naivdiva

Nem hozott a Jézuska gyereket nekünk, mondjuk amúgy sem hittem a Jézuskában.
Őszintén szólva már egy ideje sejtettem, hogy nem lettem terhes, ugyanúgy bedurrantak a melleim, ahogy szoktak, aztán ugyanúgy el is múlt, ahogy szokott, ésazért én úgy képzelem, hogy valami különbség csak lesz, ha egyszer beakad a baba.

Egyébként meglepően jól bírtam a várakozást, (mert persze a remény hal meg utoljára) csak az utolsó pár nap volt pokol, amikor elvileg már meg kellett volna jönnie, de ugye tömtem magam progeszteronnal, amitől az istennek nem bírt. Kurvasokat görcsölt a hasam, ami állítólag lehet a terhesség jele is, úgyhogy nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mifasz van. A testem elég hülyén reagált, volt, hogy az egész medencémben külön-külön éreztem az ereket kábé, mert ő ugye ott tartott, hogy akkor most menstruálunk, de közben a plusz hormon tartotta vállal az ajtót, na az nem volt vicces.

Aztán tegnap csináltam egy tesztet, ami jól negatív lett (nem a kórházban akartam megtudni, hogy mi van és nem is tartott tovább a türelmem) és jól ki is bőgtem magam. Délutánra összeszedtem magam, azt hiszem van valami titkos bugyor az agyamban, ahova pakolom újabban a szomorúságot, persze a Pszichonéni majd jól letol, de most így könnyebb, rábaszom az ajtót, szevasz.
Ma bevándoroltunk a Műintézménybe (baszki, nem tudom, hogy fogok felkelni, amikor megint dolgozni kell, majd' meghaltam fél hétkor), kiálltuk a kilométeres sort, a táskámban a reggeli pisi, csini kis pesztós üvegben, közben a férjem majdnem megvert két csajt, akik előttünk álltak a sorban és teli hangerőn örömködtek a friss terhességük felett, de mondtam neki, hogy, ha egyszer terhes leszek én sem leszek jobb fej, még az is lehet, hogy kiplakátolom az Oktogonon, úgyhogy végül mégsem verte meg őket. Aztán leadtam a pisit a leborban.

Az OrvosDoktor szabadságon van, úgyhogy a legnagyobb paránk az volt, hogy ki kell hagyni egy hónapot, mert nem lesz, aki felírja a hasbaszurandókat. Szerencsére megoldották a helyettesítést, egy másik dokihoz kellett menni, ő mondta az arcomba, hogy nincs terhesség, miközben fel is tessékelt a tárogatóba, (itt jegyezném meg, hogy gátlástalan picsa lettem és gond nélkül tárom szét a lábam bármilyen vadidegen előtt) mert meg kellett néznie, hogy nem lettek-e cisztáim a plusz hormonoktól aztán megkérdezte, hogy neki akarunk-e szaladni a következő körnek, és mivel neki akarunk szaladni, és nem lettek cisztáim, felírta a szurikat. Ha megint olyan gyorsan növesztek petét mint a múltkor, jövő héten megint mehetek, hogy megcsípkedjenek a méhszájfogóval.
Na így állunk.

Egyébként iszonyú sokan voltak, mindenkit mára hívtak be, akinek a múlt héten kellett volna mennie, ráadásul egy orvos volt csak, úgyhogy kb. 10 percet üldögéltem puciseggel az öltözőben (vetkőzőben), na az sem volt vicces, ráadásul szegény Mr. Simpson elkezdett reménykedni, mert mi a fasz tarthat 20 perig azon, hogy nem vagyok terhes és megírnak 2 receptet.
Ő egyébként most tart ott kb. lelkileg mint én egy bő fél éve, nem jó látni, ahogy teljes erőből reménykedik, meg győzködi magát akkor is, amikor már egyértelműen nincs miben reménykedni, de ő azért nem sír úton-útfélen, mint én egy bő fél éve és amúgy is férfimódra kezeli a helyzetet, és tulajdonképpen lehet, hogy jó is, hogy valamelyikünk aktuálisan mindig reménykedik..

Szóval ez van, bocs, a velünk izgulóktól, hogy nem tájékoztattam eddig, de ezután sem fogok 'szerintem nem vagyok terhes' posztokat írni, ha van valami, úgyis szólok. Holnapután elkezdem hasbaszúrni magam, megint pörögni fognak az események, de már nem lesz olyan szórakoztató, mint elsőre. Drukkolni továbbra is lehet.

Viszont szilveszterkor picsarészeg leszek, azt most megígérem.

Épp a fát szereljük össze (immár harmadik órája), de ezt leszámítva iszonyúan készen állunk a karácsonyra. Hamarosan megkezdjük a várost keresztül-kasul felszántó turnénkat, talán éjfélre itthon is leszünk.
Idén csak ilyen béna képet találtam, de ezzel együtt boldog Egyebet minden Egyébnek!

Ja és nem mondom, hogy reggel felhívott Fiúk 2., hogy van nála egy kis pénzem, mit csináljon vele. Mondtam neki, hogy küldje be az irodába, ma muszáj bemennem úgyis a kulcsomért, amit a kolléganőmnél hagytam egy hosszú, bonyolult és ki nem fejtendő ügyből kifolyólag.

Be is mentem, meg is kaptam a borítékomat, majd amikor az autóban kinyitottam, konkrétan felhívtam Fiúk 2.-őt, hogy ezt a sok pénzt biztos nekem akarta-e adni.
De megerősítette, hogy igen, teljesen direkt kaptam meg egyhavi fizetésem 2/3-át, és még jön majd hozzá egy kicsi januárban is.
Tisztára meg vagyok hatva, ugyan számítottam év végi bónuszra, mert szokott lenni, de ennek kb. az egyhatodára. A nagyját elrakom, de még így is lesz miből shopping monstert játszani a januári leárazásban.

Visszavonhatatlanul Házitündér Istennő vagyok: díjnyertes bejglit sütöttem.
Utánam az özönvíz.

Helyzetjelentés a konyhából:
Reggel megsütöttem a mézest, sikerült nem elbasznom, nagyon finom lett, Mr. Simpson is lemeózta (azóta is iszonyú lelkes, hogy frissen sült mézeskalács-illatra ébredt). Nekem kicsit sok bele az egy citrom reszelt héja, jövőre a fele megy bele, de így is jó. A tésztát tegnap este csináltam meg, jó nagy szívás volt a cukrot a vajban meg a mézben felolvasztani, úgy, hogy közben ne égjen oda, asszem kábé 35 percig kevergettem. És nem volt itthon őrölt szegfűvszeg, csak egész, de azt megoldottam az új botmixer-aprító segítségével, és nagyon büszke voltam magamra.

A bejgli úgy áll, hogy kész a töltelék, ízre és állagra oké, mondjuk a citromhéj az utolsó utáni pillanatban jutott eszembe, de úgyis sül még, szóval szerintem nem lesz baj. A tészta is kész, most épp piheni az egy óráját. Tök olyan, mint amikor Anya csinálja, szép, ruganyos, sárga tészta. Ami miatt izgulok, az a nyújtás-töltés-feltekerés, még sosem csináltam ilyen feltekerős dolgot, ráadásul szorosan kell, hogy ne repedjen meg sütés közben, úgyhogy drukkoljatok.

És hozzátenném, hogy annyira home made organik bejglink lesz, hogy Mr. Simpson tegnap nagyjából 1,5 órán át törte hozzá a diót, (amit Fiúk 1-től hoztunk, a kertjükben három diófa van, könyörögtek ősszel, hogy hozzunk el egy zsáknyit) aztán önkezével darálta le, Anyósom diódarálóján. Itt jegyezném meg, hogy a Karácsony nagyszerű alkalom arra, hogy belássuk: a konyhai eszköztár bővítése soha nem ér véget, mondjuk a diódaráló valahol a végtelenben lesz aktuális, főleg így, hogy van belőle egy a családban.

Hajnalban keltünk (fél 8), és jól elmentünk a csarnokba bevásárolni. Ma megcsinálom a mézeskalácsot (forma nélkül nehéz, azt meg csak ma kaptam a bácsinál, akinél mindent lehet kapni, a gyúródeszkámat is nála vettem, amikor sehol a városban nem lehetett kapni) holnap a bejglit (kísérleti szakasz, csak 4 rudat vállaltam be, és csak diósat [utálom a mákot], ha ehető lesz, jövőre valami rendes mennyiséggel hozzájárulok a családi pusztításhoz, Anya évek óta 16 rudakat süt szegény). Vettem lencsét, az tavaly is jól sikerült, idén is csinálok.
Épp sül az ebédre való sütőtököm, és vacsorára kacsa lesz párolt káposztával.

Egyszerre tört ki rajtam a karácsony meg a htb, ez van.

Asszem mindenki máig dolgozott, számolatlanul ömlenek az inboxomba a karácsonyos e-cardok. (Mi ennek a magyar neve?)

Hát a Pszichonéni azt mondja, hogy a körülményekhez képest tökjól vagyok, amit én is érzek, ég és föld a nyár elejéhez képest. Aztán megállapodtunk abban, hogy ez nyiilván nem fog így maradni - csúsztatok, én mondtam, hogy attól még a kérdések nem válaszolódtak meg, a para nem tűnt el, és nincs kétségem afelől, hogy simán szét tudok csúszni újra, ha épp arról van szó.
Egyetlen hatalmas különbség van, nem, bocs, kettő.
Az egyik, hogy képes vagyok a parákat és a kérdéseket az életem részeként, kezelni, úgy nézni őket, mint a nagy egész egy-egy integrált darabját. Hogy nem tudok mindent mindig megoldani, és, hogy nem is kell nekem mindig mindent megoldani.
A másik, hogy képes vagyok így elfogadni, és így élni az életem.
Ezek nagyon nagy különbségek, ha az életminőségemet nézzük. Nincs bennem ez a feszülés, hogy mindegy, hogy, hogy de kilökjem magamból ezeket a dolgokat, eltüntessem őket, bármi áron - és nem is ezen agyalok egész nap. Csak a nap egy részében. Ezzekkel a dolgokkal csak ilyen apránként lehet haladni.
A mára rendelt szent penitenciát olvashattátok.

Ja, egyébként abban maradtunk, hogy megyek vissza januárban. Ártani nem árt.

Naakkor ezennel megkezdem az ez évi karácsonyi szabadságomat. Halleluja, eléggé elfáradtam.
Épp arra a szintre értem, hogy nagyon rosszul tolerálom a Fiúk összes hülyeségét, amit egyébként időnként még szeretni is szoktam. A jövő évi első 3 könyv nyomdakész, a sajtó már nem nagyon csesztet, és különben is, megérdemlem.

Úgyhogy most elmegyek egy záróbeszélgetésre a Pszichonénihez, és meg kell vele dumálnom, hogy mi legyen - nekiindulok-e a következő etapnak, vagy elengedem a kezét és önállóan verekedem át magam az életemen. Valószínűleg abban fogunk maradni, hogy újévig biztos szünetelünk, aztán meglátjuk.
Holnap mindenesetre bandázom egyet M.-mel, pénteken meg a terv szerint mézeskalácsot sütök.

Ja és, hogy ne csak morogjak: Debrecenben történt jó is, beleszaladtunk egy 61 (!) százalékos leértékelésbe a Vagabondban, úgyhogy vettünk nekem (a férjem vett) egy magassarkú bokacsizmát 10 ezer magyar pénzért.
Tudom, hogy válság van, de nem lehetett otthagyni, egy éve ácsingózok egy magassarkú csizma után, és ennél olcsóbban nem fogok kapni. Szóval most van magassarkú csizmám, tudok benne járni is, tök kényelmes, és szép is, és végre fel tudom venni azt a farmeromat, amit még a szeptemberi túrán vettem Bécsben, és bár a Nővérem felhajtotta, még így is kurva hosszú lapossarkú csizmához.
És ma rájöttem, hogy egyre csajosabb leszek, ahogy öregszem: megnövesztettem a hajam, sminkelek (nem csak úgy szemceruzázgatok, hanem frankón púderrel meg minden), és jól érzem magam magassarkúban.
Biztos kapuzárási pánikom van.

Update: Most hívott M., hogy tud iszonyúolcsón nagyonmárkás sminkcuccokat. Mondom én, ez valami tendencia lesz...

Ja, egyébként csak tájékoztatásul közlöm, hogy (valószínűleg) a hormonoktól olyan a pofám, mint a tavaszi erdő, vagyis rügyezik, ennek ellensúlyozására viszont az idén télen nem fogok fázni, mitöbb, ma konkrétan izzadtam a 5 fokban, ami nekem egyáltalán nem szokásom.
A férjem viszont nem hagyja, hogy a hisztirohamokat a szurikra meg bogyókra fogjam, sőt, tegnap közölte, hogy szerinte pont ugyanilyen hisztis vagyok alapjáraton, amin persze megsértődtem.

Annyira kurvára nem kellene itt lennem, hogy csak na, semmi nem történik, tiszta évvége van. Jó, persze, ezt a 3 napot még kibírom, csütörtöktől nekem karácsony van.
Akartam írni egy posztot az elbaszott hétvégénkről Debrecenben, de írni sem tudok, csak akartam szólni, hogy élek.

Egyébként, ha már a misztikumnál tartunk, nagyon érdekes flessem volt tegnap, amikor az ágyon pihentem a zenével a fülemben, mert egyszercsak ott volt velem minden nőnemű lény, aki igazán közel áll hozzám, inklúding Anya, Hugi, LB meg M. meg Nyuli meg a halott nagyanyám, és mindegyiküket ott éreztem magam mellett, meg körül, meg -ban.
És biztos az is benne volt, hogy először, mióta megkaptam, felvettem a wish-karkötőt, amit M. és Nyuli vettek nekem asszem valami boszorkányos helyen, és rajtam is volt végig, csak itthon vettem le, meg egy kicsit nem is voltam magamnál, de akkor is nagyon jó volt, hogy mind ott voltak.

Naakkor élménybeszámoló a gyerekgyártósorról.
Nem ment valami gyorsan a nap, ugye délutánra kellett befáradni. Mr. Simpson hajnalban elviharzott, hogy leadja a hozzájárulását, utána elég felháborodva hívott, hogy egy rendes pornóújság sem volt, mindből kitépték már a pucér néniket, ráadásul rá akarták venni (a nővérek, nem a kitépett pucér nénik), hogy őrizetlenül hagyja ott az anyagot, de nem hagyta magát, és keresett egy nővért, nehogymár még a végén elcseréljék őket.

Én itthon pótcselekedtem egész délelőtt, rendbe vágtam a konyhát meg a nappalit, aztán szerencsére felhívtam Anyát, aki idejött, és szórakoztatott, végül elindultam. Most nem volt semmi üljön le és majd szólítjuk, hanem egyből tessék jelentkezni a főnővérnél (a főnővér egy nagyon jófej, karakán csaj, én nagyon bírom, már a hsg előtt is találkoztunk), szóval a főnővér elirányított minket egy kórterembe, ahol már voltak ketten, az egyik lány már utána és feküdt, egy másik előtte és sírt, utóbb kiderült, hogy neki ez volt a harmadik inszem, egyébként meg én sem álltam messze a bőgéstől, mostanában így jön ki rajtam a feszültség.

A főnővéri utasításnak megfelelően átöltöztem, és leültem az egyik szabad ágyra. Mr. Simpson próbált szórakoztatni, ne mondjátok meg neki, de fogalmam sincs, mivel, az biztos, hogy be nem állt a szája (suttogva, ugye nem akartuk a másik lányokat zavarni) és szorongatta a kezem. Aztán jött egy asszisztens, hogy akkor menés. Még kellett kicsit ácsingózni a Transfer II. ajtó előtt, aztán szólítottak, Mr. Simpsonnal megint nem mondtunk semmit (csak a történelmi hűség kedvéért) hanem jól egymásra néztünk és bementem.

'Bugyi a köntös zsebébe, és vegye le a papucsot, zokni maradhat' és mehettem is a kengyelvasba. (Fiúk elkapcsolhatnak). Életemben nem feszítettek így szét, már nem bírtam hova rakni a lábam és még mindig ment a 'lejjebb a feneket, még lejjebb!', ha humoromnál vagyok, biztos szóltam volna, hogy nem az artistaképzőből jövök, de nem voltam humoromnál. Aztán jött az OrvosDoktor, mindenféle furcsa eszközökkel, és nekiállt. A jedikard segedelmével megállapította, hogy volt tüszőrepedés, aztán felsorolták a fiúk adatait (fogalmam sincs, arra emlékszem, hogy a duplájára turbózták a valamilyüket) aztán tényleg nekiállt. A kacsa nem volt szar, sosem voltunk rosszban, bár tudom, hogy van aki azt sem bírja, és igazából az egészet meg lehetett volna úszni különösebb kellemetlenségek nélkül, de akkor az OrvosDoktor azt mondta, hogy 'nem jutok át, ki kell támasztani' és akkor már tudtam, hogy ez nem lesz vicces.

Utóbb az OrvosDoktor felvilágosított, hogy az inszeminációk 40 százaléka azért sikertelen, mert nem jut át a katéter a belső méhszájon, milyen szerencse, hogy ezt ő tudja (ezt már én mondom).
Bizony, jött régi haverom, a méhszájfogó, és akkor megint az a csípés belül, mondjuk most legalább már tudtam, mire számítsak, és az OrvosDoktor azt mondta, hogy 'így se jó' és pont mire beparáztam volna, hogy ezek most itt, helyben fel fognak nyitni, egy 'de, hopp, megvan, bent vagyok'. Az egész egyébként nem tartott tovább 5 percnél, csak ma ilyen részletes elbeszélő kedvemben vagyok. Miután kihúztak belőlem minden idegen testet, megdönöttek az asztallal együtt, hogy a fejembe szálljon a vér, az asszitens még az arcomba mondta, hogy, ha neadjisten ez nem sikerült, legközelebb mindenképp szóljak, hogy csak feltárssal és nemtudommivel ment (ha megölnek sem tudom, mi volt a másik szó) és azzal a lendülettel otthagytak.

Na és akkor bőgtem. Gondolom ez nem normális, mert az asszisztens eléggé aggódva kérdezte, hogy jól vagyok-e, viszont amikor mondtam neki, hogy persze, csak ilyen hülyén vagyok bekötve, hogy, ha kienged a feszültség, akkor bőgök, megnyugodott és hozott nekem papírzsepit. Aztán 5 perc múlva lehámoztak az asztalról és mehettem a hites uram karjaiba bőgni. A kórteremben még kellett feküdni 10 percet és szarfej voltam és egyedül akartam lenni, úgyhogy elzavartam Mr. Simpsont vízért, és bedugtam a fülembe a Szalóki Ágitól a Hej te micit, és átengedtem magamon a zenét, meg a saját külön bejáratú aranyszínű enegriáimat (ez olyan, amiről régóta tudom, hogy van, és használni is szoktam, főleg a férjem fejfájásainak elmulasztsára, de mostanában előtör belőlem a pszichonénis meditációk alatt, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha megőrültem volna, de nem).

Végül kaptunk zárót az OrvosDoktortól, meg receptet progeszteronkúpra, és hazajöttünk. 29-én reggel kell vinni első pisit, és megmondják, hogy terhes vagyok-e, bár gondolom, addigra sejteni fogom, hogy mi az ábra.

Nem tudom, mennyire turbósodott meg az a pete a plusz 50 Puregontól, de estére nagyjából se ülni, se feküdni nem tudtam, annyira fájt a bal oldalam, kisugárzott a medencémbe meg a  combomba, meg át a jobb oldalra, úgyhogy úgy vártam a 8 órát, mint a megváltást.
Meg paráztam is, mert a tüszőrepesztő szuri szemmel láthatóan kevésbé barátságos tűvel volt ellátva, mint a toll, amivel egész héten böködtem magam.

Pontban nyolckor kivonultam a fürdőbe, előkészítettem a cuccost, és kizavartam Mr. Simpsont. Aztán szembenéztem a tűvel, vettem egy nagy levegőt és a hasamba szúrtam - ami csak a félút ugye, aztán még be kell nyomni a fecskendő tartalmát is. Amikor kész voltam, szóltam Mr. Simpsonnak, aki csak annyit válaszolt a csukott ajtón keresztül, hogy 'ha látnád hogy állunk itt hárman, nagyon röhögnél', és valóban a macskák is ott toporogtak az ajtóban, amikor kinyitottam, a férjem, pedig épp azt magyarázta nekik, hogy '... és akkor majd jön valaki, aki itt fog lakni velünk' és akkor tényleg nagyon röhögtem.

A feszülés rögtön engedett egy picit a szúrás után, mostanra egy pöttyé zsugorodott, most azon aggódom, hogy ugye nem fog ez itt a csütörtöki randi előtt felszívódni, de biztos megvan az oka a 36 órás protokollnak, és azért érzem én, hogy ott van még mindig.

A melóhelyen folytatólagos hazudozásban vagyok, mindenki úgy tudja, hogy lebetegedtem, mert nincs az a hülyeség, ami miatt kedden otthon, szerdán bent, csütörötökön otthon tudok lenni, és őszintén szólva inkább rápihenek a randira előtte-utána, mint, hogy bent legyek. Amúgy sincs bent semmi extra (lekopog), ami meg van, azt jövő hét elején el tudom intézni. Hát így.

Nahát akkor kérem szépen felpörögnek az események.
Ma bementem a Műintézménybe, azzal, hogy megnézzük mit nőtt bennem az elmúlt pár napban. Az utolsó instrukció ugye úgy hangzott, hogy szúrjam magam szépen, meglátjuk, mire jutunk, aztán, ha kell, még szurkálunk egy kicsit.
Szóval bementem, vártam egy bő órát, aztán bár fent is ültem, lábammal a kengyelvasban. Az OrvosDoktor nézelődik, a méhem teljesen szép, meg van vastagodva ahogy kell, nézünk balra, tádám: csodálatos, érett tüsző 1 db, jó még egy kicsit nőhet, nézünk jobbra, na ott nincs semmi. (Meglepve nem volt senki, egyrészt amúgy is  abaloldal jön, másrészt az fáj 3 napja, mintha combtövön rúgtak volna.)
Oké, jedikard eltávozik, az OrvosDoktor mélyen a szemembe néz, és azt mondja:
- Akkor most kap még 50 Puregont (tüszőnövesztő hasbaszurandó), este pontban 8-kor adják be a tüszőrepesztőt, és akkor csütörtökön jöjjön be az inszeminációra.
He???
Én itt tisztára abban a tudatban voltam, hogy még egy hétig növesztem ezt a kistojást. De az OrvosDoktor azt mondja, nem kell tovább növeszteni, olyan jók vagyunk, hogy ez itt kérem szépen egy hét alatt ideális méretűre nőtt, úgyhogy csütörtök reggel Mr. Simpson leadja a fiúkat, délután meg szépen kisuvickolva bemutatják őket egymásnak.

Ezután már csak szereznem kellett valakit, aki belémnyomja az 50 Puregont, ami elég idegesítő volt, tekintve, hogy ezt egy hétig magamnak csináltam, és amikor már 15 perce dekkoltam a nővérszoba előt, komolyan megfordult a fejemnben, hogy kimegyek a klotyóba a kis tollammal, és elintézem, de nem volt nálam fertőtlenítő spré. Aztán, amikor előkerült hiába mondtam a nővérnek, hogy ne szarozzunk, beadom magamnak, ha magamra hagy 2 percre, kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem, majd ő, hát jól belém is döfte, most is fáj a helye, ebből is látszik, hogy az ember mégiscsak magával szemben a legempatikusabb.

Szóval a helyezet jelen állása szerint Karácsonyra gyerekkezdemény nőhet a hasamba, úgyhogy kedves Jézuska, Mikulás és az összes aprószentek nem kérek én semmit, nem vágyam egy plazmatévé, sőt, konyhai szerkentyűket sem kérek, csak egy jól sikerült randit, és becsszóra egész hátralévő életemben jógyerek leszek.

Tegnap elmentünk a Vörösmarty térre, mert Bécsbe tutira nem jutunk el forraltborozni a következő két hétben. Irgalmatlan sok emberrel kellett szembenéznünk, akik otthonhagyták a karácsony-fílinget, és élet-halál harcot vívtak, hogy ki nézi meg előbb a századik bőrszütyőt a századik bőrös bódénál.
Ettünk sültkolbászt, majdnem vettem egy nagyon szép cserépedényt (amiben lehet sütni dolgokat), de kiderült, hogy 8500 HUF, úgyhogy ottmaradt, és vettünk helyette Huginak üvegpillangót, mert azt nem lehetett otthagyni.
Aztán ittam forraltbort, aminek a végét kénytelen voltam az autóban elfogyasztani, Mr. Simpson nem bírta kivárni, hogy csak úgy megigyam, amiből az lett, hogy egy löttyintésnyi a kabátomon kötött ki - előtte azért könyörögtem, hogy ne induljon el, de valami rövidzárlat lehetett, és muszáj volt menni - az utolsó két kortyot pedig irtóelegánsan kiönöttem a Dorottya utcában, mert a faszom fog szórakozni ötvennél egy negyed bögre forraltborral.

A szurkálásról holnap tudom meg, hogy mennyire volt hatékony, esténként mindenesetre olyan érzésem van, mintha szét akarnának pukkadni a petefészkeim, de lehet, hogy csak ez csak ilyen pszichés izé.

Végül összeesküdtem a helyi virágos nénivel, aki (miután vettem tőle egy ajtóra akasztható koszorút [nagyon helyes, semmi csicsa-micsa, pici, piros bogyókból van és kész] hajlandó volt nekem adni 5 db ilyen celofánt, amibe a vágott virágot töltik. Úgyhogy elkötöttem az alján tavalyról maradt piros szalaggal, beletöltöttem a cuccot (diákcsemege, pisztácia, aszalt füge, aszalt szilva, aszalt barack) aztán levágtam a felesleget és elkötöttem a tetején is. Nagyon takaros kis csomagok lettek.
Azért vettem egy csokimikulást is, nehogy szó érje a ház elejét, meg megy majd a zokniba mandarin is.
Iszonyú kreatív vagyok.

Az idei Mikulás egyébként komoly feladat elé állít, pontosabban magamat állítom komoly feladat elé.
Mert nem akarok csoki-ropi-nyalóka vonalon nyomulni, Anyósomék úgyis minden ilyen gyerek-ünnep alkalmával ránkborítanak 63 kiló csokit (frankón, a tavalyi mikuláscsokik utolsó maradékát egy hónapja dobtam ki), szóval inkább ilyen aszaltgyümölcs-dió-mandula válogatottat szeretnék Mr. Simpson zoknijába* csempészni, ha fel bírok kelni hajnalban.

A vásárlással nincs para, mert itt a Lehelen vannak ezek az aszaltgyümölcs és ilyen-olyan mag árusok, egy óra sorbanállás után nyilván mindenből megveszem majd azt az 5 dekát, ellenben az ilyen cuccot nem lehet csak úgy beleborítani a zokniba, hanem valami kis szütyő kellene nekik, de azt honnan fogok szerezni, fogalmam sincs. Attól tartok, az lesz a vége, hogy magam gyártok valami kis szatyrokat, jókat fogok én még röhögni délután, már látom.

*a zoknikat még megboldogult lánykoromból hoztam magammal, nagy, piros, nagyon cuki zoknik, hordásra alkalmatlanok, teljesen arra vannak, hogy az ember évente egyszer finomságokat tuszkoljon beléjük.

Tegnap a Pszichonénivel arról beszélgettünk (én arról beszéltem), hogy az is a nehéz ebben az egészben, hogy senkit sem ismerek, aki keresztülment hasonlón, meg, ha ismernék is, nagyon közeli barátnak kellene lennie ahhoz, hogy beszélni tudjak róla, vagy ő beszélni tudjon róla, ez ilyen intim dolog na (persze, csak a blogomon írom meg).

A Pszichonéni történetesen annak a kórháznak a pszichiátriáján dolgozik (amikor nem magánrendel), ahol a Műintézmény is van (tökvéletlen) és ismeri is az OrvosDoktort, mitöbb, az OrvosDoktor szokott hozzájuk küldeni hisztérikus meg depressziós leendő anyákat.
És azt mondja a Pszichonéni, hogy egy ideje gondolkoznak rajta az osztályon, hogy csoportot indítanak a Műintézményben, hogy legyen lehetőség megosztani a tapasztalatokat, meg félelmeket, meg gondolatokat. És tökre örülök, hogy ez a gondolat egyáltalán felvetődik, mert ugyan nem vagyok biztos benne, hogy elmennék, hogy 'Naiv vagyok, meddő', de pusztán a lehetőség is sokat segítene.
Amúgy önszerveződő formában abszolút léteznek ezek a csoportok, látom, hogy egész kis társaságok vannak, 4-5 csaj összeverődve, együtt járnak be, tudják pontosan, hogy ki melyik stációnál jár éppen, bíztatják egymást, meg persze tömik egymás fejét hülyeségekkel, de az önszerveződő női csoportok már csak ilyenek.
Szóval szerintem jó lenne, ha lenne, aki pszichésen is segít feldolgozni ezt az egészet, annak is, akinek lenne rá igénye, de nincs régi, jól bejáratott Piszconénije.

Sállálálá, hős vagyok, hasbaszúrtam magam, mint egy profi, jó előtte kicsit hisztérikusan kértem a patikában a fertőtlenítő sprét. Most irtóbüszke vagyok magamra, nem vagyok gyík, jó gyík vagyok, de bátor gyík.
Amúgy tiszta szerencse, hogy fókazsír van a hasamon, van bőven mit összecsippantani, meg a tű is nagyon vékony, amit be kell szúrni, de akkor is, sosem gondoltam volna, hogy képes leszek evör tűt döfni magamba.
Intravénás droghasználók, szevasztok!

Tegnap aztán egész nap kis, összegabalyodott ideggombócként pattogtam, estére javult csak valamelyest a helyzet. Azt hiszem a legszarabb az, hogy pont most volt köcsög az OrvosDoktor, amikor élesben kezdünk játszani és persze, neki is lehet szar napja, csak ugye ez olyan, hogy attól, hogy neki én voltam tegnap a százötvenedik hülye, akit elkezd hormonnal tölteni, nekem ez lesz az első inszeminációm, mitöbb, az első komoly orvosi beavatkozás életemben (leszámítva egy mandulaműtétet, de arra nem nagyon emlékszem).
Ráadásul eleve elég rossz vagyok ilyen autoriter dolgokban, sosem ment, a 'majd mások megmondják, mit kell csinálni', én mindig szerettem, hogy, ha már mások mondják meg mit kell csinálni, legalább a mások magyarázzák meg, fejtsék ki a véleményüket, én meg vitatkozhassak, de legalábbis a tények ismeretében érthessek egyet velük. Persze az egészségügy nem ez a buli, pedig annak kellene lennie, betegjogok meg miafranc, de nyilván nem én leszek, akinek a kedvéért megreformálódik az orvosi szemlélet, max. egy kis, privát balhét tudok csapni, ami be is fog következni, ha így mennek tovább a dolgok.

Három napja nem értettem, mi ez a fura szag a kamrában, végigtúrtam már mindent, nem rohadt meg semmi, nem hever sehol döglött egér, csótány, galamb, kukacok sincsenek, penész se.
Most jöttem rá, hogy a múltkor, amikor egy egész délutánra beraktuk oda a nyári gumikat és nyitva hagytuk az ajtót, hogy ne legyen iszonyú büdös autógumi-szag, a macskák önkiszolgáló éttermdet nyitottak. Az imént vettem elő a macskakajás zsákot, hogy szétporciózzam a 10 kilós kiszerelést, és csak úgy zubogott a keksz az aljára rágott lukból.

Na itthon, persze okosabb nem lettem, csak jó ideges.
Egyrészt arról nem volt szó, hogy megkapom a jedikardot, az asszisztens mondhatta volna tegnap, akkor nem egy beszélgetésre készülök, meg Mr. Simpsont sem viszem magammal - szegény kint dekkolt végig, amíg én bent elfelejtettem megkérdezni azt a sokmindent, amit akartam.
Másrészt az OrvosDoktor megint jött nekem ezzel a bajusz alatt mormogott policysztás-dologgal, amit nem fejt ki sosem, így nem tudom, hogy van-e baj, vagy nincs, bár gondolom mondaná, ha lenne, de azért jól esne, ha legalább elmondaná az én szintemen is, hogy mijafasz van, tapló vagyok, nem tanultam latint. Egy hét múlva kell mennem kontrollra, becsszó listát írok a kérdésekből, és addig ki nem jövök, amíg meg nem válaszolta őket.

A gyakorlatról: hasbaszúrtak jól, kaptam egy tollat, amivel hasbaszúrhatom magam a következő 6 napon (tűt kellett hozzá vadászni, végül az egyik nővér 'annyi van belőle mint a szemét' [így, szó szerint] felkiáltással hozzámvágott vagy tizenötöt). Ezenkívül kiváltottuk a hasbaszurandót meg a tüszőrepesztőt (az is hasbaszurandó), laza 35k a lettő együtt, nem olcsó buli a gyerekcsinálás.
Szóval jövő héten kontroll, mellékhatásokkal nem kell számolni, próbálok úgy csinálni, mintha a normális kerékvágásban menne minden.

Ma irány a Műintézmény, állítólag elkezdenek hormonnal tömni, de semmi konkrétat nem tudok, mert nem sikerült beszélnem az OrvosDoktorral tegnap, csak valamelyik asszisztensével, aki, amikor elhabogtam, hogy inszem, meg a doktorúr azt mondta, olyan természetességgel vágta rá, hogy fáradjak ma be, és felírják a bogyót, mintha 10 deka mazsolás drazséról lenne szó.

Tegnap terápiás jelleggel felmentem M.-ékhez, mert ott jó az egy főre eső gyerekarány, mindig van egy nálam is, aztán jót bőgtem a teraszon, miközben Apa épp azt magyarázta telefonon, hogy nehogymár úgy érezzem, hogy az én hibám, hogy nem esek teherbe (ezt előbb kellett volna kezdeni, Apa, ott, hogy nem neveled belém a zsidó bűntudatot, persze, ki tudta, hogy ez lesz), a kisebbik Lánygyerek meg üdvözült vigyorral állt az üveg másik oldalán, és bámult engem, na és ilyenkor ne bőgjön az ember, M. szerencsére megvigasztalt egy mandarinnal.

Remélem azért tudunk beszélni az OrvosDoktorral, szeretem, ha tájékoztatva vagyok, mielőtt megborítják a testem kémiai állapotát, és különben is nem tudok semmit semmiről, hogy működik, milyen mellékhatások, hány napig kell szedni és főleg aztán mi lesz, úgy a gyakorlatban.

Egyébként bár ilyen agyoncsapottra sikerült a vége, elég jó hétvégénk volt, szombaton voltunk kártyázni Hugiéknál, ahol győztem, közben röhögtünk sokat, meg ettünk sokat, meg ittunk sokat, én például vörösbort, úgyhogy amikor hazaértünk lila volt a szám, a fogaim pedig úgy néztek ki, mintha legalábbis földet majszoltam volna, mint Rebeca a Száz év magányban, a kártyázás előtt pedig néztünk Megasztárt, és én minden alkalommal géppuskáért kiáltottam a 'külföldi világsztár' szóösszetételnél, és amúgy is, mennyire gáz már ez a műsor.

Tegnap meg a szokásos november végi családi ünnepség volt, most csak tizennégyen voltunk, viszont úgy tűnik, hogy a Nagyanyám rá van állva a huszas létszámra kajaügyben, azt meg nem lehet, hogy ne fogyjon el minden, mert akkor aggodalmas arccal jár körbe az asztalnál, hogy 'nem jó?', úgyhogy fél háromkor mind a rökamién meg a fotelekben pihegtünk, és mindenki igyekezett derékban nem meghajolni, hátha úgy nem pukkad szét a hasa, vagyis fetrengtünk jobbról balra és amikor a Nagyanyám bejött, hogy 'egyetek egy kis gyümölcsöt' akkor azért közel volt a lincshangulat.

És az ünnepségen kaptam egy botmixert, mert ez nekem régi vágyam volt, Hugi meg ahelyett, hogy a Jesszussal egyeztetett volna, mint azt sugalltam neki, nem bírta ki, és közösben a Nagyanyámmal megvette, úgyhogy ma muszáj lesz valami trancsírozósat főznöm.

Na nem itt lesz semmiféle várva várt váratlan fordulat, tegnap megjött, amitől legnagyobb meglepetésemre eléggé kiborultam, elhagyta a számat több 'utálom a testem', és rögtön elkezdtem a következő lépés miatt pánikolni - vagyis mi lesz, ha a gyártósoron sem tudnak nekünk gyereket csinálni - ezen mára nagyjából úrrá lennem.
Este kiabáltam Mr. Simpsonnal egy sort, mert zsinórban a 4. éjszaka forgolódtam alvás nélkül, aztán magunkra nyitottuk az ablakot, és amint 10 fok lett a szobában, elaludtam, mint akit fejbe vágtak. Az agy pedig ügyes egy találmány, annyira nem akarom a petesejtjeimet elengedni, hogy ma van szerencsém végigélni minden idők legbrutálisabb menstruációs görcseit, what goes around, comes around, ahogy a művelt mániás mondja, illetve jelzendő, hogy 'de, de, akárhogy szorítod a combod, ez most megint nem akart benned lakni, integess te is'.
Délután felhívom az OrvosDoktort, és igyekszem majd nem hisztérikusan követelni, hogy azonnal csináljon nekem gyereket, valamint jelen elhatározásom szerint az elméleteimet sem adom neki elő (pedig van egy tökjó, van benne mell, prolaktin és fel nem derített hormonális zavar) egyelőre fogalmam sincs, hogy', tiszta szerencse, hogy csak délután tudok vele beszélni, kettőig a Műintézményben fogad más hisztérikus leendő anyákat.