naivdiva

Bejelenteni valóm van: beleférek a nadrágomba. A nadrág az a farmerom, ami már a terhesség előtt sem jött fel rám, pontosabban nem tudtam begombolni a szuriktól meg a 11 petétől puffadó hasamon. 3 kilóval vagyok kevesebb, mint amikor teherbe estem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a mázlista anyám mázlista lánya vagyok, +12 kilóval mentem a szülőszobára, ebből 9 le is ment a szüléssel meg az utána következő egy hét izzadással, szóval csak 3 kiló maradt, ami úgy 3-4 hónap alatt szívodott fel. Most fordultam át mínuszba, amiről nem gondoltam, hogy be fog következni, bár Anyu minidg mondta, hogy életében olyan sovány nem volt mint  Hugi féléves kora körül. Nem sportolok (most edzünk Micivel, hogy két óránál többet kibírjon nélkülem), ellenben egy kicsivel több mint 7 kilós súlyzót emelgetek és cipelek egész nap, plusz enni sem nagyon van érkezésem.

Persze nem úsztam meg nyomtalanul a terhességet meg a szülést, olyan löttyedt vagyok mindenhol, hogy ihaj, a mellemen már max. egy sebész tud segíteni, lóg a seggem meg combom, a konyhásnéni-karomon se látszik semmilyen fogyás. Érdekes módon a hasam az egyetlen kivétel, majdnem olyan lapos, mint előtte, pedig ez minden logikának ellentmond.

Elképzlehető, hogy Szofi igazából terápiás macskának született, csak eddig nem derült fény a képességeire, mindenesetre én még olyat nem láttam, hogy egy macska dorombolva tűrje, hogy egy héthónapos gyerek marokszám tépi a szőrét ismerkedési célzattal. Mert nálunk most ez megy. Micivel hentergünk az ágyon (a nap fénypontja, olyan örülés van, hogy csak na!), Szofika jön, leül a gyerek szájánál, Micike hö! hö! hö! kiáltásokkal közli velem, hogy megjött a macska, majd módszeresen elkezdi kopasztani. Én mantraként darálom, hogy simi-simi, látod, nyitott tenyérrel, nem tépjük, simogatjuk, a gyerek vigyorogva markolássza az állatot, aki félig lehunyt szemmel, dorombolva kéjeleg. Az az állat, amelyik egyébként fejvesztve menekül, ha valaki eltüsszenti magát. Irtó büszke vagyok rá.

Őszintén érdekelne, hogy a gyerekem 7 hónapos létére szeparációsan szorong, vagy egyszerűen hisztériás lett nagy hirtelen, bár a tényen, hogy drámai hangon felzokog, ahányszor távozom a szobából, egyik sem változtat. Egyébként nagy szerencse, hogy körülbelül hatvanöt hülyeségre lehet ujjal mutogatni, ha épp egész nap nyíg a gyerek (biztos jön a foga, biztos a front, a kaja, álmos, túl sokat aludt, éppen nő, biztos mozgásfejlődési ugrás előtt áll), mielőtt felmerülne a gyanú, hogy egyszerűen hisztis, bár az én zsidó bűntudatommal előbb mindig az jut eszembe, hogy elbasztam és el van kényeztetve, csak aztán nyúlok a Dentinox után.

Felzabál a lakás.
Egyszerűen nem jutok el odáig, hogy időnként felszámoljam a tisztaruha-halmokat, a papírhegyeket, a kidobnivaló vackokat, vagy hogy rendbe vágjam a konyhát. Ma lesz a napja, hogy az utolsó tiszta bodyt adom rá a gyerekre, és nem azt, ami szerintem jól áll neki. Reggel nem bírok házitündérkedni, mert azon dolgozom, hogy magamnál legyek, mire őlédisége felébred. Amikor ebéd után alszik, dolgozom. Egész nap jövünk-megyünk, a héten asszem egy nap volt, hogy itthon voltunk, akkor mondjuk vásárolni mentünk, hogy senki se haljon éhen a háztartásban. Amikor Mr. Simpson hazajön, összedőlök, és örülök, hogy nem kell semmit csinálnom.
Nem főztem semmit hetek óta (a gyerekkaja-trutymákolás nem főzés).
A szekrényekben leselkedő kuplerájról igyekszem nem tudomást venni.
Ki kellene pakolni a gyerekszobában a polcot, ahol 3 féle újszülöttpelenkától kezdve babafogkefén, a kiságyba való fejvédőn és kinőtt sapkán át, szoptatósteáig bezárólag minden szirszar van, amit már / még nem használunk (utóbbit nehezíti, hogy egy csomó mindent oda fogok adni a Huginak, de egyelőre babonából nem lehet semmit elvinni nekik).
Gyakorló anyák jelentkezzetek, hogy az úristenbe kell ezt csinálni?

A gyereket a legsúlyabb nyígásból is ki lehet zökkenteni egy alig használt HVG-vel (vagy tetszés szerinti újsággal, aminek elég strapabíró a borítója).

Egyébként negyed hatkor keltünk ma, és kb. két órányi zsilipezéssel lehűtöttük a lakást, úgyhogy mostmár csak picsameleg van, de nem kell megfulladni. A macskák iszonyúan fel voltak háborodva, hogy folyton be vannak zárva valahova (én ott tartottam, hogy győzzön az evolúció, és, ha annyira hülyék, hogy kiesnek a negyedikről, essenek, de Mr. Simpson nálam sokkal türelmesebb alkat), a Mici felébredt kb. 6-kor, hogy mi a buli tárgya és egy ideig vigyorogva handabandázott az ágyában, aztán bejelentette igényét a reggelire, ha már szemmel láthatóan az összes etetésre alkalmas rabszolga ébren van.

Nemegyébként a gyerek a héten elkezdtett mamamázni és bababázni és papapázni, illetve ezek kombinációja, amiből a legviccesebb eddig a mamba és a bamba. Mindegyiket egyszerre kezdte nyomatni, mondjuk hónapok óta hallgatja tőlem mindhármat, de amikor először a szemembe nézve azt mondta, hogy mama, akkor azért emlékeztetnem kellett magam, hogy nem az van, hogy szeretne illendően megszólítani, ha már úgyis annyi időt töltünk együtt, hanem a magyar hangzókészletet gyakorolja. Ami viszont majdnem ugyanakkora teljesítmény egy hat és fél hónapostól.

És akkor announcment of the year: Huginak jelen állás szerint kisfia lesz januárban, ha minden a terv szerint halad, pontosan 1 év és 1 hónap lesz a gyerekek között.
Most töltötte a 12. hetet. Iszonyú önfegyelemről teszek tanúbizonyságot, amikor nem rohanok, hogy kiválogassam a Mici ruháiból, ami fiúgyereknek is hordható (vö.: nem rózsaszín, nem virágos, nem pöttyös). De fejben már leltározok. Nagy szerencse, hogy egy csomó mindent (pölö babakocsi) úgy vettünk, hogy, ha a többedik gyerekünk fiú lesz, ő is használhassa / hordhassa.

Megjöttünk a Balatonról, ahol nem voltunk a Balatonnál, mert nem volt olyan félóra sem, amikor a három minimálból mindegyik ébren volt, és nem kellett valamelyiknek fél órán belül enni adni. Viszont szuperül éreztük magunkat, a Mici olyan lazán vette, hogy majdnem egy hétig nem otthon lakunk, hogy ihaj, meg azt is, hogy egy szobában aludtunk (3 hónapos kora óta a saját szobájában alszik ugye), én már kevésbbé, ahányszor fordult egyet, annyiszor ébredtem fel. A gyerekek teljesen egymásra zizzentek, vigyorogtak egymásra mint a vadalma, kicsit résen kellett lenni, hogy ne nyomják ki egymás szemét / húzzák a másik fülét / tenyereljenek egymás arcába puszta szeretetből, de nagyon jó dzsemborikat tartottak a játszószőnyegeken.

Mi meg végre kicsit felnőtt társaságben voltunk, és amikor az utolsó gyerek is elaludt, kiültünk a teraszra borozni meg beszélgetni, el tudott menni mindenki pisilni meg zuhanyozni nyugiban, szóval klasszul működött a közös felügyelet. És szuper embereket ismertünk meg, és megállapítottuk, hogy a gyerekek, hogy összehoznak régi barátokat meg vadidegeneket is, és megállapodtunk, hogy ezentúl sokszor csinálunk ilyet, és jövő nyáron ugyanitt mindenképp.

Csajhetet tartunk (jó, felet), indulunk a Balatonra Micivel (+2 barátnő+2 Micikorú kiscsaj), Mr. Simpson pénteken jön utánunk.
Izgulok.

Háromkor felsírt a Mici, de mivel szokott álmában sírni (meg hangosan röhögni is) nem rohantunk be hozzá. Aztán felsírt fél négykor is, meg háromnegyed négykor is, úgyhogy átmentünk (tiszta bénák vagyunk éjszakai válságkezelésből, mindketten ott tolongtunk az ágya mellett, ahelyett, hogy legalább valamelyikünk aludt volna tovább).
A gyerekünk, aki három hetes kora óta átalussza az éjszakát, és a hetek óta tartó fogzástól sem ébredt még egyszer sem, most felébred arra, hogy hanyatt fordult álmában. Pontosabban arra, hogy nem hason van. Annyira nem ébred, hogy visszaforduljon, csak bánatosan óbégat, hogy ő nem ehhez van szokva. Visszafordítottam, megpuszilgattam, simogattam egy kicsit a hátát és kész, már aludt is.
Én meg négy óta itt kísértek a lakásban, mert persze a hülye macskák úgy vették, hogy ja? jövés-menés? akkor reggel van! és ment az ordítás a konyhában, onnatól meg már esélytelen voltam.