naivdiva

Na, az van, hogy Cterv doktornő kimerítette az összes nem invazív lehetőséget, hogy rájöjjön, mi van, úgyhogy most még kapunk egy kis haladékot, aztán befekvés, altatás, kisműtét.
A héten még felcsillant egy halovány kis reménysugár, egy okocska, de aztán gyorsan visszatakarodott a sötétbe az is, én meg vagyok olyan fasz, hogy nem tanulok semmiből és egyből reménykedem. Aminek mindig az a vége, hogy én bőgök, Mr. Simpson áll, és minden idegszálával szeretne valahogy segíteni, de hát ugye az én testem nem működik rendeltetésszerűen, nem az övé, és mivel senki sem tudja, hogy mi is nem működik rendesen, tovább várunk.

Ma Apa jött elő a szájbarúgást érdemlő témával, csak más köntösbe burkolta, hogyaszongya, lazíts, meg egy kis életmódváltoztatás (hát faszér úszom újabban heti két kilométert?!), és ilyenkor annyira mondanám neki, hogy ne legyen okos a partvonalról, csak ránézett Anyára és már úton is voltunk, különben sem nő, de inkább nem mondok semmit, mert tudom én, hogy mindeki csak segíteni akar, de ilyenkor leginkább azt szeretném, ha mindenki eltakarodna a picsába. Az ember meg nem mond ilyeneket a nemző(hahaha!)apjának.

Reggel kicsit aggódtam, hogy legnagyszerűbb személyiségjegyem végett rákattanok az úszásra, de amint lejöttem az 'újabb addikció, bazz' vonalról, rájöttem, hogy ahhoz még nagyon sok kell, hogy a túlzásba vitt sportolásba betegedjek bele mondjuk, mitöbb, amíg nem úszom naponta 10 kilométert, és ez nem teszi tönkre a szociális kapcsolataimat, addig nem lesz baj.

Egyébként is új addikciót kell találnom, mert 9 nap múlva leteszem a cigit, és az borzalmas lesz, remélem nem válunk el Mr. Simpsonnal (ha ennyire súlyos lesz a helyzet, inkább visszaszokom) mert egyszerre akarjuk abbahagyni, elég nagy kibaszás lenne ugye, hogy ő ott pöfékel a lakásban, miközben én az életemért küzdök, úgyhogy inkább egyszerre fogunk küzdeni az életünkért, az milyen romantikus már.

Időnként azért elcsodálkozom, hogy Hugi meg én mennyire különbözőek lettünk. Tegnap konkrétan rámkiabált az autójában (új autó, sokba került, vigyáz is rá), hogy azonnal vegyem le a mezítlábamat az ülésről. És nem viccelt, komolyan felháborítónak érezte, hogy megengedtem magamnak, hogy föltegyem a lábam (nem fértem el máshogy, az új autója nagyon-nagyon pici, hátul nincs is benne hely, elöl meg Mr. Simpson ült, mert a mi autónk szervízben van).

Viszont az is igaz, hogy a mai napig nem tudunk senki mással úgy röhögni, mint egymással. Simán végigvinnyogunk egy délutánt úgy, hogy valójában egyikünk sem mond semmi vicceset. Nyilván folyton pont ugyanazok az asszociációink, sokáig működtem tolmácsprogramként mellette, ha már Anyáék sem értették, mit próbál kinyögni, és éveken át vertünk mindenkit a társaságban a maratoni actitvity-partikon (úristen de régen volt az, kilencszáz akárhányban).

Az idén gyilkolni fog a Nap, ez tuti. Ma reggel 40 perc alatt (7-től 7.40-ig) víz alatt rámbarnult a fürdőruha. Két következetést vonok le ebből:
1. Be kell kenni magam úszás előtt (ki tud olyan naptejet, ami nem válik undorító nyálkafolyammá vízben?)
2. Kétrészesben kell úsznom, baromi hülyén néz ki a nyakig zárt úszódressz mintája a hátamon.

Megoldhatatlannak létszó feladat: az úszósapi csíkja ne üljön ki a homlokomra. (M. állítólag állandóan igazgatja, de nekem elég az úszásra koncentrálnom, úgyhogy nyár végére valószínűleg úgy fogok kinézni mint egy debil.

Egyébként M. mesélte délelőtt, hogy azt álmodta, hogy fiam született, aki a vádliján tudott pörögni,  és M. irtó lelkes volt álmában, hogy ez micsoda kunszt. A további részletek ezúttal homályban maradnak, mert susogva mesélte el ezt is, miközben Nyulika lakásában kerülgették egymást, meg a két alvó gyereket (fejenként egy-egy).

A hétvégén én is azt álomdtam, hogy fiam született, és szegénynek tejjel csináltam meg elsőre a tápszert, de aztán szerencsére eszembe jutott, hogy azt neki még nem szabad mert pici, aztán menekülnünk kellett valami hangyainvázió elől (ez utóbbi betudható a konyhában újabban felbukkant hangyáknak, és az Indy 4-nek is, amit hétvégén láttunk). Álmomban a fiamat Tominak hívták, Mr. Simpson pedig iszonyúan föl volt háborodva (nem álmomban, hanem amikor reggel elmeséltem neki), mivel ugyan a gyereket nem tudjuk egyelőre összehozni, azon már többször összevitatkoztunk, hogy szerinte, ha fiunk születik az ő (és a papája) keresztnevét kell kapnia, (ami nem Tamás), szerintem meg ez a legnagyobb szivatás, de sajnos itt nem érv a 'tudom, miről beszélek' hiába ugyanaz a nevem, mint Anyának, hiszen neki meg ugyanaz, mint apósomnak. Tipikus patthelyzet.

Még egy kicsit elhúzódik ez a gyerek-történet és simán rekordot döntök szülőszobában tartózkodásból, de vérvételre sorbanállásból biztos. Szülőszobába azért járok, mert C.terv doktornő folyton oda rángat be, hogy beutalót írjon nekem.
Vérvételre meg már csukott szemmel eltalálok, amíg ki nem találják, hogy miért nem foganok meg, minden hónapban tuti bérletem van egy-két szúrásra. Nem tudom ma mi volt, de a szokásosnál is sokkal több kismama ült és állt az ajtó előtt, pedig a nénik bent iszonyú gyorsak, még le sem ültél, állhatsz fel.
Mondjuk azt nem értem, hogy egy nőgyógyászati klinikán miért nem lehet nagyjából elég számú széket, padot kitenni, amikor minden reggel száz, tizedik hónapban lévő anyuka ácsorog ott, de biztos nekem magasak az elvárásaim, pedig nincs is mire.
Azért van ebben valami iszonyú sci-fis, ahogy ott áll a rengeteg mama, bennük a lényekkel, ezen filozofáltam, hogy legalább 30 félkész ember van jelen, de lehet, hogy ez csak nekem furcsa, mert túl vizuális típus vagyok.

A békávé meg kapja be, eddig volt tuti kis jegyárusító bodega a nyugatinál, nem kellett kivárni a baszotthosszú sort, mert nem tudott róla senki, de szerencsére megszüntették, úgyhogy frankón üzértől vettem a jegyet, 280-ért, de megérte az a 10-es, valószínűleg 25 percet kellett volna sorbanállnom, abból meg ma reggelre elég volt.

A sorok országa vagyunk.

Ja!
Meg azt is akartam mesélni, hogy tegnap 5 db kiskorúval tartózkodtam egy légtérben, amiből a legkisebb 3 hónapos (és hasfájós), a legnagyobb meg 3 és fél éves, a köztesek 4 hónapos, 9 hónapos, és két és fél éves korral büszkélkedhetnek.

Egy-egy súlyosabb délutánon azt sem értem, M. hogy bírja a kettővel, de ez a tegnapi még egy nagyon rossz napjukhoz képest is az apokalipszis volt időnként, pedig mind az ötnek tökjó kedve volt, és mosolygósak voltak. Kivéve a hasfájóst amikor fájt a hasa, és nagy haveromat, M. kisebbik Lánygyerekét, akivel csak addig voltunk haverok, amíg az anyja látómezőn kívül maradt, ha meglátta, akkor kezdődött az orrban zengetett világfájdalom, de a legviccesebb az volt, amikor világfájdalom közben kiesett a szerepéből és elmosolyogta magát valami hülyeségen (mindig igyekszem kreatívan szórakoztatni).

A nagyok mindent megtettek, hogy bekövetkezzen a végítélet, régen láttam annyiszor reflexből indulni M.-et és Zsófit, mint amikor a lányok a kanapé hátáról vetették le magukat egypercenként, nem törődve azzal, hogy a felület, amire érkeznek, az egy üveg asztallap.
Azért öt gyerek, az elég sok egyszerre.

Azt hiszem visszamegyek az állatorvoshoz, kérek tőle néhány ampullányit a cuccból, amitől Szofi egy napig a sarokban kushadt és hajnalonként az ágyból puskával lövöm majd a seggébe az anyagot.

Ötödik napja kelek 6 előtt (haha, 6 előtt! 4-kor) és ezt a kis ribancot se az nem hatja meg, hogy métereket repül, amikor ledobom a fejemről, se az, ha (a körülményekhez képest, hisz Mr. Simpson ilyenkor édesdeden alszik) kiabálok vele. Kizárás nem megoldás, mert akkor meg nyávog, dörömből és kaparja az ajtót, ha kell 20 percen át egyvégtében.

Tényleg meg fogom ölni.

Nahát, itt a határ, amikor valami eléggé abszurd ahhoz, hogy posztba kívánkozzon, de eléggé intim is ahhoz, hogy ne, de tulajdonképpen már mindegy is, szóval (majd ha akarom kitörlöm).

Ugye van ez a dolog, hogy nem bírok teherbe esni, elég következetesen és elég rég óta, van ennek egy kifejezetten tragikus oldala, úgyis mint mit ér egy nő aki nem tud gyereket szülni, és miért pont velem történik ez, meg hasonlók, de ma jó kedvem van, ma nem rágom magam éppen.

Viszont van egy kifejezetten tragikomikus oldala is, ami abból következik, hogy kiterjedt család tagja vagyok, sok barátom is van (hálistennek) és ugye idővel eljön az a fázis, amikor mindenkinek van egy kurvajó ötlete. Ezek között van olyan, amiért szájbarúgás jár (ne görcsölj rá, attól csak rosszabb lesz), de van olyan, hogy muszáj rajta röhögni.

Na ez a mai, ez ilyen. Hugitól kaptam egy e-mailt, amiben az egyik kolléganője levelez egy akupunktőrrel, aki állítólag hozzá fogja segíteni a kolléganőt a gyermekáldáshoz egy tízalkalmas kúra keretében.

M.-mel beszélgettünk arról, hogy nyilván nincs az a pénz, amit a nők, párok ki ne fizetnének az ígértetért, hogy már csak az kell, hogy és kész is lesz a gyerek. De őszintén szólva én még az ún. hagyományos orvoslásban sem bízom (sok okot nem is adtak rá), és, ha valaminek nincs konkrét fizikai (kémiai) oka, akkor nem nagyon tudom elképzelni, hogy sok kis szurkával az a nem felderített ok kezelhető. Mázlija persze bárkinek lehet.

Jaj, most látom, hogy az e-mail tartalma miatt a gugli kidobott ide oldalra mindenféle meddőségi és nőgyógyászati központokat. Az internetnek van humorérzéke.

Na és akkor tegnap, épp amikor lementem alfába (20.45), hogy a hajnali kelés és hajnali sportolás után jól megérdemelt kórházsorozatokat nézzem, telefonált Anya, hogy elbaszta, és mégis neki kellett volna kitöltenie az adóbevallásomat, úgyhogy mivel nagykorú vagyok eldönthetem, hogy kimegyek most, és elintézzük és elrohanok a postára, vagy bevállalom, hogy megbasz a zapeh.
Komoly mérlegelés következett, aztán az összes hivatalokkal kapcsolatos előéletem fényében úgy döntötem, hogy kimegyünk, essünk túl rajta, mert ha nem, tuti én leszek az az egy a százezerből, akit megbüntetnek, mert egy nap késéssel adom le.

Aztán kiderült, hogy a tavalyi adóbevallásomnak se híre, se hamva, szintúgy a munkahelyváltáskor kapott jövedelemigazolások sincsenek sehol, és akkor már kezdett az egész sírvaröhögős lenni. Mr. Simpson felverte a régi cég összes elérhető pénzügyesét és háeresét (9.30), de senki sem akadt a papírjaim nyomára (Anya azért eléggé csodálkozott, hogy a késői időpontban senki sem üvöltött a férjemmel, hogy miafaszt akar, hanem kedélyesen röhincsélt mindhárom célszeméllyel a telefonon, de mondtam neki, hogy azok ott mind ekin pörögnek, és este fél 10-kor még csak épp nekikezdtek a leszállóágnak, már aki nem dolgozik olyankor is). Szóval a papírok nem lettek meg, úgyhogy nagyot csaptunk a hasunkra, én megpróbáltam emlékezni, hogy kb mennyit is kereshettem havonta, osztottunk szoroztunk, beírtunk valamit, ma meg majd jól önjavítunk, vagy valami hasonló, nem vagyok hajlandó ilyen szakszavakat megjegyezni.

És akkor (10.00) lementünk a Krisztinára a főpostára, ami persze 5 perccel azelőtt zárt, hogy odaértnük, és akkor átmentünk a Nyugatiba, örültünk egy kicsit, hogy jé! egy éve nem voltunk hétköznap ilyen időpontban a városban és feladtunk az adóbevallásom, és még röhögtünk egy nagyot, amikor vettem elő az ötszázast, hogy fizetem az ajánlott levelet, a postáskisasszony meg úgy nézett rám, mint egy ufóra, és kiböffentette az ablakon, hogy 'ingyenes'. Azt hiszem, nem vagyok elég tudatos állampolgár.

Azon gondolkodom, hogy hogy van ez, hogy minden pesti uszodában / fürdőben ugyanolyan hangulat van a női öltözőben?
Mindenki beszélget mindenkivel, kedvesek egymással az emberek, kölcsönadják a kézkrémet, szólnak, ha leesett a törülköződ meg ilyenek. (Ma V.-vel iszonyúan irigyeltük az egyik rutinrókát, akinek arra is van külön kis törülközője, hogy legyen hova állnia, amíg kencézik, de már nem akar a papucsában tocsogni).
Mintha egy másik országban lennél. Biztos a mozgás felszabadította sok endorfin.

Voltunk reggel úszni, nagyon vicces volt, ahogy kopogott az eső a fejemen.
Viszont a hajszárító a Komjádiban nem szárít (kicsit bíztam benne, a Lukácsban azért viszonylag elfogadható hatásfokkal működnek) - így legalább nem idegeskedtem befelé, hogy szétázik a fejem, esélyem sem volt száraz hajjal elindulni.

Lassan belejövünk, V. hoz legközelebb tusfürdőt, én meg hajszárítót, illetve kell szereznem egy úszószemüveget, mert úgy nézek ki reggel 8-kor, mint aki atommá van szívva.

Megint az van, hogy az összes zenémet utálom.
Valaki javasoljon már valami hallgathatót. Szinte mindenevő vagyok (a deathmetalról szívesen lemondok, monnyuk).

Egészen biztosan elraboltak az ufók néhány hete, és újraszerelve küldtek vissza, más magyarázatot nem találok arra, hogy az utóbbi időben magamtól kelek 6 körül és még jól is esik.
Ma reggel konkrétan 3/4 6-kor fent voltam, de annyira, hogy tudtam, hogy sokkal könnyebb lesz most fölkelni, hogy tisztára friss vagyok, mint izomból visszaaludni és háromnegyed óra múlva totálkómásan nyűglődni.
Milyen kár, hogy nem tanyán lakunk, a reggeli kávéig megetetheném a tyúkokat.

Reggel elvittük a kisebbik hülyét varratszedésre, és volt 35 percem azon gondolkozni, miért is mondtam azt 2 hete az orvosnak, hogy nem, ne jöjjön, majd kivisszük mi. Ennyi időbe telt ugyanis, mire elkaptuk és besuvasztottuk a macskahordóba. Az 'elkaptuk' így nem igaz, én a 35. percben síráshatáron voltam, a macska meg a paplanom alatt reszketett. A kis hülye, azt hitte, ha nem lát minket, mi se látjuk őt, még azt is hagyta, hogy Mr. Simpson megfogja - ez lett a veszte, mert így, hogy kézrekerült el sem engedte és ugyan  macska 4 lábbal kitámasztotta magát a ketrec ajtajánál, hogy ő ugyan oda be nem megy, végül a nyers erő győzött.
Az ezt megelőző 34 percben módszeresen menekült (fogalmam sincs, honnan tudta az első pillanattól, hogy be akarjuk kasztlizni) pedig volt könyörgés, leszarás tettetés, játszás tettetés, ajtóbezárás, két oldalról támadás, minden.
A kifelé utat végigüvöltötte, aztán a rendelőben hirtelen még a nyávogás is benneszakadt, úgy beszart, úgyhogy onnantól csak reszketett, de nyugton volt - ennek kifejezetten örültünk, főleg, miután az orvos elmesélte, hogy a mittoménkije macskájából úgy vette ki a varratokat, hogy előtte törülközővel jól körbetekerte, hogy ne tudja megkarmolni.
Ha már ott voltunk megkapta az éves oltásokat, elég lesz egy cirkuszoló macska novemberben.

Jelentem, az összes izmom eltűnt. Volt-nincs, elhagyott a testem.
Vissza kell szereznem.
A legfájdalmasabban az érint, hogy még a hasizmom is megszűnt létezni, pedig 27 évig olyan hasam volt, mint a beton, mostmeg még úszás közben is éreztem ahogy küzd szegény. Mondjuk gyanús volt, egy éve inkább lóg, mint nem.

Ellenben kurvajót úsztunk, klassz volt a víz, se nem hideg, se nem meleg, sütött a nap, nem voltak millióan, és még akkor is kora reggel volt, amikor végeztünk, úgyhogy ittunk még egy kávét V.-vel a parkolóban.
Jövő héttől kedd-csütörtök reggel megyünk, és terveim szerint egy-két hónap alatt visszaveszem az irányítást a testem fölött a zsíroktól és egy kicsit kevésbbé leszek plötyi.

Jóreggelt!
Már egy órája fent vagyok. Megyek úszni.
Eredetileg fél órája kellett volna kelnem, de nem bírtam magammal.

Na akkor most az van, hogy szét kell verni a nagyjából egy éve felújított fürdőszobánkat.
Ázik az alattunk lakó, nem nagyon, csak kicsit, pici félhold alakú ázás, és egyelőre valójában senkinek sincs fogalma sem, hogy mi ereszt.
Tegnap volt nálunk a Tomi, aki az egész felújítást vezényelte. Először a kádat gyanúsította, de aztán benyúlt az erre (és a vízóra elrejtésére) rendszeresített lukba, és közölte, hogy vizes a stang, aminek nem lenne szabad vizesnek lennie.

Szóval ha mázlink van, és nálunk ereszt a strang akkor csak a falat kell megbontani, és kicserélni azt a szakaszt, ha nincs mázlink és fölöttünk lakó néninél ereszt, akkor minden esély megvan arra, hogy födémet kell bontani. Ami egyáltalán nem lesz vicces.

Tegnap volt a házassági évfordulónk. Két hete ezen röhincsélünk Mr. Simpsonnal, hogy nekünk házassági évfordulónk lesz, jesszus, de durva, az csak a felnőtteknek van.
A házassági évfordulónk reggelén egy közös perverziónknak hódoltunk, és tudományos alapossággal átrendeztük a könyveinket*, hosszasan vitatkoztunk arról, hogy a  Leghosszabb nap az irodalom vagy történelem-e, és Bergman Filmtrilógiája az irodalom, vagy film-e, valamint többször shifteltünk a teljes állományt egyel jobbra, hogy a kedvencek a megfelelő helyen legyenek.

Aztán a férjem elvitt ebédelni a városligeti tóhoz, ahol iszonyú jót ettünk, és néztünk elveszetten sipákoló kiskacsákat és napoztunk, és szorongattunk egymás kezét, és csudaklassz volt.
Este én főztem, sajnos közepeset, de ezzel együtt szuper első házassági évfordulónk volt, és nagyon-nagyon jó arra gondolni, hogy még sok-sok ilyen van előttünk.

*már hónapok óta erre készülünk, de csak most sikerült elhozni az összes könyvet Mr. Simpson szüleitől.

Jaj és azt nem is mondom, hogy M. a múltkori, balkezes poszt után a tettek mezejére lépett és meglepett engem egy balkezes ollóval és egy balkezes krumplihámozóval.
Az olló a fő kritériumot teljesíti: tudok vonal mentén vágni vele, illetve pont illeszkedik bele a hüvelykujjam (nagyon furcsa érzés annyi év számkivetettség után ez a kézre szabott kényelem, hüpp.)
A krumplihámozó alkalmasságáról még nem tudok beszámolni, mert nem hámoztam krumplit az utóbbi napokban, de amint meglesz az is, szólok.
M. egyébként pontosan tisztában van a helyzet komolyságával, jobbkezes létére évekig dolgozott egy balkezesek uralta irodában, ahol folyton balkezes ollók kerültek a kezébe.

2 tapasztalattal is gazdagabb lettem ma reggel:

1. Budáról Pestre autózni még mindig ugyanakkora szívás, mint amikor Anyáéktól indultam. Bár nagyjából a Dunaparton lakunk (gyalog 5 perc), 20 perc, mire felvergődök a hídra, és további 5, mire beérek a melóhelyre.

2. A női vezetők parasztok (kivéve persze barátaimat, rokonaimat és engem). Amúgy is csodálatos a fővárosi vezetői morál, de amikor indexelek és behúzódok, hogy sávot váltsak, mellettem meg egy kurvanagy fekete mazdában a mami az útra szögezi a szemét nehogy meglásson, és bár ő is csak araszolgat mindig annyira rámjön, hogy ne tudjak átsorolni, az fáj.

Nagy szerencse, hogy ebben a szakmában csak 2 durva hajtós időszak van az évben.
Na most van az egyik.
Mindenki átment mérgezett egérbe, percenként csörög a telefon, kapkodva vesszük a levegőt, és véletlenül sem tudok egyetlen feladatot sem befejezni úgy, hogy közben ne kellene elkezdenem másik kettőt.
Még egy hónap, és ennek is vége lesz, a nyár meg elég laza ahhoz képest, hogy mit nyomtunk itt le az első félévben.
Azért még mindig sokkal inkább ezt és így, mint a régit, ahol az egész év egy nagy, durva, hajtós időszak volt, mert most legalább van -tól és -ig, és azért ez így sokkal könnyebb.

Annyi sok eső esett így hirtelen, hogy Balaton-szag volt az utcán.

Eszik és dorombol. Még mindig egész nap alszik, de úgy tűnik szép
lassan összeszedi magát. Köszönjük a drukkolást.

A kis csoffatag teljesen elhagyta magát, gyakorlatilag 24 órája alszik. Nem kel föl enni-inni, nem szól egy szót sem. Ő, a dumafranci, a szakszerveti bizalmi, aki folyton fontoskodva jön-megy, mint akinek tele a határidőnaplója, és már reggel megcsúszott az összes megbeszélésével, most fekszik egyvégtében, hol a szekrényben, hol a takaró alatt, és nem szól egy szót sem.

Nekünk meg a szivünk szakad, és tízpercenként csekkoljuk, hátha valami kis halvány nyaffantást ki lehet belőle csikarni, bele lehet diktálni legalább egy kis vizet, és fellélegezhetünk. ÁllatorvosBácsi azt mondja (9.00-kor hívtam, előtte kétpercenként néztem az órát, mikor lehet már telefonálni) ez normális, 2-3 nap teljes letargia belefér, de én majd akkor nyugszom meg, ha legalább iszik egy kicsit, és nem üveges szemmel bámul maga elé.
Drukkoljatok.

Most hoztuk meg Szofit a miskárolásból, szegénykém nyitott szemmel fekszik a mélykómában, és időnként úgy csinál, mint aki fel akar ébredni. Fél óra volt az egész, két hét múlva varratszedés és olyan lesz mint újkorában, az a pár deka sem fog sokáig hiányozni neki, az ivartalanított macskák hízékonyabbak.

Az imént kiengedtük a macskahordóból, de akkorákat esett, hogy inkább visszaraktuk, jobb, ha nem töri össze magát még plusszban. Zorka lábujjhegyen közlekedik és aggodalmaskodva szagolgatja, nagyon nem érti, mi van. És változik az állatorvosi trend is, Zorka még ezüst színű fertőtlenítő pacsmagot kapott a hasára annak idején, az idei divat a türkiz.

Remélem gyorsan magához tér, ez a legborzalmasabb az egészben, amikor félig bedrogozva próbál úgy csinálni, mint aki jól van.

Tegnap úgy döntöttünk, hogy szociális életet fogunk élni, összetrombitáltuk a társaság összetrombitálható részét és elmentünk a Szimplába. Én roppant gazdaságos voltam, egy fröccstől simán szalonspices lettem, (azt hiszem a másik kettőtől fáj most a fejem), B. és Mr. Simpson jégereztek, B-né unikumozott, V. fröccsözött, illetve átmenetileg megsüketült a náthája miatt.
Épp az est ordtívaröhögős részénél tartottunk, amikor legnagyobb megdöbbenésünkre leült mellénk két hatalmas nagy feka, akikből az egyik öblös hangon nekiállt rappelni, a másik szolidan kipakolta a spanglit az asztalunkra és nekiállt tekerni, miközben ordítva könyörgött (igen szép magyarsággal), hogy vegyük rá a barátját, hogy hagyja abba a rappelést, különben kénytelen lesz megütni. Elég sokáig nem értettük, hogy mit is akarnak tőlünk, mert beszélgetni nem akartak, volt még üres asztal, szóval nem a helyünket akarták, csak ott ültek és veszekedtek, ráadásul a kettes számú srác végül valóban irdatlanul tarkónvágta a haverját, és akkor már vicces sem volt, inkább zavarbaejtő, és kellően le is hangolódtunk ahhoz, hogy inkább hazamenjünk.