naivdiva

Jaj, tudom, hogy egy szemét vagyok, de ezt el kell mesélnem.
Valamelyik nap a Kolléganőmmel a macskákról beszélgettünk, amikor is halál komoly pofával előadott egy történetet, amit most látott a tévében, miszerint volt egy csávó, annak meg egy macskája és a macska minden éjjel a pasi meztelen mellkasán aludt tíz évig. Aztán a pasi egyszercsak meghalt infarktusban. Amikor felboncolták, a mellürege tele volt macskaszőrrel. A sztori szerint abba halt bele, hogy a macska szőre a bőrén át belenyomakodott a mellkasába.
Először röhögtem, mert azt hittem, viccel, de nem, szerinte a macskaszőr az át tud menni a bőrön, és ebbe a pasi bele tudott halni. Akkor már mért nem belélegezte és belefulladt?
Mindenesetre megnyugodott, amikor mondtam neki, hogy Zorka és Mr. Simpson háta között van egy paplan minden éjszaka, és valószínűleg nem fogja leállítani a veséit a macskaszőr.

Ilyenkor azt gondolom, hogy akkor is örökbe fogunk fogadni egy gyereket, ha tudunk csinálni sajátot.
Egyébként Anyáék is sokáig örökbe akartak fogadni, de aztán Apa behisztizett, hogy ő már öreg (ez kb 10 éve volt, akkor volt 50 körül) és szeretné felnevelni is, ha, és nem arra akar még egy gyereket, hogy legyen aki toligatja otthon a kerekesszékben (mindig ilyen dármaian képzeli az öregséget), úgyhogy végül nem lett öcsénk, pedig évekig rágtuk a fülüket.

Tegnap A. volt nálam, először az 'új' lakásban. Sokat beszélgettünk, és azon gondolkoztam, hogy vajon az ember mennyire él úgy, ahogy akar / kíván, nem tudom, mi a jó szó erre, és mennyire úgy, ahogy alakul.

A.-val együtt jártunk egyetemre, sokat buliztunk együtt, sokat pasizunk együtt, és mindig is sokat beszélgettünk. A. ma is ezt csinálja, csak nélkülem, sokat bulizik, reggel jár haza, délben kel, pörög az éjszakában és közben kéthavonta kap bele valami másba, de nem dolgozik igazán sosem.

Miközben nézte a lakást, meg ahogy főzök, azt mondta: 'Te férjhez mentél'. És tök jól esett. Amikor nem voltam férjnél, meg még nem is ismertem Mr. Simpsont mindig azt gondoltam, hogy egyszer majd férjhez megyek, és lesz egy lakás, ahova hazavárom a pasit, akit szeretek, meg aki engem szeret. És persze, volt benne sok kitérő meg zsákutca, de végül valóban itt kötöttem ki, és hazavárom a férjemet minden este, és főzök neki vacsorát (nem minden este) és ez tesz boldoggá.

És kicsit lelkiismeret-furdalással vegyített örömmel gondoltam arra, hogy a biztonságos-puha fészkemben hallgatom A.-t, ahogy meséli, hogy azt sem tudja, Magyarországon maradjon-e, vagy induljon neki a világnak sokadszor. Aztán rájöttem, hogy A. életben a rendezetlenség a rendezőelv, ő akkor lenne boldogtalan, ha tudná, hogy mit fog csinálni holnapután, és be kellene járnia egy munkahelyre minden nap és ugyanakkor kelne minden reggel.

Olyan jó, ha az ember végül tud úgy élni, ahogy mindig is szeretett volna, ha a világ engedi, hogy úgy élj, ahogy mindig is képzelted, és olyan kár, hogy ez csak nagy ritkán 'esik le', mert ami van, az természetes, hogy van.

És tökre örülök, hogy vannak ilyen barátaim, mint A., aki ennyire más mint én, és mégis (vagy épp ezért) olyan tükröt tudunk tartani egymás elé, amiben szépnek látjuk az életünket.

Igen sűrű napom volt tegnap, tisztára mint egy szamaritánus, jó az csak a vége volt.
Bejöttem dolgozni, dolgoztam, aztán elmentem munkaköri kötelességből interjút adni (tökvicces volt, mostanában egy lány van a korábbi fiú helyett, szegény teljesen szét volt csúszva, nagyjából mint én legutóbb, minden kérdésnek nyolcszor futott neki, négyszer a beszélgetés közben, négyszer meg amikor újra felvették őket egy másik kameraállásból vágóképnek), aztán, ha már úgyis a környéken voltam, felmentem M.-hez, na és akkor hívott fel a Hugom, hogy ő most beteg és vigyem orvoshoz.

Mire odaértem épp elaludt, viszont a LeendőSógoromtól megtudtam, hogy bár iszonyú szarul van, nem hajlandó bevenni semmilyen gyógyszert, úgyhogy amikor felébredt belenyomtam egy adag paracetamolt, aztán elkezdtem hívogatni a körzeti rendelőt, mivel nemrég költöztek, nincs bejelentve egyik orvoshoz sem), ahol ketten rámbaszták a telefont, az ügyelet meg simán nem vette fel, úgyhogy végül talprakecmergett és lementünk a rendelőbe.
Na, az egy csodálatos hely, a váró egy ablaktalan helyiség, ahol a szagok alapján szeptemberben szellőztettek utoljára, ültek benne vagy huszan, és már épp nekikezdtem volna sorolni az érveket, hogy miért húzzunk nagyon gyorsan haza, amikor kiderült, hogy van mégegy kisebb váró, ahol nincs senki, és Hugi pont ahhoz a dokihoz tartozik utcailag, 2 perc múlva bent is volt 10 perc múlva meg kint, lehet, hogy tüdőgyulladása van, pénteken ezt meg is tudják mondani, addig kell várni a tüdőröntgenre.

Ezután már csak haza kellett menni, és megetetni, mert enni is elfeljtett a nagy rosszullétben, illetve ma főzök neki valami kaját, mert a csipszből meg mézeskenyérből nem lehet meggyógyulni, náluk meg csak ilyenek vannak.

Azon azért eléggé beborultam, hogy a pasija otthonmaradt ugyan szolidarítani, de annyira dolgozott egész nap, hogy az orvoshoz már nem tudta elvinni. Állítólag vitte volna, ha én nem viszem, de nekem van ugye ez a mindenki óvónénije izém (M. csúnyán is nézett miatta tegnap), szóval nem tudok megálljt parancsolni magamnak, ha valaki szarban van, pláne, ha a családomról van szó, de azért azt nem tudom elképzelni, hogy én beteg vagyok, Mr. Simpson meg otthon dolgozik, és nem visz el a két sarokra lévő orvoshoz, hanem felhivatja velem a tesómat, hogy vigyen ő. Az emberek furcsák néha.

Csodálatos decemberünk van.
Ha érdekel valakit, M. tehet az egészről, múlt héten kívánt havazást (essen már rendes hó), és szerintem elfelejtette azt is kívánni, hogy aztán hagyja is abba, úgyhogy mindjárt felhívom, különben itt fogunk ülni nyakig a hóban még áprilisban is.

Egyébként jól nem számoltam be a taposásról, pedig tényleg vettünk nekem gépet, kb annyiba került mint 3 havi bérlet bármilyen kondiba, ahova így viszont nem kell elmennem.
Szigorúan sötétben taposok, mert mire hazaérek, és elkezdeném, már sötét van, és valahogy az utcánkban mind ilyen hollandul élünk, hogy senkinek nincs függönye, ami jó, amikor lehet röhögni a szembeszomszéd szépfiún, ahogy nézegeti az izmait a tükörben, de rajtam ne röhögjön senki, amikor le akarok fordulni a lépcsőzőről. Én így vagyok demokratikus. Ígyaztán csak a monitor világít (Tankcsapdára kiválóan lehet taposni), amúgy tök sötét van ami sokat segít abban, hogy a pokol hetedik bugyrában érezzem magam a 10. perctől, ha nyakamba zuhogó izzadság kevés lenne.
A tüdőm mint olyan nem létezik, nem is értem, hogy vagyok még életben, izommal bírom (jó, kicsit remeg a combom, amikor megkegyelmezek magamnak az etap végén), de muszáj időnként megállnom, hogy levegőhöz jussak. Remélhetőleg záros időn belül nő majd a vitálkapacitásom, és mire visszamegyünk úszni V.-vel, egy perc alatt úszom majd az ötvenet, illetve nem kell törülközővel takargatni a hatalmas seggem, mert legalább egy része eltűnik, de legalábbis átalakul.
A hétfői terheses beszólásnak köszönhetően egyébként tegnaptól hasizomgyakorlatokkal egészítem ki a mazochizmusomat, most ott is izomlázam van, egyébként pedig általában azt gondolom, hogy tökszép vagyok kövéren is, milyen kár, hogy egészségtelen.

És akkor elmesélem a nagyonrejtélyes valakit, aki nem hagy minket aludni (főleg engem).
Szóval az van, hogy valaki vagy a mi házunkban, vagy a mellettünk lévő házban egész éjjel ordíttatja a (valószínűleg) rádiót. Tökéletesen átjönnek a basszusok és kiválóan lehet hallani, amikor bemondják a híreket.
Fogalmunk sincs, hogy hol lehet a barma.
Alattunk egy házaspár lakik pici gyerekkel, nem valószínű, hogy mellette nyomják egész éjjel a sztárefemet, felettünk egy öreg néni lakik, nem tudom elképzelni, hogy fullkakaón üvölteti az áríemet. Mellettünk a Teri néni mondjuk ordíttatja a tévét, de csak kb. 8-ig, akkor elmegy aludni, és a könnyűzene szintén nem az ő műfaja, ráadásul a lakás átellenes végében van a közös fal, a buli pedig csak a hálóban és a nappaliban hallható.
Vagyis logikailag folyton arra jutunk, hogy a mellettünk lévő házból jön, de az meg fizikailag, hogyafaszba hallatszik át két házfalon?

Eléggé tele van a kiscipőm, gyerekkorom óta nem tudok zajban aludni, konkrétan 8 évesen átmentem anyámékhoz, hogy halkítsák le a tévét, ráadásul ez az a fajta zaj, amikor nem hallod a zenét, csak a dübörgést. Annyira fel tudom húzni magam, hogy ha volt is esélyem az alvásra, az idegtől tuti felébredek, tegnap sem aludtam kb. kettőig.Már arra is gondoltam, hogy kiplakátolom a két házat, és pénzt ajánlok fel a nyomravezetőnek, de abban is benne vagyok, hogy egyszerűen ne üvöltesse tovább azt a kibaszott szart, nem kell névvel jelentkezni, csak legyen kuss, és leteszek egy szép összeget valami helyre, de had aludjak már egy rendeset légyszi.

Ötletek egyébként jöhetnek, kérésre küldök rajzos magyarázatot.

Tegnap Bandinénál volt ruhacsere*, hát én régen mulattam ilyen jót, főleg a végén, amikor már annyira kipurcantam, hogy csak mozizni volt energiám. 8 nő, egy lakás, és egy akkora kupac ruha, hogy, ha a közepére állok a derekamig ért volna. Röpülnek a mellek, a 'dehogy van nagy segged'-ek, a 'hű de jól megy a színe a hajadhoz'-ok, meg az 'ez tisztára te vagy!'-ok.
Rengeteg itemmel gazdagodtam, szerencsére a mindenki kihízott nadrágjai jók rám (blöe) mondjuk az kicsit rosszul esett, amikor az első nem 34-es darabot próbáltam, ami végre jó volt rám, a lány, aki hozta, többször elismételte, hogy azt a nővére akkor hordta, amikor terhes volt. Pedig nincs akkora hasam, becsszó.
Szereztem 5 nadrágot, egy nagyon vicces piros, lebernyeges ujjú pulcsit, egy cuki kis nyári izét, egy sapkát, meg egy pizsigatyát.
Leadtam 3 pulóvert, egy pólót, meg 2 nadrágot (sírnom kellett, amikor az egyik ultravékony lányra pont jó volt az egyik gatyám, akkor is, ha azt a nadrágot akkor vettem, amikor tizenhúsz órákat dolgoztam a régi cégnél, és nem akartam teherbe seni, úgyhogy nem érdekelt, hogy hetekig kávén éltem, és anyám hónapokon át azt hajtogatta, hogy anorexiás vagyok.
Több cuccom is M.-nél kötött ki, ezentúl őt is beveszem a 'kinek adjam a nem hordott cuccaimat' körbe Hugi és a Gyerek mellé, bár nem gondoltam volna, hogy kompatibilsek vagyunk, miután 20 centivel alacsonyabb és 15 kilóval könnyebb mint én.

Azért azt a sóvárgást, amikor valaki talált valami igazán hozzá illőt, és azon drukkolt, hogy nehogy más is kiszúrja, fényképezni kellett volna, szerintem igazából minden nő ruhafetisiszta, bárki bármit mond.

*Mindenki összehordja a cuccokat, amiket megunt / kihízott / kifogyott, egy halomba rakjuk és lehet turizni. Szigorú szabályok vannak, nem lehet csak úgy rabolni, ha többen pályáznak egy darabra, először próba, ha többeknek jó, kalapból húzás. Így csúsztam le egy tökjó csíkos pulcsiról.
Ami a végén marad, az megy a jótékonyságnak.

Nem szabad nekem innom, azt hiszem, öreg vagyok, meg a májam is, nem bírjuk a strapát, még sosem voltam egész hétvégén másnapos. Pénteken elég tisztességesen szétcsaptuk magunkat Mr. Simpson két barátjával, annyira részeg voltam, hogy hajnali fél kettőkor ordítva követeltem, hogy azonnal menjünk tovább bulizni - a férjem pedig nyilván azt hitte, hogy elvittek az ufók, általában tízkor kezdek el nyavajogni, hogy menjünk már haza, de kapva kapott az alkalmon, és meglátogattuk a Szimplát, ahol viszont nem volt senki rajtunk kívül.

Nagyjából háromra értünk haza, szombaton gigantikus fejfájással ébredtem 11-kor, de akkor is csak azért, mert a kisebbik hülye macskának addig tartott a türelme, és kipofozott az ágyból (szó szerint, új szokása, hogy dorombolva áll a fejem mellett és manccsal baszkodja az arcomat, eleinte simogatásnak tűnik, aztán, ha nem kelek, akkor lendületes maflásokat kapok, mondjuk legalább nem ereszti ki a körmét).
Anyósoméknál az ebéden mindkettőnk agya ledobta a gépszíjat és abbahagyhatatlan röhögőgörcsöt kaptunk (anyósom elég furán nézett ránk mondjuk tényleg nem tudom, mi volt vicces azon, hogy ki mennyi tejfölt kér a bablevesbe), aztán még elvonszoltuk magunkat a csarnokba és bevásároltunk tegnapra, mert én főztem. A főzés eleje viszonylag ment, nem vágtam le egyik ujjamat se, miközben felaprítottam kb. 3 kiló zöldséget a minestronéhoz (-hez? vegyes hangredű,de hülyén hangzik a -hoz), Mr. Simpson kicsit meghámozta az ujjbegyét a paradicsomhámozásnál, aztán egy pici malőr becsúszott a pármai sonkába tekert szűznél, amit elfelejtettem betekerni a pármai sonkába - szerencsére még a sütőbebaszás előtt feltűnt, hogy valami nem stimmel, és ki lehetett szedni a sütőzacskóból -, de a cékla, amit Apa cukra kedvéért csináltam, az istennek nem akart megsülni a nullára lekapcsolt sütőben, úgyhogy végül jó 45 perccel toltuk el az ebéd kezdetét.
A hétvége megkoronázásaként nagyjából kettőig nem tudtam elaludni a valamelyik szomszédból érkező tuc-tuctól, de az egy másik poszt lesz, nemsokára megírom.
Nem vagyok kipihent.

Hát kicsit elbizonytalanodtam a jóanya-jelöltségemmel kapcsolatban, tegnap ugyanis Bandinéval közösen megitattuk pálinkával a KisebbikLánygyereket. Mielőtt bárki hívná a gyámügyet, közlöm, hogy a gyerek jól van, nem kapott alkoholmérgezést, meg semmi ilyesmi, Bandiné meg én viszont kihordtunk lábon egy infarktust.
Mert a Lánygyerek szomjas lett, Bandiné meg töltött neki az ásványvizes üvegből, amit a pulton talált (jó, van rajta szalag, de ez nem minden kultúrkörben jelenti, hogy 'pálinka'), és mire az ölemben tartózkodó gyerek kezében tartott pohártól felért az orromig a jellegzetes illat, illetve kapcsoltam, hogy az a gyerek poharából jön, egy szívószálnyi már a szájában volt.
Szerencsére nem szereti a szilvapálinkát, úgyhogy köpte is ki az egészet, én meg rohantam vele a csaphoz, és addig nem is tettem le, amíg bele nem diktáltam egy nagy pohár vizet (kicsit nehéz volt remegő kézzel a szívószálat a szájában tartani).
M. állítja, hogy ettől függetlenül a jövőben is nagyon szívesen bízza ránk a gyereket, aki egyébként egy tündér, egy zokszó nem volt, hogy az anyja helyett velünk tölti a fél délutánt, mitöbb, mosolygós és bújós volt.

Egyébként szegény kölöknek nehéz délutánja volt, mert vacsora után a fejére varázsolta az apja ejtőernyős bukóját, de úgy, hogy sehogy se lehetett leszedni róla, pedig nagyon bőgött, hogy valaki szabadítsa már meg attól a szartól. M. iszonyú lélkejelenléttel addig variált, míg végül 10 perc után le tudta szedni az üvöltő gyerekről a sisakot, előtte mondjuk próbálta eltörni is, kevés sikerrel (a sisakot, nem a gyereket).
Utólag kiderült, hogy fejben mindenki azon variált, hogy mit csinálunk, ha mégsem jön le, M. azt számolgatta, hogy a Pasija mennyi idő alatt ér haza, ha riadóztatja, én meg azon gondolkoztam, hogy a.) Mr. Simpson (aki már úton volt) vajon el tudja-e törni a bukót, b.) egy ügyeleten gipszvágóval le tudják-e vágni róla.

Mindezek ellenére a KisebbikLánygyerek tökjól van, most beszéltem vele telefonon, közölte, hogy ő az, és nyihaha (felelevenítendő a tegnapi közös olvasási élményeinket).

Ja és, mivel ugye nincs gyerekünk, a macskákon éljük ki a vegyünk már valamit a gyereknek típusú késztetéseinket. Tegnap az állatáruházban voltunk (tényleg így hívják, pedig egy állatot se lehet benne kapni, egyébként alomért mentünk) amikor Mr. Simpsonra rátört, a vegyünk valamit a macskáknak (az nem volt válasz, hogy most veszünk nekik almot meg kaját).
Úgyhogy végigrázogattam az összes labdát és műegeret, csörgős baszt nem veszünk nekik, az hétszentség alapon, és végül hazavittünk egy botralógatott szőrgombócot (amiről szerencsére otthon kiderült, hogy nem csörög, viszont sípol).
Persze amint hazaértünk rögtön játszani kellett, és a gyakorlat alatt jól megfigyelhető volt a két állat személyiségjegyeinek különbözősége, úgyis mint, Szofi tényleg játszott, rohangált a lengetett izé után, pofozgatta, és ugrált, míg Zorka két manccsal rátenyerelt, és megpróbálta egy hirtelen mozdulattal a szájába tömni és lenyelni.

Iszonyú veszélyes dolog ez a házasság.
Például a férjem két nap egymás után leette az ingét (két különbözőt). Tök szerencse, hogy nem mostam ki egyből az egyiket, csak bebaszta áztatni a lavórba, mert így tegnap mellé lehetett baszni a másikat (azonos színű ingekről van szó).
Viszont valamilyen oknál fogva a kádba tette a teli lavórt, amit én meg megpróbáltam kiemelni a kádból reggel. Pillanatnyialg ennek a mozdulatnak a jégbe fagyott szobra vagyok nagyjából, úgy becsípődött a hátam, hogy csak teljesen hülye pozitúrákban bírok ülni, menni meg mint akinek ereszt a feje, csak sziszegek.
A bűnbánó férj ígért egy masszírozást estére, de addig még vigyázok egyet M. Kisebbik LányGyerekére, tiszta szerencse, hogy osztott felügyelet lesz Bandiné kartársnővel, nem vagyok benne biztos, hogy fel tudok emelni bármit, ami nagyobb egy papírlapnál.
Sajnáljatok.

Nagyon vicces, most telefonáltam oda a régi céghez, és egy olyan valakivel kellett beszélnem, aki nem rég van ott, úgyhogy csak a 'Mr. Simpson felesége' összetétellel tudtam magam azonosítani.
Van respektje a férjemnek az tuti, irtó tisztelettudó volt a sales-es lány. Én vagyok a főnök felesége, hehe.

Egész nap eszem, mégis egész nap éhes vagyok. Vagy pont azért? Ilyen kis izéket csak, alma, banán, joghurt, de most elfogyott minden, és kezdek pánikba esni. Mi lesz itt velem négyig? Éhen halok?

Ma több körben keseregtünk M.-mel azon, hogy milyen iszonyú állapotban van a köz, érintettük az egészségügyet, meg a friss ifjúság-kutatást (nem linkelem, a MaNcsban van zanza), pedig ez még nagyjából délelőtt volt, amikor nem volt időm belemászni az internet feneketlen bugyraiba.
Aztán délután egyre kerekebb szemmel üldögéltem a monitor előtt, és vártam, hogy valahol, bárhol a széles magyar online-birodalomban csak mond valaki valami értelmeset a veszprémben történtek kapcsán, de nem.
Nem értelmeset viszont annál többet, a polgárháborútól (aminek okai a cigányok lesznek), a minősíthetetlen személyeskedő gyűlölködésig az iwiw-en. És igazából megijedtem, hogy mennyi gyűlölet van az emberekben, és mennyire nem tesz senki semmit, nem kezd el értelmesen beszélni senki. Majd biztos lesz valami tárcaközi bizottság meg még sok rendőr, meg beígérve még sok pénz, amit ugyanúgy tökértelmetlenül fognak elkölteni, mint az eddigi pénzeket (biztos van kivétel, tisztelt neki).

És miközben kommentelők (inklúding harmincas-negyvenes anyukák)  az édesapja faszát kívánják egy lány szájába, csak mert cigány, és azt meri állítani, hogy nem minden cigány gyilkos, és mert ez nyilván megoldaná az összes problémájukat, a kommentelők tizenéves gyerekeinek fogalmuk sincs, hogy mi az a demokrácia tulajdonképpen, viszont szeretnék azt csinálni, amit akarnak, lehetőleg úgy, hogy ehhez valaki más teremtse meg a feltételeket. Felnő még egy generáció, amelyik azt gondolja, hogy neki nem kell tennie a saját boldogulásáért, hogy mindenért más a felelős, vagy más a hibás, a cigányok, a zsidók, a bevándorlók, az arabok, a főnök, a munkatárs, a hülye osztályfőnök. Csak neki ne kelljen tenni, áldozatot hozni, gondolkodni.

Iszonyú elkeserítő látni, hogy merő lustaságból és butaságból és tudatlanságból kicsinálja magát egy ország, és nem hogy nekünk nem lesz könnyebb, hanem a gyerekeinknek sem. Régóta azt gondolom, hogy valami kataklizmának kellene történnie, hogy felrázza az embereket ebből a tunyulásból, de mostmár kicsit kívánom is, mert így tényleg csak a saját szarunkba fogunk belefulladni.

Hű, tegnap egészen új tapasztalatokkal gazdagodtam. Még sosem fájt úgy a fejem, hogy arcom, meg az orrom is zsibbadjon tőle, mintha legalábbis benyomtak volna egyet. Nagyon érdekes volt, egy ideig azzal szórakoztattam magam, hogy tippelgettem, vajon hol fog belenyilallni legközelebb, aztán már csak vinnyogtam. A második panadol  megtette a hatását, estére már csak kis elektromos zűrök voltak, semmi gömbvillám, de azért ezt hanyagolhatnánk a jövőben, köszi.

Én itt iszonyú elhatározással igyekszem az élet pozitív oldalára koncentrálni, de tényleg, de abból, hogy három órája úgy fáj a fejem, hogy alig látok, nem nagyon sikerül semmi jóságot kipasszíroznom.
Hacsak nem dobom be a törülközőt, és megyek haza dolgozás helyett doromboló macskákkal összebújni.

És akkor tegnap a férjem azt mondta nekem, hogy 'nem baj, keresünk neked egy bolygót' pusztán azért, mert értetlenkedtem valami műszaki probléma fölött.
Viszont ma reggel megígérte, hogy ő lesz a holdam, és körülöttem fog keringeni örökkön-örökké. Tökjó, én leszek a világ közepe :)

Találkoztam egy nagyon valószínűtlen nevű fiúval.
Igazából olyan a neve, mintha valami rossz regény szereplője lenne, pedig igaziból van. A neve sem egetverően furcsa, csak valószínűtlen.
Most nem bírok ezen napirendre térni.

Amúgy most, hogy itt a február, épp itt az ideje, hogy megejtsem az évi rendes rinyaposztot, hogy legyen már tavasz, mert a faszom kivan ezzel a téllel, meg a nagykabáttal, mert a vastagpulcsival.
Nem fér el semmi a szekrényekben, hiába a nyári-téli ruhaváltás, mert ugyanannyi darab pulóver háromszor annyi helyet foglal el, mintha kis nyári izékéim lógnának a rúdon, utálok sötétben kelni, derengésben hazaindulni, és arra feljönni a metróból, hogy 3 megálló alatt besötétedett, és utálom, hogy nincs kedvem sétálni sehonnan sehova. (Itt mesélném el, hogy a férjem tegnap egyszerűen nem értette, hogy minek ülök fel a villamosra 3 megálló erejéig, ahelyett, hogy 15 percet várnék rá az utcán, amikor ő értem akar jönni a fodrászhoz, mondanom sem kell, hogy 10 perccel utánam ért haza.)

Szóval legyen tavasz, és süssön a nap, és ne fázzak. Köszi.

Tegnap hirtelen felindulásból elszaladtam fodrászhoz, tisztára mint a felnőttek, csak odatelefonáltam és már mehettem is.
Igazából hetekkel ezelőtt kellett volna mennem, mert kb. 4 centit nőtt a hajam december eleje óta, és iszonyat ronda, ahogy a fehér hajszálak (lassan tincsek) kivirítanak az egyébként nagyjából fekete hajamból (az igazi sokk hétvégén ért, amikor egy teljesen friss ősz hajszál átvette az uralmat a halántékomon, és nem lehetett sehova dugni, hogy ne látszódjon). Szóval hetek óta nem hordom kibontva a hajam, az meg nem tesz jót.

A fodrászhozszaladást eddig az nehezítette, hogy a fodrászom, 'A' fodrászom, akit annyi hosszú év után az esküvő előtt találtam, és az első normális fodrász, akivel találkoztam, aki tudja, hogy hogy szeretem hordani a hajam, hogy hány perc fejmasszírozás esik jól, és hogy csak félévente egyszer engedek vágni a hajamból, na ő terhes lett és nem fest hajat. Átpasszolt egy kolléganőjének, és most rém boldogtalan vagyok, mert ez a csaj, ez nem tud semmit, hülyén szárította meg a hajam, és nem beszélgetett velem, amíg mocsáriszörnyként ültem a székben, várva, hogy a festék eltüntesse az ősz hajakat. És picsadrága. Úgyhogy most van hat hetem, hogy találjak valakit, aki nem terhes, és fest hajat, és nem picsadrága. Nehéz az élet 25 fölött, én mondom.

Na hát akkor ismét nem lettem terhes, persze ez csak az OrvosDoktornak volt meglepetés, én már tudom 2 hete, milyen szerencse, ha az ember melle terhességi tesztként működik (nem).
Nincs hiszti, asszem teljesen kifogytak belőlem az összes emóciók, aminek pillanatnyilag viszonylag örülök, persze, tudom, hogy nem normális, de semmi kedvem most egy hetekig, vagy akár csak napokig tartó agóniához.

Kihagyunk egy hónapot, akkor is így lett volna, ha az OrvosDoktor nem ajánlja fel, mert nagyon szeretnék néhány hetet, amikor nem kell mérni, szúrni, dugni (már nem úgy, hanem azt), menni, várni, sorbaülni, széttárni, parázni, de szerencsére az OrvosDoktor is egyből rákérdezett, hogy pihennék-e egyet (közvetlenül azután, hogy felszólított, hogy azért ne adjuk fel), úgyhogy mély egyetértés van köztünk.

Azért, hogy teljesen el ne szokjak a kórházi mikroklímától, beutalt egy mammográfiára, mert végre neki is gyanús lett, hogy az, amit a mellem csinál minden hónapban, az nem normális. Csak az állapotokat leírandó mondom, hogy a radiológia már áprilisban fogadott is volna, ha az egyik jófej nővér ki nem veri a balhét, hogy lehet, hogy annál kicsit előbb kellene mennem, úgyhogy sikerült kisírnia egy februári dátumot.

Nem bánom, függetlenül mindentől, az egyik nagyanyámnak 30 éves kora körül vettek ki cisztát az egyik melléből, nem baj, ha megnéznek, meg hátha hátha itt van a kutya elásva és megyünk is vele valamire, vagy mizisten.