naivdiva

Újabb maratoni Műintézmény-látogatás: terheléses cukor és inzulin-mizéria.

Úgy kezdődött, hogy odaértnük 8-ra és beálltunk a sor végére az épület előtt. Sajnos ilyenkor már tudni lehet, hogy másfél órára vagyunk a bejelntkezéstől, mert a tempó kb. 10 ember / 35 perc. Úgyhogy békésen álldigáltunk kint a sorstársak között, Mr. Simpson röhögtetett én meg nagyon fáztam.

 

Bár senki sem hőzöng ilyenkor (kb 30-an álltunk a reggeli nem túl melegben) azért érezhető a feszültség, amit ma nagyszerűen oldott egy bácsi, aki meglátva a sort, csodálkozva kérdezte, hogy 'itt mindenki a reumatológiára vár?'. Egy fiú mondta neki, hogy nem, itt valószínűleg senki nem a reumatológiára vár, majd Mr. Simpson hozzátette, hogy ha még egy kicsit állunk a hidegben, tulajdonképpen várhatunk majd a reumatológiára is.

 

Szóval fél 10-re bent voltam (ekkorra elzavartam Mr. Simpsont dolgozni, elég, ha egyikünk szív egész nap), és épp a 'na akkor ma hanyadik nap van' kérdésnél tartottunk a nővérrel, amikor arra jött az OrvosDoktor és lebaszott, hogy miért ilyenkor jövök inzulint nézetni, azt reggel kell. Majd tisztáztunk, hogy én reggel óta itt vagyok, csak előttem másik százan is itt voltak reggel óta, amire az volt a válasz, hogy ilyenkor szarjak a másik száz fejére és menjek be. Oké.

 

Tehát szúrás 1., (a bal vénám megadta magát és nem ad vért, mondjuk egy éve minden hónapban megkapja a magáét, nem csodálkozom), utána menjek szépen glükózt inni (bűvészmutatvány a klotyóban, ki lehet próbálni otthon: egy1,5 nm-es helyiségben, táskával a válladon egyik karoddal szorítod a frissen szúrt vénád, másik kezeddel bűvölöd bele a pohárba a port, majd a vizet miközben ügyelsz arra, hogy ne verd le a frissen vett véred a mosdó széléről, mert azt még le kell vinni a laborba). Na a cucc összeállt egy tömbbé a pohár alján, úgyhogy kértem a közönség segítségét, a helyi főnéni meg tökjófej volt és bevitt a személyzetis teakonyhába, ahol végre le tudtam pakolni, és szét tudtam verni a betont a pohár alján, aztán megittam a löttyöt (blöe).

Aztán leadtam a vérem majd leültem olvasni (Dextert, ha-ha) és akkor már csak kétszer egy órát kellett várni, mire levették a még két vért a megfelelő időpontokban.

 

Mostmár szurkálás nincs hátra az alapkörből, csak a nagyonparázokőle HSG elvileg valamikor a jövő hét végén, de pár nap múlva okosabb leszek.

Néha azért szeretném, ha a macskák tudnának beszélni.
Zorka húsz perce vigyázzban ül a fürdőszobában, és őrzi az üres, kikapcsolt mosógépet.

Nagyjából 15 másodperc alatt végzem el a következő feladatsort: új telefon szétszerelése, régi telefon szétszerelése, régi telefon összeszerelése.
Mert az új telefonom 2 napot sem bírt ebből a világból, inkább kómába esett (sms-ezni lehet rajta, de telefonálni nem) közvetlenül azután, hogy egyszercsak megszűnt az áram a utcában, ahol dolgozom, és elszállt a melóm, amit azért nem tudtam menteni, mert a legdrágább kolléganőm 15 perce állt az irodám közepén és hisztizett mint egy fürdőskurva, egy teljesen századrangú hülyeség miatt.
Igen, jó napom van.

De legalább az internetes telefonszállítók állítólag holnap délelőtt hoznak egy kevésbé beteg példányt.

Képzeljétek milyen menő vagyok, házhoz rendeltem az új telefonomat.
Az előző kicsit több mint egy év után megadta magát, de még nem elég régi az előfizetés, hogy újat vehessek.
Úgyhogy internet rulez, ma megrendeltem és egy perccel ezelőtt ide is ért vele a fiú. Komolyan mondom, mindig lenyűgöz, amikor ilyen flottul megy valami.

Ja és azt meg nem mesélem, hogy tegnap én mentem Rambóért a bölcsibe*, és iszonyú aranyos volt, rohant mint az őrült, amikor meglátott az ajtóban és pont olyan volt, mint a nővére 12 évvel ezelőtt, vagyis elkezdett beszélni, és a 61-es villamosig abba sem hagyta, pedig közben sétáltunk 20 percet, megmászott több kerítést, valamint együttesen taknyoltunk egy kurvanagyot (szerencsére senkinek nem lett semmi baja, jót röhögtünk). Viszont megállapítottam, hogy sokkal dekoncentráltabb, mint a Gyerek volt 3 évesen, simán autó alá sétál, ha nem rángatom vissza az úttestről, úgyhogy szoros kézfogásban közlekedtünk.

 

Aztán volt szürreális klán-találkozó, mert tegnap volt Unokatesó 1. 30. szülinapi vacsorája, és előtte mindenki a Mammerben vett ezt-azt, úgyhogy tényleg elég idegesítő volt, hogy minden sarkon belebotlottunk valakibe (majd el is köszöntünk, mert nem ugyanazokra a fogyasztói termékekre hajtottunk, Unokatesó 1. nagy szerencséjére).

 

Rambó egész délutén úgy csinált, mint aki jó gyerek, csak egyszer próbált meglógni a Mammut közepén, de nem hagytam, majd amikor megkértem szépen, hogy ne szívódjon föl, mert nagyon szomorú leszek, angyali pofával közölte, hogy 'csak körülnézek'.

 

Egyébként a taknyolásra visszatérve, tegnap tisztára ilyen napom volt, először ugye ez, aztán a vacsorán előbb lefejeltem egy széket (guggolásból), aztán majdnem feldöntettem egy asztalt, végül iszonyatos csöröpöléssel kísérve levertem a fél eszcojgot. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is nem voltak igazi barátaim életem első tíz évében - senki sem akart egy lúzerrel közösködni. Hüpp.

 

*erről kell majd beszélnem a Pszichonéninél, hogy miért én vagyok a családi óvónéni, legutób eléggé csóválta a fejét, amikor fény derült a mocskos múltamra, hogy minden nálam akár egy perccel is fiatalabb egyedért éveken keresztül jártam az isibe meg az oviba, de remélem holnap túljutunk ezen a fejezeten és akkor majd bővebben kifejtem.

A mai Műintzézményi látogatás elég hosszúra sikerült, mondjuk nem is értünk oda fél nyolcra (akkor van esély megúszni a durva sort). Nem tudom mi volt ma a recepción, de körülbelül egy órát álltunk sorba kint, aztán még húsz percet vártam a beutalómra, aztán megszúrtak. Most nem baszták szét a vénámat, egy másik lányt volt a vámpír, ennek örülök, nem kell két hétig azt hazudnom mindenkinek, hogy megvert a férjem.

 

Aztán kellett pisilni, tökügyes voltam, aztán meg lehetett lépni.

 

Ma láttunk egy csomó terhes kismamát, illetve volt egy olyan, amikor egyszer csak a fejünk fölül nagy sírás-röhögés hallatszott, aztán lejött a lépcsőn egy csaj meg a férje, és mind a ketten nagyon mosolyogtak és törülgették a szemüket, kicsit meg is hatódtam, meg azért jó szembetalálkozni a sikeres kezeléssel.

 

Az inzulin vizsgálatot benéztem, úgyhogy potyára mentem éhgyomorra, de nem baj, hétfőn megcsinálják azt is, és bő két hét múlva már valami eredményeink is lesznek. Stay tuned.

Az a nagyon jó ebben az idei korán jött télben, hogy az épületben, ahol dolgozom, véletlenül sem indítja be a fűtést senki, gondolom a gondnok úrnak eszkimó ősei vannak.

 

Viszont szerencsére a falak papírból vannak, vagyis ez lesz a harmadik hét, amit egy tízfokos szobában töltök. Délutánra az orrom úgy néz ki, mint egy kis piros krumpli, a kezem nagyjából akkor enged fel a fagyásból, amikor hazaérek, és csak úgy tudok szellőztetni, hogy addig átmenekülök a másik lányokhoz, aztán pedig felveszem a kabátomat.

Asszem kellene vennem valami minikonvektort.

Időnként ráhozom a férjemre a frászt, amit persze nem dirket csinálok, de azért ő nagyon megijed.

Szombaton nagyjából annyira kiabált velem, mint Apa, amikor tízéves koromban elfelejtettem hazamenni (épp sürgős megbeszélnivalóm volt a Rékával), és végül a buszvégállomáson talált meg valamikor este.

Na szombaton nem felejtettem el hazamenni, csak kicsit tovább maradtam a Nővéremnél, viszont Mr.Simpson telefonja nálam maradt így nem tudtam értesíteni. Mire hazaértem, lent toporgott a kapuban és nagyon ideges volt, és aztán még hosszas tízperceknek kellett eltelnie, mire megbocsátott és abbahagyta a 'te nem vagy normális, már majdnem felhívtam az anyádékat' című kiabálást.

Tegnap meg a Pszichonénivel merültünk el a beszélgetésben, egy jó fél órát ráhúztunk a szokásosra, és amikor beültem a kocsiba, a hites uram azzal fogadott, hogy 'akkor most hívd föl a tesódat és mondd meg neki, hogy nem vesztél el!' Mert az ő logikája szerint csak az történhetett, hogy valamilyen okból mégsem mentem a Pszichonénihez, hanem egy kávézóban kvaterkázok Hugival, csak épp neki nem szóltam, de mivel nem Hugival kvaterkáztam, rá is jól ráhozta a frászt.

Én nem tudom mi lesz, ha a gyerekeink elkezdenek felügyelet nélkül mászkálni a városban, de azt hiszem gyorsan meg fogják tanulni, hogy nem lehet elkésni a megbeszélt időpontokhoz képest.

 

Imádom a férjemet, mondtam már?

Műintézményi látogatáson voltam ma, a 10.00-ás időponttal bent voltam 10.30-ra, volt már rosszabb is.
Sajnos a váróban végig kellett hallgatnom a két mellettem ülőt (szigorúan őriztem a helyemet, egy csaj a helyiség másik végéből indult, és nem futotta a szintidőt amikor szólították, úgyhogy egy plusz kört kellett várnia). A két spiné épp azt tárgyalta, hogy ki hol tart az ügymenetben (mindketten túl az ötödik lombikon) valamint, hogy az inszemináció egy faszság, mert még nem hallottak senkiről, akinek sikerült volna (itt nyúltam volna az iPodért, ha nem csak könyvet vittem volna), illetve, hogy lecserélték a saját dokijuat az OrvosDoktorra, mert ő sokkal jobb fej (ez legalább megnyugtatott).

Aztán leült mellém egy roma nő, a lányát kísérte, ő kurvajófej volt, megnyugtatott, hogy tök fiatal vagyok, és bíztatott, hogy bőven időben vagyok, és, ha valahol, itt biztos segítenek, és jól esett, hogy dumált velem és kedves volt. Aztán szólítottak és bementem egy másik lánnyal, aki a vetkőzőszobában szintén megkérdezte, hogyhol tartok az ügymenetben (úgy nézem, hogy így teszik helyre itt egymást a nők, ez a viszonyítási alap) és mondta, hogy ő már terhes, csak egy megerősítő ultrahangra jött, és elmesélte, hogy kilenc (!!!) éve próbálkoznak, ez a hatodik lombik és nagyon parázik, hogy minden rendben legyen, aztán nagyon vigyorogva jött ki és megmutatta az ultrahangot és jó volt találkozni valakivel, akinek pont most sikerült.

Az OrvosDoktor jófej volt, és gyors mint a villám, kacsa be, kenet le, aztán jedikard föl, a méhem első ránézésre rendben, egy ideig kereste a jobb petefészkemet, majd boldogan felkiáltott, amikor megtalálta benne a vezető tüszőt. Tehát ismét megállapítatott, hogy van peteérésem. Beutalt inzulinrezisztencia-vizsgálatra, tehát egy hét múlva megint nem dolgozom, mert az olyan, mint a terheléses cukor, vagyis 2 óra, plusz akkor vesznek megint vért a hormonok miatt.
Megkérdeztem tőle a hsg-t, szépen elmagyarázta egy ábra segítségével, és azt mondta, nem fog fájni, mert ügyeskező kolléga kezére ad, nem pedig valami mészároshoz, de ne ijedjek majd meg a műtéti körülményektől. Oké, majd nem ijedek meg.

Egész flottul mennek a dolgok, kb három hét és túl vagyunk az alapkörön plusz inzulinmizéria. Meglátjuk.

Tiszta november van, ha kinézek az ablakon rögtön karácsonyolhatnékom támad.

Mondjuk nem bánom, hogy az ezévi izzadásnak vége, de szeretnék még egy kis avarrugdosós, aranyszínű őszt.

Kicsit nyűgösek is lettünk, Mr. Simpsonnak például beakadt valami a hátában, amitől aztán nem nagyon tud aludni, így aztán én sem nagyon alszom. (Tudnám, mikor alakult ki ez a hatodik érzékem, hogy felébredek, ha nincs mellettem az ágyban?)

 

Holnap Műintzémény, nem is jövök be dolgozni, ami azért sem baj, mert a Fiúkra rájött az éves rendes hisztiroham, és legszívesebben nagyon hangosan kiabálnék velük, de az meg nem vezet sehova.

Tegnap elkövettük azt a végzetes hibát, hogy felmentünk a Borfesztiválra. Nekem legdurvább Sziget-érzésem volt, mint amikor szombaton éjfélkor csak lapjával lehet közlekedni a legeldugottabb sarokban is - csak itt még az emberek sem voltak szimpatikusak.
Persze iszonyúan kerestünk valakiket, akik persze Vár átellenes végében voltak, és mire odaverekedtük magunkat, már mentek is.
Ittam egy nagyon szar pálinkát, egy konkrétan lábszagú bort (ezt a harmadik korty után kiöntöttem) meg egy jó Szőke Mátyást.
Aztán találtunk egy viszonylag telítetlen sarkot, de aztán mások is megtalálták (csoportdinamika?) és akkor ott is kurvasokan lettek. A pohár akkor telt be, amikor a harmadik nagydarab részeg pasi lépett a lábamra. Ekkor közöltem Mr. Simpsonnal, hogy még nagyjából három percet bírok ki, mielőtt üvöltözős hisztáriás rohamot kapnék, úgyhogy hazamentünk (és útközben megfogatuk, hogy ebből nekünk ez volt az utolsó).

Este megállapítottam, hogy milyen tökjó helyen lakunk, hogy még este is normális tömegközlekedés van, gyakorlatilag bárhonnan a városból. Mr. Simpson értem szokott jönni a Pszichonénihez, mert elég este járok hozzá, de tegnap sörözni ment, úgyhogy buszoztam hazafelé is, és sétával együtt otthon voltam 20 perc alatt.

 

Viszont valamit ki kell találni úszásügyben, mert az oké, hogy nyáron pici erőfeszítéssel fel lehet kelni fél 6-kor, mert már akkor is süt a nap, meg csiripelnek a madarak, de ma reggel konkrétan meg akartam halni, amikor a töksötétben csörögött az óra, de legalábbis erősen gondolkoztam egy törülköző-bedobáson. Ami kár lett volna, tökjót úsztunk, emeltem kicsit a penzumon, úgyhogy a végén megint jött egy endorfin-löket, mint amikor elkezdtük és megint érzem a hasam is, mert egy picit többet dolgoztam, mint szoktam, szóval utána már tökjó, csak felkelni ne kellene hozzá.

Bár a múltkor a Pszichonéni azt mondta, hogy szépen erősödök, néha azért kifogyok a szuflából és rámtör a bőghetnék. Azt is mondta, hogy nyugodtan hagyjam időnként tombolni a démonokat, mert az elfojtásnak még nem volt jó vége sosem. De az is igaz, hogy nagyon régen nem bőgtem, szerintem egész nyáron egyszer sem, ami tökjó, egyszer majdnem meg is írtam egy posztban, amikor rájöttem, hogy hónapok teltek el úgy, hogy nem kezdtem zokogni az első menstrációs görcstől.

 

Jövő héten ultrahang, azutáni héten megint szétbasszák a vénámat (annyira durván néz ki a karom még mindig, hogy egy hazaút alatt átlag hárman kapják el a bámulásukat róla a villamoson, szederjes, sárgás-zöldes foltokkal, tiszta rohadó zombi vagyok), az azutáni héten megint, és aztán már csak a HSG van hátra az első körből, amitől eléggé parázok, mert egy csomó fórumon azt írják a csajok, hogy kibaszottul fáj, persze én vagyok hülye, minek olvasok fórumokat.

Ma többször is majdnem belefulladtam a medencébe.

Először, amikor át akartam úszni a szélső pályáról az egyel beljebbire, és lefejeltem a 'kötelet', mert azt hittem, hogy már a túloldalon vagyok (otthon hagytam az úszószemüvegem).

Aztán, amikor megelőztem egy nénit, aki viszont ettől úgy megsértődött, hogy minden erejét összeszedve üldözni kezdett, és vagy tíz méteren át minden tempónál rácsapott egyet a lábamra (aztán hátrafordultam és nagyon csúnyán néztem, és akkor abbahagyta, vagy lehet, hogy csak kifogyott a szuflából).

Aztán volt az a csaj, aki háton úszott, nagyjából velem egy tempóban, csak icipicit lassabban, úgyhogy végül iszonyú erőfeszítések árán (már a vége felé voltam a napi adagnak, fáradt voltam és amúgy sem tudok gyorsan úszni) megelőztem, de utána fél hosszon át folyton azt nézegettem, mennyire van a nyakamon, mert ugye ő háton úszik és nem lát, és úgy elég hülyén lehet csak úszni, hogy közben folyton hátranézel.

Amúgy is ez az egy bajom van ezzel az egésszel, hogy nem tudok szépen a saját tempómban úszni, hanem mindig vannak ilyen (többnyire) nénik, akiket előzgetni kell, és, ha kettőnél több ilyen van a pályán, képtelenség felvenni egy tempót. Asszem építtetek egy saját medencét a nappaliba.

Hétvégén voltunk Bécsben, szigorúan pénzkölteni, hál' istennek sikerült is. Kemény meló volt, végigcaplattuk oda-vissza kétszer a shoppingszitizűdöt, közben ruhákat kellett próbálni, borzalom, de kitettem magamért, úgyhogy kicsit felturbóztam az őszi-téli ruhatáramat. (Ha az igazat akarjátok hallani, az utat az az egyszerű tény indikálta, hogy gyakorlatilag az összes nadrágomat kihíztam, úgyhogy most sponsored by H&M Jeans.)

 

 

 

Ja, egyébként a Gyerek megkezdte középiskolai tanulmányait az Elitgimnáziumban, tegnap beszéltem vele, és tisztára lelkes. Tíz percen át nyomta a sódert, hogy milyen jófej az osztályfőnöke, milyen jófejek az osztálytársai és mennyi jó pasi van az iskolában, és sajnos elkezdett olyan borzalmas szóösszetételeket használni, mint 'nagyon kis tündérke' ez asszem kábé a nagyon kedvessel egyenlő, legalábbis a szövegkörnyezetből ez derült ki.

 

Amikor elmeséltem Mr. Simpsonnak a fejleményeket, példás előreléátással csak annyit mondott:
- Végülis ráér egy fél év múlva utálni az egészet.

Amúgy nagyon drukkolok, hogy ne utálja fél év múlva az egészet, hanem tanuljon egy kicsit, mert tiszta pazarlás az, amit az ő fejével az elmúlt években csinál: ami magától belemegy, az oké, de tanulni nem hajlandó - így lett jeles a bizije.

Bár, ha jobban belegondolok, én is pont ezt csináltam a gimnáziumban, csak nekem nem lett jeles a bizim, úgyhogy inkább befogom.

Ja, ha valakinek kell M.-ék fölössé vált franciaágya, az szóljon.

Annyit tudok róla, hogy alighasznált, a tulajdonos szerint nem nagyon ronda, 1.40 széles, van ágyneműtartója és 10 ezer pénzért boldogan odaadja bárkinek.

Keddig kell elszállítani.

 

Ma voltam szurkáláson, recepción sorbanállással együtt megvolt egy óra alatt.

Kezdjük előlről a hormonvizsgálatokat, de most egy ciklus alatt lezavarunk mindent. Ma volt estraidol, LH, FSH, prolactin, TSH, tesztoszteron - ne mondjátok, hogy nem vagyok elég tudományos. Legközelebb két hét múlva.

Eredmények sokáig nem lesznek, nem terheljük a rendszert azzal, hogy minden hülye odateléefonál minden vérvétel után, majd, ha kész lesz a teljes pakk, úgyis lesz konzultáció az OrvosDoktorral.

Én nem bánom, az idegeimet is kíméli, és talán okosabb is lesz, ha egybe lát mindent és nem ötnapos részeredménykből dolgozik.

 

És meg kell állapítsam, hogy a különböző kórházaknak merőben eltérő vérvételi szokásaik vannak. Van a kötelező fekvős, jó, most szúrok, helyes pici gézlapocska rátart, tessék kint leülni. Aztán van az ülős, oda se nézek beléddöföm, baszki szétment a véna, szúrjunk másikat, tessék keresni zsepit, lehet menni haza. Ma a kicsit bénázós, nem jön a vér ebből a vénából (???) szúrok másikat, hatalmasnagy vattapamacs+2 méter leokoplaszt, lehet hazamenni volt.

Tudnám ez mitől függ?

Help needed.

Kicsit meg vagyok lőve, hogy mi a tisztességes és fair eljárás a Fiúk felé a gyerekcsinálás kapcsán.

Egyrészt ugye semmi közük az egészhez, arról se tudnának, ha csak simán dugnánk otthon, max. a jóhírrel örvendeztetném meg őket, aztán nyilván kidolgoznánk valami stratégiát a továbbiakra (mert nem akarok majd felszívódni évekre, most egy jó fél év nyugiban gondolkozom, aztán szépen elkezdenék otthonról dolgozni.)

 

Másrészt viszont holnaptól másfél hónapig kb. hetente kell majd mennem a Műintézménybe, vagyis minden héten egyszer szólnom kell, hogy később érek be a melóba, sőt, egyszer egy teljes napot bent fogok tölteni, és valahogy nem áll kézre, hogy össze-vissza hazudozzak, olyan programot meg nem tudok kitalálni, ami hasonlóan sok lépésből áll, viszont nem orvosi dolog (bár már gondoltam arra, hogy kitalálok valami súlyosan elhúzódó apeh-sztorit, csak abban meg nem vagyok elég járatos ahhoz [szerencsére], hogy hitelesen adjam elő), ha meg orvosi, akkor mit ködösítsek, hogy ne higgyék azt, hogy meg fogok halni és ne kezdjék el keresni az utódomat.

 

Szóval bonyolultabbnak tűnik kamuzni mint nem, viszont egyáltalán nem tartozik a pillanatnyi top 3 rövidtávú tervem közé, hogy megosszam velük ezt az egészet, szóval fingom sincs, segítsetek, szerintetek hogy kell ezt kultúráltan intézni? 

Óvónéni, chptr 3.

Mert az ugye úgy van, hogy a Fiúk elfelejtették, hogy ők is el tudnak intézni dolgokat, meg hát igazuk is van, ha itt vagyok én, minek szarakodjanak olyan ügyekkel, amiket megcsinálhatok helyettük.

Úgyhogy őszi intézni való on: veszek Fiúk 1.-nek és Fiúk 3.-nak jegyet, hogy tudjanak nézni sok könyvet külföldön.

 

Fiúk 1. esetében ez viszonylag egyszerű: tudatos polgár, van neki már regisztrációja, elmenetette a jelszavát, csak végig kell szaladni a kötelezőn, és felhívni Fiúk 2.-őt, hogy adja meg a céges bankkártya adatait (oké, kétszer kell felhívni, mert a szisztem mindig kér valami plusz azonosítót is ahhoz képest, amire én számítok). 

 

Fiúk 3. viszont egyáltalán nem tudatos polgár, inkább amolyan felhők fölött lebegő művészalkat, szeretjük is ezért őt, csak hát, ha gyakorlatias dolgokról van szó, akkor egy kicsit nehéz vele. Most például tagadja, hogy ő valaha regisztrált volna (tavaly is voltak ugyanezen a vásáron, csak akkor még egyedül intézték), de amikor elkezdek neki account-ot csinálni, a rendszer kidobja a nevét. Újra telefon, oké, lehet, hogy regisztrált, de fingja sincs, melyik e-mail címével, jelszó meg pfff, mittudomén. Oké, sebaj, csinálok neki mégis újat, azaz csinálnék, ha nem kérné el a szisztem a mamája nevéig bezárólag az összes adatát.

Úgyhogy végül megfenyegetem, hogy vagy előtúrja valahonnan a tavalyi regisztrációt, vagy végigmegyünk az összes ponton szépen együtt, nekem van időm, idegem is hozzá. Valahogy jobban akaródzott visszahívnia délután :)

 

Ja, és a repjegyvásárláson és a szállásfoglaláson már túl vagyunk.

 

Eléggé úgy tűnik, hogy kinyomtam magamból azt a fogat, igaz tegnap elég sokáig voltam elég rosszul. (Amikor így zsinórban vannak mindenféle nyavajáim, úgy érzem, csak a kosz tart össze).

Szóval estére a szájpadlásom izzó katlanná változott, nyelni se tudtam nagyon, viszont elkezdtem aggódni, hogy a nagy fognövesztés mandulagyulladássá avanzsál, úgyhogy csináltam kamillateát, hogy azzal öblögessek, meg, ha már ott volt a számban, le is nyeltem, ami végzetes hiba volt.

Másfél órával később ugyanis beköltözött a gyomromba az Alpok meg az Appenninnek és elég rosszul voltam ahhoz, hogy felkeltsem Mr. Simpsont, aki gyorsan hozott egy dipankrint, amitől jobban lettem.

Aztán nem tudtam aludni, mert új elsőévesek költöztek a szembe házba - az egyetemi környék hátrányai - és nagyjából csak nem hánytak le az erkélyről, de egyébként minden volt, és elég sokáig nem tudtam aludni ahhoz, hogy elég rosszul legyek megint, úgyhogy megint felkeltettem Mr. Simpsont (egyébként nem vagyok hisztis beteg, de a gyomorparát nem bírom egyedül, meg aggódtam is, hogy egyszercsak sugárban hányni kezdek, és akkor nem baj, ha van valaki, aki hozza a lavórt.)

Innentől asszem már csak háromnegyed óra volt, mire mindketten elájultunk, reggelre nagyjából előjött a fog, már csak kicsit fáj, a gyomorpara elmúlt.

És nem mulaszthatom el az égig magasztalni a férjemet, aki este belefényképezett a pofámba, hogy én is lássam, mi történik, valamit közvetített is ('tisztára olyan, mint a kisbabáknak, ott van a kis fehér izé az ínyed alatt, mindjárt kijön!') éjszaka pedig példás kitartással szorongatta a kezem, simogatta a hasam, és motyogott félálomban, hogy szórakoztasson.