerveződés, másrészt az előzetes közvélemény-kutatás során csak elhúzott szájszéleket meg 'jajne'-ket kaptam válaszul, szóval a barátaim és rokonaim szerintem egyáltalán nem vagány 30 alatt ősznek lenni.
Pedig szerintem egy kicsit az.

2009-12-08T09:28:00.005+01:00

Helyes kis élieneket köhögök reggelente, egy pár nap múlva majd elmúlik, ha kicsit feltisztul a tüdőm. Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag egész nap éhes vagyok, de frankón, vég nélkül tudnék enni, tök szerencse, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, úgyhogy nem hozok magammal kaját a reggeli joghurton meg az ebédemen kívül, pótléknak gasztroblogokat olvasok.
És kezdenek visszatérni a szagok meg az illatok, ami tökjó, amikor reggel érzem az öblítő illatát a törülközőn, kevésbé tökjó, amikor a patikában az előttem állóból ömlik a fokhagymás szájszag.

2009-12-07T16:21:00.004+01:00

Minden bizonnyal tökhülyének és/vagy homeodílernek néznek a patikában,ahol minden héten más higítású bryonia certicát kérek, mivel a kisasszonynak továbbra is szüksége van a vudura, de egyre kisebb koncentrció kell neki.

Annak, aki még nem találkozott a jelenséggel, elmondom, hogy egy fiolában nagyjából száz darab ici-pici golyócska van. Egy fajtából Zorka kábé 2-3 darabot (de max. 5) fogyaszt, aztán váltunk, ami azt jelenti, hogy rogyásig vagyunk bryonia certicával. Ha egyszer tényleg meggyógyul, felrakom a készletet a Vaterára vagy mittudomén, addig meg lehet jelentkezni, ha valakinek kell. Tudok szolgálni 15-össel meg 30-assal, azt nem tudom humán fronton mire jó, a macskát mindenesetre lassan kigyógyítja a vérhasból.

2009-12-07T09:01:00.001+01:00

Return to the land of zsír, non-smoking Naiv, day 3.
Bizony.
A szombat szar volt, a tegnap jó volt, a ma szar.
Igazából három cigi hiányzik: a reggeli első cigi a kávé mellé, a beérek az irodába, bekapcsolom a gépet és elolvasom az e-mailjeimet cigi, és a hazaérek és nyugiban rágyújtok cigi.

Az összes többi nem hiányzik, tegnap egész nap kétszer jutott eszembe, hogy rá kéne gyújtani és a szombat estét is simán abszolváltam, pedig Hugi egész este (6-tól éjfélig) mellettem blázolt, amíg nagyapámra vigyáztunk. Barátom a nikotintapasz.

Most megint fel fog szaladni 5-6 kiló, nem tudok mit csinálni, megváltozik ilyenkor az anyagcserém, de szerencsére pont lefogytam a hormonos kilókat, szóval csak közepesen hízott sertés leszek, talán nem jutok el a vágósúlyig. Mr. Simpson továbbra is dohányzik, de a lakásban nem, csak a gangon.

Szerencsére tudom, hogy csak az első hét pokol, aztán kimászik a kezemből a rutin, és eszembe se jut majd, hogy cigizzek, egy hetet meg ki lehet bírni bármiből. Egy fasz vagyok, hogy visszaszoktam, tudom, úgyhogy mostantól az egyetlen szabály, hogy nem létezik olyan, hogy csak egy cigi. Nincs, nem, soha többet, egy sem, kétszer elég lesz nekem ez egy életre, köszönöm.

2009-12-03T11:29:00.000+01:00

A senki földjén tartózkodunk Zorkával, aki több mint egy hete kapott utoljára homeót, és több mint három hete nem fosott, a járása is szépen javul.
Viszont se én, se az orvos nem merjük gyógyultnak nyilvánítani, így egyre növekvő bakugrásokkal adunk időt magunknak meg az állatnak, mindig csak a következő kitűzött időpontig tervezünk, az utóbbi egy hétben leginkább azt, hogy várunk. Kipróbáljuk, hogy mi van, ha még két napig nem kap gyógyszert, aztán háromig, meg négyig, ma például azt mondta, hogy kedden hívjam, ha addig nincs dráma.

A macska zabál, mintha hónapok óta nem evett volna rendesen, lassan eléri a betegség előtti súlyát (és ennek megfelelő mennyiséget kakil, időnként nem hiszem el, hogy ketten egy nap alatt teleszarják a kétszemélyes almot), kicsit lomha még a járása, de amikor eszetlenül kergetőznek a lakásban a kisebbik hülyével, az sem látszik rajta. Visszatérnek a régi szokásai is, kiskifliben fekszik mellettem az esti tévézéseknél, megint ő az első, aki előkerül, amikor hazaérünk, és teljes hangerőn üvöltve kunyerál a vacsoránál.

És tudom, hogy hülyén hangzik, de elmúlt belőle az áporodott, savanyú betegség-szag, és megint Zorka-szaga van, csokiillatú a feje búbja, mint régen.

2009-12-03T09:00:00.001+01:00

Tegnap este elmentünk és beadattuk magunknak a higannyal mérgezett nyomkövetőt, iszonyú pozitív csalódás volt, direkt jól éreztük magunkat oltás előtt meg közben, utána meg pláne.

Hetek óta nyomasztom magam ezzel, pláne mióta minden híradóban van egy kismama, aki kórházba kerül, vagy meghal. Meg akartam várni, hogy mit mond a Másik Doktor, de mire megmondta, hogy persze, oltassuk magunkat, elkapott minket a takonykór, úgy meg nem oltanak, úgyhogy az első olyan napon (ez volt tegnap) amikor nem dőlt egyikünkből sem a trutyi, ráparancsoltam Mr. Simpsonra, hogy jöjjön el kivételesen nyolc előtt az irodából, és menjünk oltatni.

Úgyhogy elautóztunk a Szent Imrébe, kitöltöttük a papírokat, kifizettük a 3000 pénzt fejenként és beültünk a sorba. Öten voltak előttünk, úgyhogy tíz perc múlva bent is voltunk, egy nagyon jófej dokinő oltott, és nem tudom, hogy az én ingerküszöböm van nagyon magasan mióta tűpárna lettem, vagy ő volt nagyon ügyes, de semmit sem éreztem belőle, és azóta sem lett cseppfolyós az agyam, nem lázasodtam be, nem fáj semmi, a szuri helyét érzem, de az is smafu egy szétdurrantott vénához képest.

Mr. Simpson kicsit parázott, mert gyerekkora óta nem kapott oltást és őt nem szurkálták össze-vissza az utóbbi időben, szóval nincs edzésben, és amúgy is rosszul viseli az ilyen orvosos dolgokat, de aztán hős volt ő is, én meg megnyugodtam, mert ha Hugi ma tényleg elmegy, ahogy ígérte, akkor a családban mindenki oltva lesz (a többiek már megkapták a magukét) és legalább emiatt nem kell aggódni. Most ki kell találnom, hogy mától min parázok.

2009-12-02T09:53:00.001+01:00

Annyira ki vagyunk purcanva az elmúlt hónapoktól, hogy energiatakarékos üzemmódra váltottunk, Mr. Simpson is, meg én is.
Reggelente csak azért bírunk felkelni, mert fejben vágjuk a centit, és meggyőzzük magunkat, hogy azt a bő két hetet, ami a karácsonyi szabi előtt van, már ki lehet bírni, arra meg igyekszünk nem gondolni, hogy abban a két hétben pihenni nem sokat fogunk, csak rohangálni a város egyik végéből a másikba.

Én nem tudom, hogy másoknál ez hogy van, a mi családunkban valahogy az összes generációk összes szokásai halmozódtak egymásra az elmúlt 30 évben, így aztán már január elsején lehet tudni, hogy a december 23. és 31 közötti összes napokon ki mikor megy kihez.
És a legbosszantóbb az az egészben, hogy külön-külön mindegyik fontos, és még szeretem is ezeket az estéket / ebédeket / délutánokat. Mert fontos, hogy Anyáékkal ünnepeljünk, meg fontos, hogy anyósomékkal ünnepeljünk, hogy a tesómnak szülinapja van karácsony után, a nagyapámnak meg szilveszterkor, hogy Apa csak ilyenkor csinál aszaltszilvás karajt, meg fontos, hogy 25-én este elmenjünk az unokatesóimhoz, ami például már a négyünk saját szokása, amit akkor vezettünk be, amikor nyolc évvel ezelőtt meghalt az unokatesóim anyukája, és ilyenkor csak mi négyen vagyunk, a 'felnőttek' nélkül (meg a férjek, pasik, csajok) és tökjó, hogy ott vagyunk egymásnak, és nem csak azért járunk össze, mert családilag muszáj. De amikor január akárhanyadikán dolgozni kell menni, mindig úgy érzem, hogy egy rohanás volt az egész.

Most meg lassan lebontanám magamról, ezt az iszonyú lelkikosz kérget, amit ez az egész év hozott, és tökre lenne kedvem úgy csinálni, mintha mindjárt karácsony lenne, és ki kellene rakni a kis bogyókoszorút az ajtóra, és kellenének valami fények, meg szarvasok, meg mittudomén, és egyszerűen nem találom az időt, hogy mikor.

2009-11-30T12:01:00.001+01:00

Hű, de kurvára szeretem, amikor a családban mindenki egyszerre lesz hisztis picsa, és zsinórban kapom meg a beosztásom nemlétező dolgok miatt.
A nagyanyám vérig sértődött, mert nem mondtam meg neki, hogy mit vegyen névnapomra, de ezt persze nem nekem mondta első körben, hanem felhívta anyámat és addig idegesítette, amíg anyám fel nem hívott és le nem baszott, aztán persze muszáj volt felhívnom nagyanyámat, hogy személyesen is lebaszhasson, amiért nem nem mondtam meg, hogy mit vegyen nekem.

Anyósom, aki szerint direkt elkönnyelműsködöm a megfázásomat, már csak a cseresznye volt a tejszínhabon.

2009-11-30T09:15:00.001+01:00

Hát nagyon mulatságos hétvégét töltöttünk Pécstől 20 kilométerre, ami azzal kezdődött, hogy a LeendőSógorom elirányított minket a lehető leghosszabb útra Baranyába (Siófok-Szekszárd-Pécs), így négy és fél óra alatt oda is értünk, mondjuk sokat számított, hogy az autópálya 45-ik kilométerénél valami iszonyatos hang jött az autóból (amit azóta sem ismételt meg, többen megvizsgálták, semmi baja, lehet, hogy nem akart Pécsre menni) és letakarodtunk az autóútra, hogy ha megtagadná az együttműködést, csak az út mentén kelljen állni, de ne haljunk meg.

Aztán a péntek éjszakai pincében ücsörgéstől kiteljesedett a megfázásom, ami eredetileg Hugitól származik, aki átpasszolta Mr. Simpsonnak, aki meg nekem, úgyhogy a szombatot végigköhögtem, tüsszögtem és torokfájtam, pedig tök jó programunk volt, zabáltunk és ittunk vég nélkül, illetve megszakításokkal, mert időnként vezetni is kellett, hogy eljussunk az egyik pincétől / étteremtől a másikig.

Szerencsére szombat este a marhapörkölt előtt házi törkölypálinkát kellett inni, na az kiégetett belőlem nagyjából minden kórokozót, úgyhogy kértem gyorsan még egyet, meg vacsora után is egyet, úgyhogy tegnap csak egy kóldreksz kellett, hogy végignyomjam a napot, most meg simán csak dunsztosüveg a fejem, de nincs torokgyulladásom, ami szombat reggel még tutinak tűnt.

És meg kell emlékeznem a LeendőSógorom teherbírásáról, aki péntek este 9-től szombat éjfélig megállás nélkül ivott, de nem ám úgy felibe-harmadába, hanem duplájával a pálinkákat meg közben higításnak bort, és a világon semmi baja nem volt. Jó, mondjuk ő így van szocializálva, de, ha azt nézzük, hogy Anya péntek este egy pálinka és két pohár bor után lelkendezve közölte az összes jelenlévővel, hogy a pasikkal bármit meg lehet etetni, mert naiv kis hülye mindegyik, akkor szignifikáns a különbség.

2009-11-27T08:54:00.001+01:00

Hétvégén elmegyünk Villányba pincelátogatni Hugiékkal meg Anyáékkal és kivételesen úgy alakult, hogy Hugi meg a LeendőSógorom szervezik a programot, mert nekik van kiterjedt rokonságuk arrafelé. A LeendőSógorom iszonyú komolyan veszi a szervezői feladatokat, nagyjából percre lebontott menetrendet állított össze, és az imént kaptunk körímélt, hogy mindenki vigyen játszóruhát, meg meleg cuccot.
Azt hiszem ő az egyetlen ember, aki cukin tud kocka lenni. Imádom.

2009-11-26T17:37:00.001+01:00

Vonulhatunk a mediátor elé, felfüggesztették az eljárást fél évre, addig meg kell egyezni.
Egyébként tök fölöslegesen izgultam magam halálra, nyilatkozni kellett, hogy én is akarom a közvetítői eljárást meg ő is, kitöltöttük és aláírtuk a papírokat, szevasz.

2009-11-26T11:36:00.001+01:00

Ó te jó isten, legyen már fél kettő, hogy elindulhassak a vágóhídra, annyira nagyon utálom ezt a várakozást, akkor legyünk inkább túl rajta, de ne kelljen várni, vizsgára is mindig bementem az elején, fogorvoshoz is elsőnek, amikor Hugival párosával jártunk, utálom ezt, üssön le valaki.

2009-11-25T09:11:00.002+01:00

Azon filózok hétfő óta, hogy milyen viselkedési stratégiát állítsak fel a holnapi ügyészi meghallgatásra. Mert nekem csak egy viselkedési stratégiám van a borítékolhatóan kényelmetlen helyzetekre: előveszem a húszcentes mosolyom, és túláradóan kedves vagyok. Ez az esetek 99 százalékában működik, valahogy a mosolygó, kedves embereknek senki sem tud ellenállni, így szoktam megúszni a gorombáskodást az önkormányzatnál, meg a háziorvosnál, meg amikor kikérem a negyedik nadrágot az eladólányoktól a ruhaboltban meg, amikor megmondom a sales-eseknek, hogy most sem veszünk tőlük semmit.

De holnap nem vigyoroghatok az ügyészre, mint a tejbetök, holnap nekem bűnbánó arcot kell vágnom, olyan meg nekem nincs, mert az apukám arra nevelt, hogy nem kell bocsánatot kérni, csak legközelebb ne csináljam meg ugyanazt a hülyeséget. Verbálisan sokat fejlődtem azóta, hogy az apukám abbahagyta a nevelésemet, és kiválóan tudok szóban bocsánatot kérni, de képtelen vagyok egész lényemmel a bocsánatkérést sugározni, pedig azt kellene, valahogy az az érzésem, hogy az ügyésznek nem lesz elég, ha leteszem a nagyesküt, hogy legközelebb nem hagyom, hogy egy biciklis rohanjon az álló autómba.

2009-11-24T16:27:00.002+01:00

Tokácsovics Zorka Tokacsenkó egyébként lendületesen halad tovább a javulás arannyal szegélyezett ösvényén, például múlt vasárnap óta nem fosott - mondjuk ebben annak is szerepe van, hogy az utóbbi napokban annyira rutinosan ismerem fel a macska-metakommunikáció legapróbb jeleit is, hogy lassan mégiscsak én leszek a catwhisperer.
Hajszál pontosan megmondom, hogy mikor kell belefecskendezni egy adag gyógyszert az állatba mielőtt fosni kezdene, de péntek óta erre sem volt szükség, mitöbb, egyre kevésbé sántít (néha annyira, hogy nem is, máskor annyira, hogy csak én látom, ha a szondaipsos tartana közvéleménykutatást, 100 mezei nemzorkatulajdonosból 95 úgy nyilatkozna, hogy nem sántít).

Szombaton látta az állatorvos is, aki miután megállapította, hogy alle zusamen sokkal jobban néz ki, 'hát ez a macska hízott!' felkiáltással kezdte, 'a gerince már nem érzékeny'-nyel folytatta, 'a térde még igen'-nel zárta a tapizást, majd közölte, hogy szeretné megírni a macska kalandos történetét egy homeopátiás szaklapban, amire áldásunkat adtuk, a jogdíjban még nem állapodtunk meg.

A homeo még kell neki, és egy darabig még kakikereső körútra indulok, amikor belépek a lakásba délután, mert lehet egy-egy visszaesés, de amikor tegnap este felugrott Mr. Simspon ölébe, hogy joghurtot kunyeráljon, azért kiszakadt belőlem egy felszabadult sóhaj.

2009-11-24T14:11:00.001+01:00

És akkor az lesz, hogy márciusban elmegyünk Hugiékkal 4 napra Rómába. Már jegyünk is van, bizony.

2009-11-23T16:55:00.001+01:00

Most hívott az ügyvéd, hogy vonulhatok az ügyészségre csütörtökön. Ezt a sztorit a balesetnél hagytam abba, mert nyár elején nem írtam blogot.
Szóval ugye volt az, hogy vállficam, ami 8 napon túl gyógyuló sérülés, úgyhogy büntetőeljárás. Júniusban jártam ügyvédhez meg rendőrségre, és gyorsan kiderült, hogy két választásom van. Az egyik, hogy tagadom, hogy nekem felelősségem lett volna a balesetben és hagyom, hogy bírósági ügy legyen belőle, ami két esélyes - vagy felmentenek és akkor ennyi, vagy nem, és akkor alsó hangon egy év jogsi nélkül és kb. 70-100 000 pénzbünti.

A másik, hogy elismerem a felelősségem és közvetítői eljárást kérek. Ennek a lényege, hogy az ügy kikerül a bíróságról, át a pártfogói felügyelethez, ahol a két fél leül egy asztalhoz, egy mediátor (közvetítő) és az ügyvédeik jelenlétében és a bűnös (én) kifejezi szándékát, hogy jóvátegye a hibát, a sértett pedig megmondja, hogyan kárpótolhatja az őt ért sérelemért (ami esetünkben egy vállficam és egy eldeformálódott bicikli). Igen, általában pénzben kell jóvátenni a hibát, az ügyvédem szerint ezesetben nagyjából egy bicikli áráról van szó. (A dolog pikantériája, hogy a lány és az ügyvédje még az előtt jelezték, hogy benne lennének a közvetítői eljárásban, hogy engem hivatalosan meggyanúsítottak volna [őt előbb hallgatták meg, mint hogy engem felhívott volna a rendőrnő, hogy 'jöjjön be, hogy meggyanúsíthassam!'] jó ügyvédje van nyilván).

Végül jól megrágtuk a dolgot az ügyvéddel, és abban maradtunk, hogy kezdeményezzük a közvetítőit, nekem nincs időm, meg energiám évekig bíróságra járni, ez így a legegyszerűbb és legjobb mindenkinek. Na így állunk most, csütörtökön előzetes meghallgatásra kell menni, mert a közvetítői eljárást az ügyésznek kell engedélyeznie, de az engedélyezés előtt meg akarja hallhatni mindkét felet.

Egyébként számomra nagyon érdekes, hogy mivel a baleset májusban történt, fél éve vezetek úgy, hogy gyanúsított vagyok (LB napokig ezen röhögött és úgy vette föl a telefont, hogy 'helló gyanúsítottkám!') egy olyan ügyben, ami miatt egy évre bevonhatják a jogosítványomat, és ami ahogy elnézem, még legalább további fél évig húzódni fog. Nem mintha különösebben boldoggá tenne, ha elvették volna azon melegében, csak nekem valahogy az tűnt volna logikusnak.

2009-11-19T11:21:00.000+01:00

A férjem majdnem átlépte a lélektani határt étkezés ügyben, de aztán gyáván megfutamodott.
Sütöttem céklát a vacsorához (mustáros-fokhagymás flekken) alapvetően magamnak, mert neki vannak ilyen becsípődései, hogy nem eszik céklát, meg sütőtököt, meg brokkolit, meg káposztát, szóval kicsit szűkös a mozgástér zöldség ügyben, de nem hagyom magam és legalább a saját jóltartásomra főzök ilyeneket is.

Ellenben tegnap azzal nyitott, amikor hazaért, hogy minek van ilyen jó illata, és nem ment el hányni a fürdőbe, amikor megmondtam neki, hogy a céklának. Az asztalnál szemezett vele egy ideig, és majdnem meg is kóstolta, de aztán emlékeztette magát, hogy ő azt tulajdonképpen utálja, és ebben maradtunk (mondtam neki, hogy ha kell, elfordulokk, és akkor presztizsveszteség nélkül ehet céklát, úgy tehetünk, mintha meg sem történt volna, de ez sem volt elég meggyőző).

Anyósom szerint a fent felsorolt tiltólistás kaják közül egy csomót kifejezetten szeretett gyerekkorában, de aztán kiderült, hogy az apukája utálja, és azóta ő is utálja őket. Kíváncsian várom, hogy több éves aknamunkával milyen eredményt tudok elérni .

2009-11-18T09:46:00.001+01:00

Miért van az, hogy rajtunk (és M.-éken) kívül minden ismerősünknek tök steril lakása van? (Jó, LB-ék új lakását még nem láttam.)
Tegnap este Fiúk 4.-éknél voltunk vacsorázni (itt jegyezném meg, amit a férjem múlt pénteken jegyzett meg, hogy észrevétlenül, de a klán tagja lettem, főnök-beosztott viszony nulla, viszont aranyos kis kedvességek és a káromra elsütött viccek minden mennyiségben, a családlátogatásokról nem is beszélve) és nekik is steril a lakásuk.
Van egy egyévesük, állítólag szülinapi bulija is volt tegnap délután, de ehhez képest minden felület csillogott, egy oda nem illő semmi nem volt sehol, a kanapé hófehér huzata makulátlan, no vízcseppnyomok a mosogató csapján, egy morzsa sincs az asztalon, képek tüchtig rendben a komódon, a szőnyeg pontos derékszöget zár be a dohányzóasztallal.
Ilyenkor mindig megszeppenek és a székre is alig merek leülni, milyen meló lehet már ilyen rendet tartani egy lakásban.

Ehhez képest nálunk folyton lefolyik a sok papír az előszobapultról, tele van az összes asztal, éjjeli szekrény és általában lapos felület használaton kívüli szir-szarral, szőnyegünk pillanatnyilag nincs, mert a harmadik fosásroham után felszedtem, a fotelek úgy állnak, ahogy nekik jól esik, a könyvespolcok tele vannak kis izékkel, mintpéldául a dédanyám ici-pici porcelán szélmalma, a konyhában valahogy mindig kerül valahova egy kis hagymahéj, a kávésbögrék is állandó megszállás alatt tartanak minket, a teljes lakásban szerteszét lakó könyvekről nem is beszélve.

És nekem fura, amikor valahol ennyire pedánsan rend van. Nem a kupit hiányolom, mert az engem is idegesít, csak azt, hogy látszódjon, hogy adott lakásban emberek élnek, akik néha kifújják az orrukat.

2009-11-17T14:10:00.001+01:00

Zorka ici-pici, megfontolt lépésekkel, de határozottan javul.

Az állatorvossal lassan családias lesz a viszony, a férjemen és az anyámon kívül nem telefonálok senkivel annyit, mint vele.
Jobb napokon az esti rutin részeként hívjuk egymást, a rosszabbakon (Zorka rosszabjain) naponta kétszer-háromszor beszélünk. Tegnap elárulta, hogy pont olyan gyomorszorító érzése van, amikor látja, hogy én hívom, mint nekem, amikor hazaérek, és belesek az ajtó mögé, hogy van-e friss kaki, csak ő azért izgul, hogy 'nem...'-mel kezdjem a mondatot, mert olyankor úgy folytatom, hogy '...volt hasmenése'.

Most úgy tűnik, hogy találtunk egy szert, ami működik, múlt kedd este és szerda reggel kapott belőle egy-egy kortyot, és egészen vasárnap estig nem fosott, a sántítása is javult, a kedve meg szinte a régi, aztán vasárnap este megtörtént a baleset, de egyrészt nem folyós kaki távozott belőle, másrészt nem pukizott mellé irgalmatlanokat, mint eddig mindig.

Az állatorvos szerint, lassan elő lehet venni a kincstári optimizmust, én pedig úgy döntöttem, hogy annyira küzd az állat, és olyan szépen javult az elmúlt héten, hogy végigküzdöm ezt vele. Ha nagyon lassan gyógyul, akkor nagyon lassan gyógyul, de kivárom. Sokat beszélgetek vele, és nagy simizések közepette dicsérgetem, hogy milyen ügyes és mondogatom neki, hogy nem adhatja föl, ha már abból a pokoli három-négy hétből idáig eljutottunk. Ő meg néz rám azokkal a hatalmas borostyán szemekkel, és beleteszi a fejét a tenyerembe, mint három hónapos korában, és az egész teste rezonál a dorombolástól, és igenis hiszek benne, hogy ennyi jó rezgésből csak kell születnie valami gyógyító erőnek.

2009-11-16T18:04:00.001+01:00

Az a csodálatos helyzet állt elő, hogy az összes idei könyv nyomdában van. A 2010-esekből kész van öt, bekértem már az összes jogokat az első félévre, szóval asszem elkezdem szervezni a könyvhetet.

Nincsenek nagyra törő vágyaim, szeretnék egyszer egy évre előre lenni a munkával, kár, hogy a dolog természetéből fakadóan ez nem lehetséges (vö.: a Fiúk mindig bakavarnak valami új szerzővel), viszont a fél év tartható. Ha egy kicsit összeszedem magam még az idén előre tudunk dolgozni olyan március-áprilisig, ami azért is jó, mert januárban egész más természetű dolgokra szeretnék koncentrálni, és úgy, hogy tudom, hogy a bolt akkor is elpörög, ha nem tudok bent lenni, sokkal nyugodtabb leszek.

2009-11-16T12:39:00.001+01:00

Felzárkóztunk facility ügyben végre, mert megnyílt ugye a legújabb pláza, tőlünk négy utcányira, amiben csak az egyik tökklassz, hogy tegnap végre tudtam venni egy csizmát (meg egy nadrágot, úgy látszik, így kell ezt csinálni, ha nadrágért indulok, tuti nem jó egyik sem, de így, hogy csizmára hajtottam, a második jó is volt meg olcsó is), a másik, hosszútávú tökklassz, hogy van benne interspár. (És mozi is van benne, mehetünk gyalog moziba, sőt, állítólag non-stop fitnesz is van benne, ezt még le kell csekkolnom.)

Mindig irigyeltem M.-met, hogy neki ott van öt percre autóval az a bazi nagy interspár, és be tud vásárolni rendesen, mert a mi környékünkön erősen hiányos a felhozatal normális közértből - konkrétan nincs egy se, csak az iszonyú undorító cébéá, meg a nagyon fura éjjelnappali.

Viszont mostantól van hol bevásárolni (ha nem megyek a Csarnokba, például mert későn érnék oda), végiggusztáltam az egészet szombaton, vettem is gyorsan tarját flekkennek, de láttam libacombot meg mangót is, szóval teljesen szuper közértünk lett.
Már csak azt kell kitapasztalnom, hogy lehet úgy kihajtani a parkolóból, hogy ne a Bocskai másik végén kössek ki, de ahogy magamat ismerem 3-4 eltévedés után majd arra is rájövök.

2009-11-13T08:54:00.001+01:00

Érdekes kísérlet zajlik a Szabihíd környékén. Olyan három héttel ezelőtt teljes titokban megnyitották a Kálvint ugye (mi is csak azért észleltük, mert amúgy is járunk arra, csak eddig a Csarnok mögött lavíroztunk), ami nekem egy megváltás, a legrövidebb út az irodába a kiskörúton vezet.
Mivel még nem állt vissza a rendes forgalom, és reggel alig jár arra valaki, eléggé csodálkoztam, hogy már a Gellért térről is csak két lámpaváltásra lehetett feljutni a hídra.
Aztán fény derült a kísérletre, ami így zajlik:
Az első héten állt a híd, mint a cövek, mert a végén a lámpát úgy állították be, hogy egy váltásra három autó jusson át rajta, aztán engedje a nagyjából nem létező forgalmat a Bem rakpartról. Aztán valakinek leesett, hogy a híd forgalma nagyobb, és elkezdték átállítgatni. Most az van, hogy úgy háromnaponta egy lámpával beljebb fogják meg az autókat, egy darabig a Csarnok utáni lámpa volt jó sokáig piros, aztán a Lónyai utcai, ma pedig egészen az Üllői útig eljutottam, és ott álltam be a sor végére.

Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e olyan variáció, amivel eljuthatok az Astoriáig tíz perc várakozás nélkül, az amúgy töküres kiskörúton.

2009-11-12T11:13:00.002+01:00

Apósom egy fokkal jobban van, a kedd este volt a mélypont, akkor azért mindenki eléggé beszart, mert ahhoz sem volt ereje, hogy felkeljen.
Tegnap már rutinosan gorombáskodott anyósommal, ami haladás, akkor is, ha nem erre kellene használni az energiáit, (de ez már így marad, 50 év házasság után nem fog változni, bár bennem mindig felmegy a pumpa, amikor ilyen iszonyú undok vele), a leletei jók, az orvos szerint javul.

Zorkáról is beszámolok, mert 36 óra eltelt fosás nélkül, amire hetek óta nem volt példa, múlt héten leálltunk az antibiotikummal, mert konkrétan egy jottányit sem változott tőle a helyzet, ugyanúgy fosott naponta háromszor. Most megint homeót kap, amitől a kedve jobb lett, kicsit kevésbé sántít, és nem fosott kedd este óta. Csak, az állapotokat leírandó mondom, hogy tegnap délután, amikor hazaértem, felhívtam a takarítónőt (aki most szerdánként jár), hogy megtudjam, hogy az állat tényleg nem szart a szoba közepére egész nap, vagy igen, csak ő feltakarította.
Most visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy mi lesz, mert e hét végénél húztuk meg a határt, hogy, ha nem történik valami, akkor elaltatjuk, mivel semmilyen orvos nem tudott előállni semmilyen értelmes ötlettel, ezt meg nem lehet a végtelenségig csinálni a macskával.

2009-11-10T11:55:00.001+01:00

Mondanám, hogy oké, zúdítsa ránk az Univerzum, ami a szarosvödör alján maradt idénre, ha nem apósom lenne kórházban. Egy hete küzd egy kezdődő tüdőgyulladással, tegnap reggel nem volt több jó, hát tessék otthon szedni az antibiotikumot, hanem bent tartották. Egy hétig biztos maradnia kell, remélem hétvégén hazaengedik.

Az eheti fogatókönyv szerint Mr. Simpsonnal váltva hozzuk-visszük anyósomat reggel meg délután (anyósom nem tud egyedül közlekedni egy ideje, neki mozgásszervi parája van, de az egy másik történet).

Apósom tök elhagyta magát, amúgy is ez a típus, úgyhogy most csak azért tudok drukkolni, hogy rájöjjön, hogy kórházban lenni nem fan, és haza akarjon menni, és ezért hajlandó legyen összeszedni magát. Meg persze, hogy hasson az intravénás antibiotikum, és gyógyuljon attól is, de nála sokkal fontosabb, hogy fejben ne essen szét.

És akkor ismét jelezném a tisztelt Univerzumnak, hogy mostmár aztán kurvára elég lesz, mi tök jó fejek vagyunk, és tudjuk, hogy jó dolgunk van és tudunk annak örülni, amink van, akkor is, ha nem verik bele az orrunkat kétpercenként, hogy milyen, amikor sokkal szarabb a helyzet, mint alapállásban.

2009-11-09T13:00:00.001+01:00

Csak, hogy iszonyú aktuális legyek, rinyálok egy kicsit újinfluenza ügyben.
Mert alapból nem oltatnám magam, egyedül ülök egy irodában egész nap, aztán egyedül beülök az autóba, és hazamegyek (a vérhasas macskámhoz), fasznak a macera. Száz éve nem voltam influenzás szerintem, de mivel orvoshoz se járok, igazából nem tudom. Minden évben van egy ilyen egyhetes takonykórom, hol kicsi lázzal, hol anélkül, két nap fekvés, kóldrex, c-vitamin, szevasz.

Viszont most ugye úgy tűnik, hogy január-februárra terhes lehetek, és az mondja a zújság, hogy a terhes anyákra különösen veszélyes az új vérus, vagy nekik lesznek extra szövődményeik, vagy cseppfolyós az agyuk (elnézést a hatásvadászatért minden jelenlegi kismamától) egy szó mint száz, az biztos, hogy nem szeretnék ott állni egy három év alatt összegründolt gyerekkel a hasamban, haldokolva az influenzától.
A húgom barátnőjének az orvosa azt mondta, ha beoltatja magát, fél évig ne essen teherbe (a miért már nem jutott át a pletykaszűrőn bár, ha józanul gondolkozom, ez hülyeségnek tűnik, az elölt vírus csak nem betegíti meg a magzatot), az összes, a család körül keringő orvos azt mondja, hogy azonnal oltassuk be magunkat, de ők meg nem tudnak a tervezett gyermekáldásról.
Az internet nekem nem jogforrás ilyen ügyekben, van itt minden, meg mindennek az ellenkezője is.

Szóval tisztára nem tudom, mi tévő legyek. Egyébként minden bizonnyal az lesz, hogy 2 hét múlva, amikor amúgy is megyek a Másikorvoshoz, jól megkérdezem tőle, remélem van erre valami polici. Vagy még ebben a hónapban bemegyek valamelyik kórház fertőző osztályára és direkt elkapom, akkor lezavarjuk még a lombik előtt és nincs min parázni.

2009-11-06T15:58:00.001+01:00

Ma kiderült, hogy annyira burzsuj autóm van, hogy másfélszer annyiba kerül rá a téli gumi, mint a nem burzsuj autókra, mert a kereke szélesebb, mint a nem burzsuj kerék. Megpróbáltuk, nem lehet rá más méretet venni, pontosabban lehet, csak semmi értelme, mert akkor meg azért lesz speckó méret, hogy átváltottuk, és ugyanúgy többe kerül. Érted.
Cserébe viszont jobb az úttartása, mint mint a nem burzsuj autóké.

2009-11-05T16:47:00.001+01:00

Mr. Simpsonnak van egy munkatársa, ő intézi a régi cég összes webes megjelenéseit, ért hozzá a fiú, hozzá van szokva a stresszhez, gyors is, így őt rántottam elő a kalapból, amikor a saját webeseink egy nappal határidő előtt azt magyarázták nekem telefonon, hogy miért én vagyok a hülye, amiért ők basztak elvégezni a munkájukat.

Ma körülbelül hatszor hívtam egy meló miatt, nem volt kegyelem, muszáj volt kivernem belőle még ma, hogy működjön, aminek működnie kell, és többször hallottam Mr. Simpsont, ahogy épp ugyanazzal a vehemenciával magyaráz neki face to face (egy szobában ülnek) és harmadik ilyennél egyrészt nagyon röhögtem magunkon, másrészt nagyon sajnáltam szegény srácot, hogy így a nyakába kapta a bulldog házaspárt, harmadrészt remélem, hogy civilben nem vagyunk ilyen kiállhatatlan rámenős faszok.

2009-11-05T11:59:00.001+01:00

Napok óta morgok és sajnálom magam, hogy csak a szar dől teljes átmérőn minden lukon (szó szerint meg nem szó szerint is, ugye), erre csörög a telefon, és bejelentkezik a kamaszkori hármasfogatból (LB, meg Zsé meg én) Zsé, hogy hehe, hétfő óta itt dolgozik velem szemben.

Úgyhogy az udvaron randizunk, és felmentem az ő irodájába és kaptam egy teát, és megállapítottuk, hogy a tíz év, amióta nem láttuk egymást mit sem számít, ha traccsolásról van szó és tökjó, hogy vannak emberek, akik tíz évnyi szociofóbságot is ilyen jól tolerálnak (más indokot nem tudok, hogy miért is nem találkoztunk gimi óta).

2009-11-02T13:17:00.001+01:00

Zorkoja nem akar javulni, és lassan beleesünk a végső kétségbe.
Szombaton kivittük kontrollra, ahol megállapíttatott, hogy az ízületi nyavaja is romlik, már mindkét hátsó lába érzékeny, meg a gerince is. Az utóbbi egyelőre nem látszik a mozgásán, az előbbi igen, időnként teljesen béna kacsa, ahogy egyszerre sántít két lábra.
A fosás is tart, napi egy fixen, ha rosszabb napja van, napi kettő, plusz tünetnek bejött a tüsszögés pár napja, ami nem vészes, de napi két-háromszor rájön a korábbi nulla helyett.

Érdekes módon a kedve jobb egy kicsit, sokat jön bújni, ilyenkor tartom az ölemben és bőgök. Szombaton megint vettek tőle vért, a doki egész múlt héten mondogatta, hogy szerinte úgy néz ki az egész, mint egy autoimmun betegség, ami legalább gyógyszerrel karbantartható, ha nem is gyógyítható, de most beszéltem vele - nem autoimmun.

További gyanúsított a vírusos / bakteriális autoimmun (ez estére derül ki) illetve egy másik baktérium, aminek nem jut eszembe a neve, de az nagyjából gyilkos, ha az a baja, esélyünk sincs ez hét végére derül ki, mert megint széklettenyésztős - szóval leginkább vaktában lövöldözünk.
A szombati vizsgálatokat ő végigüvöltötte - lázmérés, ízületek tekergetése, borotválás, vérvétel, seggbe mintapálcika kakitenyésztéshez - én végigbőgtem ugyanebben a sorrendben.

Egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak, mert szemmel láthatóan a dokinak sincs ötlete, hogy mi az isten ez az egész, nem bélgyulladás, nem autoimmun, egy bármilyen makacs shigellának már reagálnia kellett volna valamelyik antibiotikumra a háromból, fogalmunk sincs, mitől fájnak az ízületei, és mitől tüsszög.

És bár most épp nincs látványosan szarul, nem hiszem, hogy még sokáig bírja a szervezete akár a fosást, akár a rengeteg kemikáliát, amit beletömünk. Napok óta próbálok szembenézni a ténnyel, hogy lehet, hogy a végén el kell altatni, csak nem tudom, hogy hol van a 'vége', hol van az a pont, amikor már nem segítek neki, hanem a csak azért hagyom, hogy tovább macerálják, hogy ne érezzem úgy, hogy nem tettem meg mindent, miközben el kellene engedni.

2009-10-30T13:21:00.001+01:00

Anyunak van egy barátnője, aki hosszas külföldön lakás után hazaköltözött, és egy olyan alapítványnál dolgozik, amelyik magyar gyerekeket ad örökbe Olaszországba. Mivel kiválóan ismeri az olaszokat (ott is élet egy darabig) ő közvetít a leendő örökbefogadó szülők, az alapítvány és a gyerekek között.

A dolog menete az, hogy amikor van örökbe fogadható gyerek (mindig van, zömmel roma gyerekek, akik már nem cuki kisbabák, hanem 3-10 éves gyerekek, akiket nem fogadnak örökbe magyar szülők és a nevelőintézetben felnövés a perspektívájuk) a pár idejön és van egy egy hónapos 'tesztidőszak', amíg együtt laknak, és eldöntik / kiderül, hogy tudnak-e családként működni (gyakran visznek 2-3 testvért egyszerre).
Ehhez kell egy lakás az alapítványnak, ahol ilyenkor lakhat a leendő család.

Anyuéknak pedig van egy lakása, amiben az iroda volt 10 évig, de mióta tavaly felújították / átalakították a házat üresen áll, mert az irodát hazaköltöztették, viszont nem is adták ki azóta sem.

És most 5 nap múlva érkezik egy pár Olaszországból, hogy együtt lakjon egy kisgyerekkel, akinek szülei lehetnek, és aki a gyerekük lehet én pedig próbálom kideríteni, hogy mennyi pénzből lehet berendezni egy háromszobás lakást 5 nap alatt a nulláról (konyha, fürdő van, fél éve volt tisztasági festés és új a parketta is), és nagyon drukkolok, hogy Anyuék is arra jussanak, hogy igazából mindegy, hogy ötszázezer vagy egy milla, mert akkor az a lakás állandó bázis lehetne az alapítványnak és sok-sok család kezdhetné ott a családnak levést és nem kell mondanom, hogy mennyire iszonyúan boldogságos lenne a tudat, hogy gyerektelen párok onnan mennek haza családként és szülőtlen gyerekeknek onnantól lenne apukájuk meg anyukájuk.

2009-10-28T11:36:00.001+01:00

Tegnap estével átálltunk az antibiotikumra.
Délután beszéltem a dokival, és abban maradtunk, hogy nem kísérletezünk tovább a homeóval, mert bár valóban enyhítette a tüneteit, nem gyógyította meg. Most dupla kiszerelésben kapja az antibjútit, kétféléből kell neki adni reggel-este, az egyikből negyedet, a másikból felet.

Szerencsére észnél voltunk Mr. Simpsonnal, amikor felírta őket, és szóltunk, hogy nehogy megint szirupot kelljen vele nyeletni, mert ugye ezek humán gyógyszerek, amiket a humanoidok kedvéért ízesítenek, viszont egy narancsízű és -szagú cuccot nem lehet beleimádkozni a macskába. Most van egy kapszulás, amit szétbontok, és felezem a port, meg egy tablettás, amit előbb negyedelek, aztán porítom.

A konyha egyébként úgy néz ki mint egy gyógyszertár, 3 féle homeós bogyó, 3 féle antibjúti (volt egy korábbi is amivel kísérleteztünk 2 hete), fecskendő két méretben, plusz a hasfogó gyógyszerek.

Viszont mivel muszáj következetesnek lenni, kiderült, hogy minden korábbi tapasztalattal ellentétben nevelhetők, például végre ráálltak, hogy mindkettő a saját táljából eszik, nem kell Szofit folyton lecuppantani a gyógyszeres kajáról, Zorkát meg visszazavarni a neki szánt táphoz.

Estére egyébként élénkebb lett, felvette a kapcsolatot a külvilággal, például dorombolva aludt az ölemben fél órát, valamint utánam jött a fürdőbe, amikor fogat mostam, ami erős haladás ahhoz képest, hogy napok óta nem állt szóba senkivel.

Ha addig nem lesz semmi, szombat reggel megyünk ki a dokihoz ellenőrzésre.

2009-10-26T18:06:00.001+01:00

Elértük azt a szintet macska-ügyben, hogy az összes (szám szerint 3) orvosoknak aggodalmasra vált a hangja, amikor bejelentkezünk telefonon (reggel-este ugye).
Igen, még mindig fosik.
Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, minden kezdeti szkepticizmusunk dacára tök lelkesen tömjük a homeopatás cuccal egy hete, még csak azt sem mondom, hogy nem használ, mert nagyjából egy hétre megállt a hasmenés, de ahogy látom, nem tűntek el a baktériumok, amint csökkentjük a gyógyszeradagot, kezdődik az egész elölről.

És nem az a legrosszabb, hogy lehet utána takarítani a kakit, és még az sem, hogy macska-elvonási tüneteim vannak, mivel majd egy hónapja laknak kint az előszoba-konyha-étkezőben (plusz gyerekszoba, valahol aludniuk is kell) és nem dorombol az ölemben senki este, meg a fejemnél éjszaka. Nem. A legrosszabb, amikor látom rajta, hogy görcsöl a hasa, és égnek áll a szőr is a hátán, és odajön és néz rám, és fáj neki és nem tudok rajta segíteni.

Egy hónapja van benne ebben a szörnyűségben szegénykém, és árnyéka önmagának, és ugyan eszik meg iszik, meg időnként jön egy kis tutujgatásra, de messze-messze van az egészségestől, az elmúlt egy hétben leginkább egész nap feküdt valahol.
Egyszer végigcsináltam egy kutyával, hogy végignéztem, ahogy egy év alatt szó szerint elfogy és semmilyen orvos nem tudta meggyógyítani, és csak macerálták egy évig, és kapta egyik szurit a másik után, mint a Zorka most, és hurcoltuk hetente az orvoshoz mint a Zorkát most, és kezd nagyon-nagyon rossz érzésem lenni.

2009-10-22T17:33:00.002+02:00

Most még elmondom, hogy mi volt a Másik Műintézményben, ha már így belengettem, de asszem csatasorba állítom az összes babonáimat, és a továbbiakban nem fogok részletesen beszámolni, talán majd utólag.

Szóval. A lényeg, hogy ha minden a terv szerint alakul, januárban lesz a lombik.
A körítés, hogy az ÚjOrvos szerint sehol sincs leírva, hogy kötelező lenne a 6 inszem, sőt, ők a harmadik sikertelen után szokták a lombikot javasolni, nem értette, miért akartak átzavarni még kettőn.

A leleteim és az elmondottak alapján ő gyanakszik valamire, ami akadálya lehet a megtermékenyülésnek, ennek a lényege, hogy sejtszinten nem működik a dolog. Vagy a petesejt nem engedi be a spermiumot, vagy a spermiumból hiányzik egy enzim, amivel bejuthatna, vagy a kettő egyszerre. Erre fejlesztették ki az ICSI (Intracytoplasmic sperm injection) eljárást, ami nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy nem ráengedik a spermiumokat a petesejtre, hogy oldják meg, hanem fognak egyet (remélem egy Nobel-díjas asztrofizikust, mert tőlem olyat nem örökölhet, csak az apjától) és beszúrják a petébe.

Hogy igaza van-e az ÚjOrvosnak, és tényleg ez a baj, az majd csak akkor fog kiderülni, amikor élesben leszünk. Azt mondja, egy első lombik az mindig diagnosztikai is, sokat megtudnak abból, amivel az eljárás közben találkoznak, ezért már most megbeszéltük, hogy kétféle módszert fognak használni a megtermékenyítésnél.
A kinyert peték egyik félénél ezt, a másik felénél meg a 'sima' ráengedőset. Az 'egyik fele' az szerinte 4, szóval 8 db érett petére számít első körben. Vagyis nem árt jóelőre készülni, hogy mi lesz itt, amikor olyan dózis hormont kapok, amitől 8 petém érik, ha már az egyszerű rásegítéstől is folyton házisárkánykodtam és bőgtem (szegény Mr. Simpson), mindenesetre papírzsepiből feltankolok és megérdeklődöm néhány barátnőnél, hogy alhatok-e majd náluk, ha már a férjem nem bírja tovább :)

Kaptunk mindent kimerítő tájékoztató-füzetet, felállított egy előzetes kezelési tervet, a továbbiak pedig az első vérvizsgálat után jönnek.

2009-10-21T10:17:00.001+02:00

A macska javulni látszik, két napja nem kap semmit, csak a homeós bogyókat, de szombat este óta nem fosott. Csórikám sántít a hétfő este izomba kapott injekciótól, de az is javul, tegnap reggel még csak le sem tette azt a lábát (három lábon vánszorgott, mint a régi szép műtögetős időkben), de estére beüzemelte azt is, mondjuk nem terheli nagyon.

Szegényt a gazdái sem hagyják élni, naponta háromszor kell adni neki a homeopátiát, ami nyálkán át szívódik fel, úgyhogy Mr. Simpson fogja, én meg fecskendővel (nem tűvel) tolom a szájába a vízben feloldott bogyókat, mit ne mondjak, iszonyú lelkes. Viszont tényleg ő a világ legjobb macskája, mert ilyenkor is csak menekülni próbál, illetve bánatosan nyafog, nem fúj, nem karmol, és öt perccel később hanyatt fekve-dorombolva hagyja, hogy simogassuk.

A szívem szakad érte, de remélem, hogy lassan tényleg kimászik ebből a spirálból.

2009-10-20T11:06:00.001+02:00

Borzasztó különleges macskánk van. Egy zárt lakásban sikerült vérhast kapnia. Nem, nem viccelek. Igen, én is félrenyeltem a rágómat, amikor közölte az orvos.

Tegnap délután arra jöttem haza, hogy Zorka nagyjából magán kívül van. Tekergett a kanapén, tépte a huzatot, nyomta a hasát mindenhez és nyalogatta, minden egyes szál szőre az égnek állt, és kiköltözött a szeméből az értelem (akinek van macskája, az tudja milyen, amikor úgy néznek ki, mint akit elvittek az ufók). Nem én vagyok a catwisperer, de annyira ismerem a macskámat, hogy tudjam, ha valami nagyon-nagyon durván nem stimmel.

Úgyhogy felhívtuk az orvost, aki azonnal kirendelte hasi ultrahangra. Vittük is (ehhe, csúcsforgalomban a Gellért tér-Solymár táv). Ott megtapizta, kikérdezett hegyiről-tövire (ez ÁllatOrvosBácsi fia), including, fingik-e fosás előtt, kaja előtt vagy után fosik, milyen állagút, szagút, színűt, és közben csak csóválta a fejét. Aztán felhívta a labort, ahol még mindig nem készültek el a tenyésztéssel, de 15 perccel későbbre megígérték.

És lőn. A tényésztésből kiderült, hogy a macska vérhast kapott (az ultrahang a diagnózis után érdeklődés hiányában elmaradt). Nyilván mi hoztuk haza neki, a lakásban nem nő shigella magától. Az orvos azt mondja, mi kis eséllyel kaphatjuk el, kell hozzá egy eleve gyengült immun-állapot, nem kell pánikolni, vinni sem nagyon vihentjük sehova, nem kell karantént elrendelni. Mivel a betegség lappangási ideje 1-7 nap, már betegek lennénk (ez a harmadik hét ugye, volt ölben, simiztük, almot is pucoltunk több alkalommal), iszonyú minimális eséllyel adjuk tovább, hacsak nem ölelgetünk embereket friss macskaszarral összekent ruhában. Tovább erősíti amit mond, hogy Szofi sem beteg, pedig egy almot használnak, fürdetik egymást, együtt alszanak, satöbbi.

Utólag úgy rakatuk össze, hogy valószínűleg valamelyik kajától, vagy a növénytől kapta az első körös hasmenést, és arra fertőzött rá a shigella. Most kap homeopatás bogyókat, ha ez nem működik, jön a brutál antibiotikum-kúra és reggel-este kontaktban vagyunk a dokival. De legalább tudjuk, hogy mi baja van és lehet gyógyítani. Állítólag 10 napon belül ki lehet belőle kúrálni a cuccot.
Hát így.

2009-10-19T10:48:00.001+02:00

Eléggé félek a holnaptól. Pedig hetek voltak, hogy felkészüljek rá, de én ugye olyan vagyok, hogy ami nem ma van, az nincs is, azzal nem kell foglalkozni (mindennel, fogorvos, vizsga, karácsony), ígyaztán csak tegnap kezdtem el érezni azt a kis, szorító izét a gyomromban.

Holnap első beszélgetésre megyünk a Másik Műintézménybe. Májusban volt az a döntés, hogy szünetelünk, nem bírtam tovább akkor se a lelki, se a fizikai terhelést. Aztán eltelt a nyár, elfelejtődtek a sorbanállással töltött reggelek, a délutáni szúrások, a műtétek, az őrjítő két hetek a várakozással, és visszakúszott a gondolat, hogy csak kellene nekünk egy gyerek.

Abban már az elején megállapodtunk Mr. Simpsonnal, hogy ha lehet, nem csinálunk végig több inszeminációt, így az OrvosDoktor kiesett a pikszisből, mert hajthatatlan volt ezügyben. Szeptemberben elkezdtünk tapogatózni egy nagyon közeli ismerősnél, akiknek a Másikban hozták össze a gyereket, és a tapogatózásból hirtelen az lett, hogy kaptunk egy időpontot holnapra, hogy megbeszéljük, ott is muszáj-e a maradék két inszemet végicsinálni, vagy belekezdhetünk a lombikba.

És most itt van ez a kis, szorító izé a gyomromban és úgy érzem, hogy nem készültem fel, hogy nem vettem sorra, hogy mi minden történhet holnap, és kivel fogunk találkozni, és mit fog mondani, és azután, amit mond, mi fog történni.

2009-10-16T17:11:00.001+02:00

Elraktam a nyári ruháimat és elővettem a télieket.
Utálom, hogy mostantól fél évig csak vastag, kötött szarokban lehet járni, azokból is csak több réteggel egymás fölött, amitől még két kilóval kövérebbnek nézek ki, nincsenek szép, színes (nem egyszínű) vidám téli ruhák, pedig emlékszem, hogy már tavaly is azon nyomultam, hogy ne csak szürke meg fekete cuccaim legyenek (van is egy csomó kék meg lila), mégis olyan, mintha lekapcsolták volna a szekrényemben a villanyt.
Sírok.

2009-10-16T11:20:00.001+02:00

Szörnyű ez a hirtelen jött tél, (például Mr. Simpson is megsértődött reggel, amikor megkértem, hogy vegye le a télicuccos kosarat a szekrény tetejéről, muszáj volt, egyetlen téli cuccom sincs elöl).

Nem hordható állapotban van a csizmám (elkopott a bele, csak néhány szövetdarab lifeg benne bélés helyett) mondjuk 3 szezont kibírt, az szerintem jónak számít, viszont, ha olyat akarok, ami megint kibír 3 szezont, az 30 rugó alsó hangon. És van nekem autóm ugye, ráadásul az a sokkal jobbik autó a háztartásban, tehát azzal utazunk, ha utazunk, ergó kell rá venni egy szett téli gumit (fogalmam sincs mennyi, mindjárt utána is nézek).

Télikabátot szerencsére tavaly vettem.

És azt nem is mondom, hogy egy hete karácsonyi hangulatom van, nyilván mindenkinek az van, de már látom, hogy hamarosan kezdetét veszi a sütigyártó szízön, két napja szemezek a kuglófformával, és csak az tart vissza, hogy tudom, hogy ha egyszer elkap a gépszíj, nincs megállás, kétnaponta sütni fogok valamit, tavaly télen is ez volt.

2009-10-14T17:13:00.001+02:00

Azt kell gondolnom, hogy a macska valami iszonyú metamorfózison ment át rejtélyes betegsége következtében, az imént ugyanis kijött a nappaliból, hogy üdvözölje az állatorvost, aki a gyógyszerét hozta. Azt az állatorvost, aki három nappal ezelőtt lázmérőt dugott a seggébe, majd közvetlenül ezután a vérét vette. Remélem ebben kimerül ez az új keletű mazochizmus és nem fog egy óvatlan pillanatban a kenyérvágó kés alá feküdni, vagy mittudomén.

Egyébként vasárnap hajnal óta nem volt újabb prezentáció, így ma délután megkönyörültem rajtuk és nyitva hagytam a nappali ajtaját. Kiváncsian várom, hogy eddig tartogatta-e, vagy legalább a fosást sikerült elállítani, ha azt nem is tudjuk, hogy mi a baja. Stay tuned, a további izgalmas részletekről is beszámolok majd.

2009-10-12T11:23:00.001+02:00

Sajnálom, ez itt macska-napló marad, amíg meg nem gyógyítják a szarost.

Kész a labor, jól nem tudtunk meg semmit belőle (iszonyú dezsavűm van, nyúzzák, nyúzzák de tapodtat sem haladunk). Annyit mondott az orvos, hogy májelfajulásra utaló jelek vannak a vérképében, de ez valószínűleg következmény, nem ok, a sok fosástól meg van borulva a kémiája az állatnak (ha tudná, hogy olyanja is van, biztos büszke lenne), és ez meglátszik a máján, de semmi durva. Holnap eliviszik a kakimintát, jövő hét elejére lesz belőle eredmény, mert a baktériumoknak előbb ki kell nőni a petricsészében, csak utána lehet vizsgálni őket.

A hétvégén eltelt 48 óra újabb tócsák nélkül, de aztán tegnap reggel megint egy, az előszoba közepén gőzölgő adagra ébredtünk, úgyhogy a karantén marad, az állatoknak meg kell elégedniük a lakás felével. Az orvos első kérdése mindig az, hogy milyen a kedélye, ami jó, továbbra sem tűnik levertnek, ennek örülünk, annak kevésbé, hogy folyton az az érzésem van, hogy a doki azt várja, hogy rossz legyen (mármint a kedély), de nem megyek bele ilyen önbeteljesítő jóslatok fölötti busongásba.

A gyógyszert továbbra is kapja, már 3 különböző ízű konzerv van a hűtőben, mert egy fajtával csak egyszer eszi meg a hasfogót, úgyhogy vetésforgóban kapja a különböző ízeket, mert most fontosabb, hogy benne legyen a gyógyszer, mint, hogy következetes legyek és éhezni hagyjam, ha válogat.

Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy fogjuk visszaszoktatni a normális evésre, ha egyszer meggyógyul. Csak tartanánk már ott...

2009-10-10T16:52:00.001+02:00

Helyzetjelentek.
Voltunk ÁllatOrvosBácsiéknál reggel, előre leszögezem, hogy a macska egy hős, velem ellentétben.
Szerencsére három napja kint van a macskahordó az előszobában, Zorka pedig alapvetően szeret dobozban lakni, és az elmúlt napokban több sziesztát is abszolvált benne, úgyhogy nem volt cirkusz, amikor beleraktuk. A 40 perces út ötödik percében leesett neki, hogy a doboz az oké, de ez mozog bazmeg, így nagyjából egész úton velem anyázott, nézett a rácson át, és mondta, mondta, mondta, de ez is inkább csak a kötelező felháborodás volt.

A rendelőben aztán persze benneszakadt a nagypofájúság, gubbasztott és igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, hátha mégsem veszik észre, hogy ő ott van és el lehet sunyulni ezt az egész hülyeséget. De nem volt mázlija, úgyhogy kapott lázmérőt a seggébe (nem lázas), aztán vettek tőle vért. Én itt borultam ki teljesen, ne kérdezzétek, hogy miért, amikor az orvos elővette a villanyborotvát, kimenekültem bőgni a váróba. Mr. Simpson vele maradt, innen tudom, hogy szegénykém meg sem nyikkant, szó nélkül tűrte az egész procedúrát, lefogni sem kellett, jó a lábát nem rakta magától a borotva alá.

Szóval vettek vért, estére lesznek loboreredmények, kapott széles spektrumú antibiotikumot, meg valami kalcium-koktélt, mert szteroidot ugye nem kaphat, mi meg kaptunk kakigyűjtő fiolát, amiben hétfő reggel mintát kell prezentálnunk az orvosnak.
Egyébként tegnapelőtt este óta nem fosott (még mindig kapja a hasmenés elleni cuccot), de ÁllatOrvosBácsi is azt mondta, hogy kurvára nem tetszik neki se a vissztérő, se az elhúzódó jelleg, úgyhogy mostmár kivizsgálja, hogy mi a fene ez. Én meg igyekszem annyit babusgatni, amennyit lehet, és nagyon várom, hogy kiderüljön, hogy mi van és meggyógyítsák úgy komolyan és végleg, mert sokkal jobb az ágyban doromboló macskával aludni, mint az ajtón dörömbölővel (ehhe).

2009-10-09T11:00:00.001+02:00

Most van az, hogy befejezzük mókázást. A fosás nem áll meg - bár a maximum adag hasfogóval valamelyest ritkult - és egyrészt én komolyan kezdek aggódni, mert a macskában egy hete nem marad meg hosszútávon a kaja, és megint elkezdett fogyni (nahát), másrészt nem lehet életvitelszerűen úgy létezni, hogy mi bokáig gázolunk a macskaszarban, az állatok ki vannak zárva a fél lakásból és minden etetés egy logisztikai küzdelem, hogy elkülönítsük őket, de azért egyenek is (mert ilyenkor persze sokkal izgibb, hogy a másik mit csinálhat vajon az ajtó mögött).

Úgyhogy holnap bepakoljuk a frissen vásárolt macskahordóba (az előzőt eltüntette Hugi barátnője, de az egyik fosásrohamnál elzavartam Mr. Simpsont venni egyet, hogyha valami nagyobb baj van, vihessük azonnal) és kivisszük ÁllatOrvosBácsiékhoz, ahol csapolnak vért meg csinálnak egy hasi ultrahangot.