naivdiva

13:15 van szgép órája szerint és én itthon vagyok.
Nem, nem most keltem, már voltam bent lezárni és elindítani dolgokat.

Viszont vettem macskaalmot, macskakaját, hazacigöltem a javakat, megtekintettem Gyöngyszemet nappali fénynél, és megállapítottam, hogy az elmúlt pár hónap nem csak a szervezetemt rombolta (tegnapról mára akkora ragya nőtt az államra, mint egy egyforintos), hanem a lakás állapotát is.
Úgyhogy a hétre beiktatok egy tavaszi nagytakarítást csak előbb megvárom amíg Mr. Simpson átszereli az előszobámat, mert az irgalmatlan dzsúzzal jár...

Juhéjj! Szabin vagyok!

Jutalomból vettem magamnak egy komódot (imádom ezt a szót, nagyanyám jut eszembe róla, ő volt az egyetlen a családban, aki saját komóddal rendelkezett - mostmár én is), kislámpát, ami rajt' fog ácsorogni és egy 70*70-es tükröt fölé.

A cucc súlyosabb felét - a komódot - Mr. Simpson rángatta fel az autóból (állítása szerint 40 kg), és szénné röhögtük magunkat, főleg én, amikor a körúton egy hirtelen mozdulattal a házfalhoz nyomta a dobozt, megakadályozandó, hogy eldobja.

Este berúgtunk, most lüktet a fejem.

A négyesikrek a szülőcsatornában vannak. Tegnap (ma) hajnali egykor az utolsó mutáció is felkúszott az ftp-re.
Kész van az első újságom, ami négy, hétfőn a magyar már a kezemben lesz.
Mindazonáltal hiába volt az elhatározás, hogy elküldjük és leisszuk magunkat, amikor kész lettünk, az összerogyáson és a "bazmeg, kész van"-on kívül nem voltam képes semmire. Majd ma.

Most pedig visszatérek a civilizációba, befizetem a számlákat (jut eszembe, van a városban non-stop posta?), kiganézom Gyöngyszemet, találkozom a barátaimmal, és mostantól ismét felveszem a telefont, és képes leszek, a "bocs, most nem jó, visszahívlak"-on kívül is emberi kommunikációra, és visszaszokom az evésre.

KÉSZ AZ ÚJSÁGOM BASZKI!!!

És egyébként is, milyen már, hogy alig várom, hogy itthon maradhassak egy kicsit takarítani?!

Azért elmesélem, hogy a Nővéremmel hosszú évek "hallgatása" után az utóbbi időben (kb. mióta megszületett Rambó) megint beszélgetünk. Néha felugrom hozzá egy-két órára meló után (a Cégtől nem messze lakik), illetve az elmúlt két hétben engem hív, ha rájön a dumálhatnék. Ez az ő esetében minimum 40 perces telefonálást jelent, mely során nem beszélgetni akar, hanem beszélni.
Tökéletesen mindegy, hogy válaszlok-e, vagy épp tv-t nézek, és csak hallgatom, ő mondja, mondja, mondja aztán (aztán?! a fülem általában leizzad addigra) megkönnyebbülten leteszi.
Azt hiszem, van egy napi szómennyisége, amit mindenképp ki kell mondania, és, ha épp nem találkozik senkivel, nekem mondja el, a 4 hónapos fia gondolom kevésbbé együttérző hallgatóság.

Hugi egyébként ugyanennyit tud beszélni, ha rájön, szerdán többször kellett rátennem a telefont, mert dolgoznom is kellett közben. És azon röhögtem, hogy kicsi az esély, hogy pont én lennék szűkszavú hármunk közül, és milyen fárasztó lehet másoknak hallgatni. Aztán rájöttem, hogy általában utálok telefonon beszélgetni, és megnyugodtam, hogy én nem izzasztom senki fülét.

Egyszer, mikor még az Első Cégnél dolgoztam és épp a karácsony előtti napilapos hajtás ment - előre oldalak stb., pont kétszer annyit dolgoztunk, mint rendesen, sőt - kiderült, hogy meghúztak a tripla jogszigorlaton, nem tudom befejezni a vizsgaidőszakot időben, és együtt kell tovább nyomni a munkahelyi meg az iskolai gürcölést, bementem a vécébe és bőgtem fél órát.

Tegnap ugyan nem bőgtem, de ugyanaz az érzés hatalmasodott el rajtam - soha nem lesz vége.
Bohózatba illő eseménysor után a nyomda kapujából rángatta vissza és tette jégre az egyik újságot a megrendelő, egy hét éjszakázását nullázva le ezzel.
Remélem nem fogom utálni az újságomat, mire az első számtól megszabadulok...

Most látom, úgy tűnhet, mintha negatív sprilának indulnék neki épp, pedig nem.
Jó ez a munka, ennyire rövid idő alatt még nem tanultam ilyen sokat, de az ehhez elégetett energia-mennyiség is ezzel arányos. Sok.
Hogy megérte-e az csak később derül ki. Nem anyagilag, tanulásilag.

Hogy teljes legyen a "Hét bizarr pasi-feltűnései" fejezet, tegnap éjjel Rosszfiúba is belebotlottam. Ne mondja nekem senki, hogy nem a bolygók álltak együtt a héten, ilyen magától nincs.

Zűr, zűr, meg zűr.

A héten felbukkant Életem Egykori Megkeserítője, Handsome, és persze a nagybetűs Munka is csak az én beszipkázásom árán tudott létezni.
Handsome (aki még mindig olvasgatja a blogot) teljesen kiszámíthatatlan és érthetetlen, azt hiszem örök titok maradunk egymásnak. Nem hiszem, hogy más nyelvet beszélnénk, szerintem ez inkább érzelmi inteligencia kérdése, amiből ezek szerint egyikünk sincs eleresztve.
Életem Egykori Megkeserítője néhány éjszakai sms-ben tudatta, hogy számomra szintén érthetetlen fetisizmusának oka én vagyok, ami azon kívül, hogy rém megtisztelő, eléggé bizarr.

A Munka meg halad, nem mondok már semmit, csak reménykedem, hogy a látszat ellenére egyszer végre leadom az újságokat a nyomdába és hazaérek a Híradó esti kiadása előtt.
Utálok így blogot írni, semmi tartalom, csak események egymásutánisága - borzalom.

De tegnap egyig voltunk M.-éknél, kártyáztunk meg beszélgettünk, és általában úgy viselkedtünk, mint normális, hétköznapi emberek, nem pedig mint a droidok.

Utálok droid lenni.

Ja, és tegnap adtunk a kultúrának, voltunk a Szemlén, és megnéztünk egy filmet (Premier, ez a címe), amit egy, a kiadó érdekeltségi körébe tartozó ifjú titán rendezett.
Ahhoz képest, hogy csak én nem ismertem a csávót, csak nekem tetszett a film. Vagy lehet, hogy épp azért.

Viszont a stáblista nézegetése közben rájöttem, hogy a főszerepet egy óvodás csoporttársam játszotta (fekte hajjal, ötévesen tejfölszőke volt), a vetítés utáni csacsogás közben pedig belebotlottam egy másikba, aki operatőr-szakra jár(t?).
Hozzátenném, hogy egy hosszú és bonyolult ügyből kifolyólag mindhárman művészemberek gyerekeinek fenntartott óvodába jártunk, ezért lett a csoportból mindenki színész meg zenész, meg képzőművész.

Csak én nem vittem semmire baszki.

A héten meglett az a bizonyos plafon.
Szerdán 10-re, csütörtökön (pénteken) hajnali 2-re értem haza. Az újság még nincs kész, de az első lécet egész jól ugrottuk.

Workoholic off.

Ma szereztem egy dvd lejátszót - a nagy család nagy előnye, hogy mindig akad néhány kiöregedett item, amire rá lehet rabolni.

És délelőtt fantasztikus ötletem támadt. Két hét múlva, amikor épp szabin leszek, elviszem a Nővéremet Bécsbe, az Albertinába, mert Schiele kiállítás van, ő pedig imádja Schielét. Meg én is.
Rambónak meg nem árt, ha idejekorán szokni kezdi a mikorklímát, ha nem szumó-fájter lesz*, szinte biztos, hogy valami művészet-közeli dolgot csinál majd - az anyja textiles, az apja szobrász. Vagy itthon hagyjuk. (nem)


*amire azért nagy esélye van: három hónaposan megfordul, ül, és általában úgy néz ki, mint egy felhízlalt Michelin-baba.