naivdiva

Ma elindulunk nászútra, holnapra el is érjük a célállomást (feltéve, hogy nem zuhanunk le).
Balin fogunk rohadni két hétig, hazafelé pedig a tervek szerint beugrunk Amsterdamba, mert hat óránk lesz a csatlakozásig.

Épp itt az ideje egy kiadós szabadságnak, ha még két hetet maradnom kell, felmondok. Faszkivan a munkahelyemmel, de leginkább dühös vagyok, mert annyira klassz lehetne ez a meló (amilyen volt is két évig), és csak olyan kicsi kellene hozzá, de az a kicsi, ami hiányzik, az annyira frusztrálóan hiányzik, hogy.
Érted.
Megbeszéltem magammal, hogy ebben a két hétben eldöntöm, mi legyen (ez elég idő arra, hogy kiderüljön, csak szét vagyok hajtva, vagy tényleg betelt a pohár). Lehet, hogy elmegyek inkább peronőrnek.

Zorka a pótanyák stresszes életét éli: még a legnagyobb simogatás közepén is aggodalmaskodva kirohan minden gyanús zajra, hátha a kicsi ejti a fejére valamelyik vázát.

Mintaaanya lett, fürdetés, lefekvés, minden van. Még az étkezésekre is odafigyel: empirikus módon állapítja meg, hogy megfelelő kosztot kap-e a lelencgyerek. (Erre általában 5 másodperce van, amíg arrébb nem taszajtja valamelyikünk.)

Ő Szofi, a héthetes ördögfattya. Az első két nap önként vállalt magánzárka után (egy nyolcrét hajtott pokróc két rétje (?) között dekkolt, mint valami kengurubébi a zsebben) teljesen normális kismacskaként viselkedik, vagyis csak enni és aludni áll meg. Ez utóbbit természetesen csak akkor csinálja, ha nem vagyunk itthon, vagyis éjszaka véletlenül sem. Mr. Simpson néhány napja nem alszik, bennem még működnek a Zorka hasonkorában rámragadt szokások (vagyis simán lerúgom magamról, ha próbálkozik).

Viszont nélküle sosem tudtuk volna meg, hogy az én finnyáskodó, hercegnősködő, beképzelt macskám igazából született pótmama, aki sztoikus nyugalommal tűri, hogy a farka egy kiskorú játéka legyen, és elnéző nyugalommal nézze a kicsi minden bornírt próbálkozását a különböző javak megszerzésére (cipőfűző, hajgumi, csikk, papízsepi, emberi lábujjak satöbbi).

Ez meg itt lassan fotóblog lesz.