naivdiva

Ja, egyébként tegnap ugye volt nagyanyámnak kiállításmegnyitója, ami a szokásos kedélyes megnyitónak indult,aztán valahol az érkezésünk utáni 15. percben átalakult az életért folyó küzdelemmé.
Nagyanyámnak nagyon sok barátja és tisztelője van, na ők mind eljöttek, és persze mindenki egyszerre akart mindenkivel találkozni, beszélni, pusziszkodni, ezért mint egy egybefüggő, élő organizmus hullámzott a tömeg egy 30 nm alapterületű galériában, és csak lapjával lehetett közlekedni, de inkább úgy se, mert persze ott volt nagyjából 36 családi barát, akik mind megkérdezték, hogy milyen házasnak lenni, aztán gyanakodva azt is, hogy hol a férjem, én meg magyarázkodhattam, hogy nem, még nem hagyott el, hanem dolgozik.
Nagyanyámat úgy kellett a pódiumra menekíteni a megnyitó idejére, aminek a végén az éppen a núővérem karján befutott Rambó zavarta meg az áhitatot szia! szia! megjöttem! bekiabálással.
Anyósom mellesleg szerintem valami gyorsítón pörgött mert úgy rohangált mint egy pók, de legalább jól érezte magát, és ötyézett mindenkivel,akit régen nem látott.

Nagyanyám többször majdnem elbőgte magát, hogy ennyien vannak (ezt nem egészen értem, az elmúlt 50 évben hozzászokhatott volna a sikerhez), aztán hazafelé az autóban többször megkérdezte, hogy de jó volt?, valamint közölte, hogy milyen helyes fiú ez a Géza, milyen kár, hogy meleg, amit komolyan is gondolt, mert előtte félórát flörtölt Gézával, holott pontosan tudja, hogy meleg. Nagyapám otthon megjegyezte, hogy az Izé, aki nem jött el, az ide ne merjen telefonálni többet, ha kell neki valami, amiben azt nem értem, hogy hogy vette észre, hogy a 150 ember közül pont az Izé nem volt ott, amikor elvileg alig lát.
Az esemény után még elmentünk vacsorázni Anyáékkal, és kiderült, hogy Hugiék házat vesznek Anyáék mellett, ergo szerintem mindjárt férjhez adjuk ezt a tesómat is, valamint iszonyú sokat röhögtünk, mert az hagyján, hogy Hugi nem tud kicserélni egy defektes kereket, de még azt sem tudja pontosan megmondani, hogy hol kapott defektet, viszont azt pontosan tudta, hogy a pasijának ugrálnia kell az eszközön, ha ki akarja lazítani a csavarokat, na mindegy, iszonyúan túlpörögtünk tegnap, úgy aludtam, mint akit fejbevágtak.

Az is nagyon klassz abban, hogy férjnél vagyok, hogy időnként büntetlenül szabadjára engedhetem a shopping-monstert. Mr. Simpson ugyanis nem hajlandó magának ruhát venni, valahogy nem alkalmas a pszichéje az ilyen típusú pénzköltésre, viszont irtóra tud sóvárogni egyes darabok után.
Úgyhogy mostanában azt csinálom, hogy miután elsóhajtozta, hogy mennyire tetszik neki ez meg az, de ááá nem veszi meg, én egy egy-két nappal később visszatérek a helyszínre és megveszem neki.
Ez egy nagyszerűen működő szisztem, ő megkapja amire vágyik, de nem kell pénz kiadnia (közvetlenül, a családi kassza pénzügyi rendszerét és egyensúlyát most hagyjuk), én meg kiélhetem a shopacolic énemet, és még jót is teszek, mert neki vásárolok, nem magamnak.
Mondom, szuperül működik a dolog.

Rájöttem, hogy a férjem miért kezeli olyan nagyszerűen az összes...ehm...önfejűségemet.
Mert az anyósomnál makacsabb asszony a világon nem létezik.
Nagyanyámnak ma kiállításmegnyitója van (a változatosság kedvéért). Pici galéria, ötszáz ember. Anyósom a héten többször is rosszul volt (magas vérnyomás és kiegészítő parák), eleve nagyon rossz a lába, nehezen jár, keveset tud egyszerre állni. Mr. Simpsonnal két napja próbáljuk lebeszélni, hogy jöjjön, de ő szent nyugalommal veri vissza az összes érvet. Cicukám (figyelitek? ez az ugyanaz a cicukám, amit nagyanyám használ), majd csak odaszaladok, adok nagyanyádnak két puszit, aztán eljövünk. Csak apósod előbb végignézi a képeket.
Feladtam, és készenlétben tartok majd egy stokit, hogy legyen mire lerogynia.

Azt álmodtam, hogy LB pasija szerzett 2 db piros skorpiót és a lakásukban tartotta őket terráriumban. A két állatt sziszegve verekedett, LB meg nem értette, miért húzom fel a lábam a székre, amikor kiszöknek a terráriumból, és végül a pasija nagy pofavágások közepette hajlandó volt letakarni őket egy üveglappal, de a dögöknek azt sem volt elég és megint kimásztak, úgyhogy végül kimentettem magam és leléptem.

Ekkor ébredtem arra, hogy Szofi mögött csapódik a szekrényajtó, Zorka pedig áll a szekrény előtt, iszonyú hülye pofával. Ha tudna, szerintem mutogatott is volna, hogy ővolt! ővolt!
Azt hiszem nincs más hátra, riglit kell szerelnem a szekrényre, mégsem egy macskaapartman az bazmeg.

Ja! És nincs vissza, Szofi beköltözött a szekrénybe. A legalsó polcon lakik, ahol a ritkán hordott (de semmiképp sem kidobandó!) ruháimat tartom. A baj az, hogy ha nem kapom rajta, ahogy befelé igyekszik, nem tudom, hogy ott van, mert annyira ügyesen suvad be, hogy még az ajtó is becsukódik utána.
Vagy beteszek egy fél narancsot, mert a tudomány szerint ugye azt utálnia kell, de akkor meg mindenem narancsszagú lesz, blöe.

Persze a kisördög belémfészkelte magát, és egész héten autót nézek. Nagyon megfontolt vagyok, és max. 2 milláért nézek használt kocsit.
Nem használt kategóriában akarnék új 500-as Fiatot, de csak mert vicces, úgyhogy az majd a harmadik autóm lesz, városban flangálásra, ha milliárdosok leszünk (a másodikat még nem döntöttem el, de az valami nagy lesz, hogy Mr. Simpsonnak legyen mit kölcsönadnom, ha vagánykodnia kell, mert ő a lottó ötösből is A3-ast venne).
Használt fronton eddig a családi beidegződések miatt csak VW-gyártmányokat néztem (azoktól meg nem nagyon lehet lázba jönni, olyan unalmasan megbízhatók). Ma viszont bővítettem a kört, és sajnos rájöttem, hogy ennyi pénzért simán lehet kapni használt 147-es Alfát.
Na, mostmár tényleg autót akarok. Olyat.
Óóóóó egy Alfa Rómeóóóó.

- Laci! Elmész az Izé Hotelhez, bemész, szólsz, hogy te jöttél a Bigyóékért, és becsúsztatsz 1500 forintot a pulton a recepciósnak. 6800-as fuvar lesz.

Teljesen nyilvánvaló módon öregszem: minden reggel magamtól ébredek 7 és fél 8 között. Rémes.
Főleg, így, hogy nem dolgozom, és akár alhatnék is sokat. Mondjuk az is tény, hogy a macskák is rásegítenek, mert amint először megmoccanok, elkezdődik az agyatlan ordítás (Zorka), illetve az ágyon fontoskodva jövés-menés (Szofi).
Ami, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az utóbbi dög egész éjjel banzájol, dübögve rohangál és zörgős izékkel játszik (éjszaka háromszor keltem azzal, hogy lesz, ami lesz én  most egyszerűen megölöm), tulajdonképpen elég felháborító.
Bár, ha annyira akarnék aludni, biztos tudnék is (ahogy Mr. Simpson simán alszik, miközben ezek ketten randalíroznak), szóval az, hogy a macskáim köcsögök, alapvetően nem ok arra, hogy 7-kor kipattanjon a szemem.
Semmitmondó, nyavajgós poszt.

Most értem haza, elintéztem mindent (még patikában is voltam), mitöbb, hédereltem kicsit M.-nél is. Annyira meg tudnám szokni ezt, hogy egész nap a városban kóricálok, hogy csak na, és 11-től 3-ig még közlekedni is lehet.
Itthon hagytam a telefonom, ami azért klassz, mert Mr. Simpson elfelejtette levenni az átirányítást, ami azért kellett, mert a mosogatógép-szállítók akkor telefonáltak, hogy mikor jönek, amikor ő épp a levegőben volt.
Most van 5 nem fogadott hívásom idegen számokról és nem tudom, ki keresett engem, és ki őt, de talán jobb is így.
Viszont így megtudtam, hogy a nagyonterhes barátnőnket ott tartották a kórházban, és lehet, hogy holnapra a világ gazdagabb lesz egy Sárával, szóval tessék drukkolni.

Mr. Simpson elutazott Rómába, ergo mára és holnapra van autóm, és annyi mindent kellene elintéznem, hogy azt sem tudom, hol álljak neki.
Az ügyet nem könnyíti,  hogy a város 4 különböző végében kell intézkednem (tudom, hogy egy dolognak csak két vége lehet).
Be kell ugranom az irodába, mert bent hagytam az ipodot és csekkolnom kell egy könyvet (Újpest), el kell mennem a diplomámért (Kispest) meg kell mutatnom Anyáéknak (Nyugati)*, be kell vásárolnom (akárhol, ahol van rendes zöldség/gyümölcs, de inkább Buda, hogy aztán már csak haza kelljen jönni).
Aztán délután egyrészt jön a leendő új takkernéni, másrészt át kell mennem a közösképviselőhöz, nagyjából azonos időpontban.
Ja, és egy óra múlva ér ide a mosogatógép-elszállító, mert helyben nem lehet megjavítani a szerencsétlent.
*ez nem kötelező, de biztos fognak örülni neki, akkor meg miért ne?

Hű, képzeljétek voltam tv-ben, nyilatkozni.
Borzasztó volt, hiába ismételgettem előtte magamnak, hogy nem élő adás, úgyis megvágják, megint rá kellett jönnöm, hogy a televízió az nem az én műfajom.
Gyorsabban gondolkodom, mint ahogy beszélek, ettől összezavarodok, a saját szavamba vágok, folyton azon izélek, hogy nehogy kifelejtsek valami fontosat. Ráadásul megállás nélkül gesztikulálok, mert ha nem, akkor a bizgerálnám a hajam, csavargatnám a nyakláncom, illetve egypercenként megigazítanám a szemüvegem - az meg már hogy nézne ki?
Pedig nagyon kedvesek voltak, hagytak beszélni, előre mondták, hogy mit fognak kérdezni, és mondták, hogy nyugodtan kezdhetem előlről, ha akarom, de a fasz se akarta előlről kezdeni, inkább túl akartam lenni rajta.
Nem vagyok egy exibicionista, az biztos.

Nem fogjátok elhinni, mit kaptam 2 perccel ezelőtt, úgyhogy inkább bekopizom:

Tisztelt Kiadó! Ezúton szeretném elküldeni önöknek Fekete Pákó könyv ajánlatát.
A mellékelt dokumentumban az életrajzi könyv történetes bemutatását ismertettem,amit az előadó művész úr elmondásai szerint írtam meg.
A könyv csak eddig készült el,mert ez csak egy bemutatásra szolgál önök felé a mi elképzelésünk alapján.

A folytatást egy önöktől kirendelt írótól szeretnénk igénybe venni,miközben összeülnek a művész úrral az esetleges további történetek megírása végett.
Amennyiben érdekli önöket a könyv kiadása és története és módjukban áll segíteni benne,kérem jelezzenek felénk vissza ezen az e-mai címen, vagypedig a 06 70-XXXXXXX telefonszámon.

Külön felhívnám a figyelmet erre a félmondatra: a folytatást egy önöktől kirendelt írótól szeretnénk igénybe venni. Hátbazmeg mostantól vidám napom van.

Azt hiszem veszek a zikeában valami ruhatartó dobozokat (ha valaki hajlandó velem eljönni a zikeába), mert egyszerűen nem_férek_el egy szekrényben, több szekrény meg nincs, úgyhogy alternatív megoldást kellett keresnem.
Arra jutottam, hogy mivel számottevő az a cucc-mennyiség, amit csak télen vagy csak nyáron hordok, a nem aktuális készlet pihenhet valami arra alkalmas tárolóeszközben levendulapárnák között.
A szekrény tetjén van hely dobozoknak, viszonylag kéznél vannak, ha mégis hirtelen júlisuban akarnék nagypulóvert venni, és ott a macskák sem tudnak belemászni.

Vagy egy egyáltalán nem vicces tréfa áldozata vagyok, vagy tényleg van a tudatomnak egy része, ami úgy működik, hogy én egyáltalán nem tudok róla.
Már az a sok mosás-vasalás-ruhaelrakás is gyanús volt, igazság szerint.

Ma reggel ismét megszűnt az áram a lakásban, 5 perccel az előtt, hogy megjött volna a mosogatógép-szerelő, aki így Mr. Simpson telefonjának fényénél szerelte a gépet, amiről csak délután fog kiderülni, hogy akkor most működik-e. De kedves volt tőle, hogy nem adta fel...

Ma voltunk tárgyalni a veszekedős kolléganőmmel (akit kezdek nem annyira utálni, mert kurvára ért ahhoz, amit csinál, meg alapvetően egy jóindulatú csaj, csak valami iszonyat a stílusa), szóval voltunk tárgyalni és hülyének tettettük magunkat. És sokkal vicesebb volt játszani a hülyét, mint régen játszani az űbermenő nagyokost, amikor a régi céggel kellett menni tárgyalni. Pont annyit tudtunk meg a hülyének tettetéssel, mint régen az okoskodással (ha nem többet),  és közben bónuszként remekül éreztük magunkat.

Ne nézzétek meg a Száz év magányt a Vígben.
Mi az első felvonás után léptünk meg, bár Mr. Simpson egyszer megkérdezte, hogy nem lehetne-e kislisszolni (pedig ő szenvedett kevésbé: többnyire végigaludta a dolgot).

Két szóban összefoglava: agyatlan ripacskodás. Nem tudom, kinek az ötelete volt, hogy José Arcadio Buendíát a Hegedűs D. Gézának kell játszania, de az a pasi 100 százalék manír, még az erkély ötödik sorból is, tökéletesen hiteltelen (az már nyilván az én bajom, hogy nem szőkének képzeltem a legidősebb Buendíát amikor olvastam a könyvet, de, ha  jó színész lenne, szőkének is elhinném.)

A dramaturgnak sem sikerült felnőnie a feladathoz, teljesen elidegenítette a szöveget az eredetitől, és cserébe nem adott semmit. Mert hozzá lehet nyúlni a nagy klasszikusokhoz is, csak akkor már legyen valami értelme. De amikor José Arcadio ráüvölt Ursulára, hogy: Mert te konzervatív vagy! az fáj.

Konkrétan dühös voltam amikor eljöttünk, hogy hogy lehet ennyire szar darabot csinálni egy ennyire jó könyvből (és biztos nehéz feladat, de nagyanyám szerint volt olyan, akinek sikerült, látta is), viszont legalább korán hazaértünk.

Ha minden jól megy (vö.: a másik főnököm is elenged) jövő héten szabira megyek. Könyvhétig ez az egy olyan hét van, amikor nem megy könyv nyomdába és nem is jelenik meg semmi.
Egyébként majdnem megint sírhatnékom lett, de aztán megacéloztam magam, és tessék: nem sírok, csak belül.

A hétvége azzal telt, hogy két délután alatt elolvastam az utolsó Harry Pottert. Ezen kívül voltunk nagybevásárolni (meséltem már Mr. Simpson szokását, hogy minden alkalommal, amikor odaállunk a pénztárhoz a fullra pakolt kocsival, tippelni kell, hogy mennyi lesz a végösszeg?), meg ebédelni. Nagyon klassz volt, nem is tudom hány éve volt utoljára, hogy egy egész hétvégén át csak olvastam. Többször zsibbadtra ültem a seggem, de ezt nem lehet máshogy, csak így, egyszuszra.
Ja, és közben azért mostam és teregettem és ruhaelpakoltam is többször, nehogy szó érje a ház elejét.

Két órája vagyok itthon, ez idő alatt mostam kettőt, kitergettem, elraktam a száraz ruhát, elmosogattam a teljes konyhai felszerelés kétharmadát (egy hete gyűlik, szar a mosogatógép), eltörölgettem ugyanezt, vízkőtlenítettem a mosogatót, a kis kosárkáját és az evőeszköz-szárítót, valamint lerobantottam a főzőlapról a több körben odaégett kajamaradékot.
Azt hiszem innen nincs vissza és lassan tényleg mániás leszek.

Mr. Simpson a legjobb úton halad, hogy kiteljesedjen a workoholic énje, én meg nem tudom, hogy teszek jobbat: ha szabadjára engedem és addig hajtja magát, amíg össze nem esik, vagy, ha csesztetem, hogy ne dolgozzon annyit, de akkor meg frusztrált lesz, hogy ő nem dolgozik eleget.

A kérdés azért nehéz, mert minden munkakörülménye egyszerre változik, és miközben fontolgatja a megpattanást a régi cégtől, építi a saját biznic alapjait. Önmagában mindkettő üdvözlendő és örvendetes, és mindkettőben van perspektíva, de az teljesen bizonyos, hogy a kettő együtt hosszútávon kivitelezhetetlen. (Hangsúly a hosszútávon, rövidtávon embert nem ismerek, aki annyit tudna dolgozni, mint ő, ha rápörög valamire.)

Egyelőre várok és aggódom, és drukkolok, hogy legyen valami robbanás valahol, ami eldönti a kérdést, mert azért nem nagyon sokáig lesz vicces, hogy minden este 9-10-11-re ér haza. (Bár azt ígérte, hogy bejön a sajátbiznic, kapok autót, de ettől felrémlett előttem a kép, ahogy unatkozó gazdagfeleség vagyok, aki csak mutatóba látja a férjét, és rájöttem, hogy inkább nem akarok autót, csak legyen otthon sokat, valamint a pénz nem boldogít, és inkább legyünk közép-csórók, minthogy menedzserbetegsége legyen vagy mittudomén.)
Szóval gyorsan derüljön ki valami, leginkább azt szeretném.

Ma reggel is fejfájva ébredtem, remélem nem lesz belől rendszer. Mr. Simpson még félálomban megpróbálta tudományosan megközelíteni a problémát és nekem szögezte a kérdést:
- Mi a közös a tegnapban meg a mában?
Először nagyon röhögtem, aztán gondolkoztam, de azon kívül, hogy tegnap is február volt meg ma is az van, nem találtam közös nevezőt. (Még az ébredés időpontja sem stimmel, ma fél órával korábban keltem a hajmosás miatt).
Mivel a férjem ezután visszahanyatlott a párnára, sosem tudom meg, hogy volt-e konkrét elképzelése a tudományos magyarázatról, vagy valami álom folytatásaként próbált beszélgetni velem.

Egyébként lejárt a lakáskassza, úgyhogy mindjárt előtőketörlesztek, és vagy sokkal kevesebb ideig, vagy sokkal kisebb összegű részletet kell fizetnem a banknak, ezt még nem döntöttem el, valamint megérkezett az első havi bérleti díj, szóval dőzs van. (Nem, de kevésbbé nyomasztó a másik 3 hitel).

Hűdenagyonklassz masszív fejfájással ébredtem reggel, azóta sem múlik, pedig vettem be fájdalomcsillapítót.

A bunkó picsa kolléganőm a fejem fölött próbál egyezkedni a főnökömmel, és még túl felháborodott vagyok ahhoz, hogy átmenjek és elküldjem az anyjába. Annyira nem bírom, amikor valaki elkezd beleugatni valamibe, amihez nem ért, és ami ráadásul az én dolgom, hogy egyelőre csak egy szépen köszörült kaszát tudok elképzelni a meggyőzés eszközeként, úgyhogy most ülök, fortyogok, és várom, hogy szofisztikáltabb megoldások jussanak eszembe.

A tesóm (az idősebbik) azt játsza, hogy ő elkezd dolgozni. A történelmi hűség kedvéért, a nővérem 10 évvel idősebb nálam és még életében nem dolgozott egy percet sem. Soha. Sehol. Amivel nem is lenne semmi baj, ha most nem csinálna úgy, mint evidens lenne, hogy az első helyre, ahova besétál, fel is veszik.
Mi ketten (hugi meg én) csak tökhülyék lehetünk a kérdésben, Hugi mert fiatal és hülye (tényleg csak százmilliók fölött diszponál a bankban, nyilván hülye), én meg mert bunkó vagyok és hülye (nyilván nincs más célom az életben, mint hogy elvegyem a tesóm önbizalmát).
Szerinte ez úgy lesz, hogy légyszi dolgozz nekünk, nem baj, hogy még sosem volt munkahelyed inkább 40 vagy mint 30 és van két gyereked, hát te művész vagy bazmeg, akkor meg alkalmas vagy művészeti vezetőnek.
Húdeideges tudok lenni, amikor ennyire hülye.

És ez a tuti recept arra, hogy amikor az első helyre mégsem veszik föl, akkor megsértődjön a világra, és a következő fél évben ne is próbálkozzon.
Mondjuk legalább meghallgathaná, amint mondunk, mégiscsak eltöltöttünk fejenként 4-6 évet a munkaerőpiacon.

Hugival nagyszerű tervet eszeltünk ki tegnap. Jó sokáig gyűjtünk pénzt, és veszünk közösen egy kis házat valahol a Balatonnál (szigorúan északi part), a férjeket / pasikat pedig csak akkor értesítjük, ha már lezajlott a tranzakció.
Csak így vehetjük elejét a "jó, de"-vel kezdődő mondatoknak, és a férjekre / pasikra jellemző kekeckedésnek. Viszont kell ház Balcsin, ez teljesen biztos, különben hol fog együtt rohangálni tetszőleges számú unokatesó? Naugye.

Egyébként Hugi száján kiesett valami, ami (ha eltekintünk a vérfertőző és egyéb perverz felhangoktól) nagyszerűen példázza, hogy miért is olyan nehéz neki elszakadni otthonról:
- Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy a gyerekeink nem lesznek testvérek...

Ja! Egyébként tényleg elszórtam a szélbe a jutalmat, Mr. Simpson kapott pénzcsipeszt, meg 4 pár zoknit (ő kérte) én meg 3 akciós melltartót, három pár új fülbevalót, valamint két pólót és egy tavaszi kabátkát.

És vannak bérlőink, akik hétvégén beköltöztek, úgyhogy most soktízezerrel lesz pozitívabb a havi mérleg, amiből néhánytízezret megállapodás szerint félreteszek minden hónapban, hogy ha egyszer mégis terhes leszek és átmenetileg egy fizetésből élünk majd, legalább egy fél évig ne lógjon ki a seggünk a gatyából. Egy hathónapost már ki lehet csapni a rétre legelni. Nem?

Borzasztó nehéz dolog addiktnak lenni, olyan addiktnak meg, aki önszántából vonja meg magától a szenvedély tárgyát, még rosszabb.
Nem, egyáltalán nem viccelek, kb. 3 hónapja nem tartok a lakásban tudatmódosító szert, mert, ha van, addig szívom amíg látom. (Nem vagyok angyal; kb. minden héten egyszer bűnbe esek, de hol van ez ahhoz képest, hogy előtte nagyjából 4 évig voltam nagyjából egyfolytában beszívva?)
Tegnap délután annyira, de annyira elszívtam volna egy spanglit (eddigre mostam hármat, kiteregettem, elraktam a két korábbi mosásból a száraz ruhát és kivasaltam Mr. Simpson ingeit, hamár a kényszercselekvésről van szó), hogy komolyan fontolgattam, hogy azon nyomban autóba vágom magam, és haza sem megyek addig, amíg nem szerzek valami potya ellátmányt, ha kell körbeutazom a várost, és telefonon zaklatok mindenkit, akit csak lehet.
Aztán úrrá lettem magamon és nem mentem sehova, de ettől még ma este ugyanúgy el akarok majd szívni egy spanglit. Na. És én akarok leszokni a dohányzásról.

Egyébként - bár időnként úgy tűnhet - nem utálom a kisebbik macskánkat, sőt. Mondjuk annyira nem is rajongok érte, mint Mr. Simpson, aki naponta többször kiabál be suttogva (érted, ilyen folytott hangon, de hangosan), hogy gyerenézdmeg!, és áll majdnem könnyekig meghatódva, hogy milyen vicces pózban alszik a macska. De az egy apa-lánya kapcsolat, én azt nem érthetem.
Tessék, a kis hülye kosárban is szeret lakni:

Minden délután farkasszemet nézek a növényekkel, és egyre frusztrálóbb sürgetést érzek, hogy elpakoljam őket onnan, ahol most vannak.
Egyrészt hülyén néz ki a sok különfajta egyed egymás mellett (neveket nem mondok, van egy ami valamilyen fikusz, van egy amarillisz, egy nemtudommi, mert folyton elfelejtem a nevét és két nemtudommi, aminek soha nem is tudtam, de azzal kaptam őket, hogy "nem kell gyakran locsolni"), másrészt nem állítanám, hogy boldog nyugalomban fotoszintetizálnak.
Szerintem mind meg vannak sértődve, mert bár hetente locsolom őket, a fikusz nem hajlandó kiheverni a macska-támadást és még mindig tiszta luk a levele, amit a lányok megrágtak, az amarillisz mint egy megbolondult keljfeljancsi növeszt minden héten egy bazinagy levelet, ami aztán elhajlik és elszárad, a második két nemtudommi elég sápatag, és pont úgy néznek ki, mint akik heteken belül benyújtják a számlát. Még az első nemtudommi viselkedik a legnormálisabban, mert virágzik, de félek az lesz, hogy elvirágzik, én utasításnak megfelelően levágom róla az elszáradt szirmokat és ez is ámokfutásba kezd.
Azt hiszem ez a növényezés-dolog sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint elsőre gondoltam, pedig alapból tudtam, hogy ami nem nyávog, ha éhes, csak kényes jószág lehet.