naivdiva

Hát tegnap körülbelül 3 másodperce voltam a bőgéstől a gyógytorna végén, amikor 60 perc hüppögve zokogás után a hullafáradt gyerekem négykézláb odavánszorgott hozzám (ez a végén a feladat, hogy a gyógynéni elviszi 5 lépés messze, és vissza kell jönnie), az ölembe vetette magát és a vállamon zokogott tovább.
De aztán erős anyu voltam és nyeltem három nagyot és mosolyogva dícsérgettem, hogy milyen ügyes volt, és inkább most bőgök miatta, amikor alszik.

Mióta tél lett már akkor ilyen álmosító derengés van a lakásban, amikor leteszem a Micit ebéd után aludni, és akkor felháborító módon mindenki fogja magát és alszik - a gyerek az ágyában, a macskák a fotelekben vagy a radiátorokon - és ilyenkor én is annyira lefeküdnék velük aludni vagy de legalább olvasni egy kicsit, de ehelyett nekiülök a dolgozni és még csak nem is nyafoghatok, mert nincs kinek, mivel mindenki alszik.

Iszom egy kávét.

Most akkor okulásul: nem én vagyok a hülye, a gyerekem hipotón, hogy szokásomhoz híven a poénnal kezdjem.
Kb. öthónapos kora óta gyanús nekem a mozgásfejlődése, akkor volt az, hogy kiválóan megtanult hátról hasra fordulni, visszafelé viszont nem nem és nem. Voltak ilyen próbálkozások, hogy kifeszít, elzuhan oldalra, de állandóan irgalmatlanokat koppant a parkettán és rövid idő múlva fel is hagyott az egésszel, forgás pedig sosem lett belőle, ezt a fázist úgy hagyta ki, ahogy volt (hazudok, az ágyunkban forgott, de csak ott, ott nem verte oda magát a bénázásban).

Aztán elkezdett kúszni olyan héthónaposan, örültünk. Aztán feltűnt, hogy tök féloldalasan csinálja (csak a jobb kezével húz, és a bal lábával segít, a jobb lába zászlóként lengedez utána, a bal kezét néha
beüzemeli. Aztán nem ült. Nem ült héthónaposan, meg nyolchónaposan meg kilenchónaposan sem egyedül. Ekkor megkérdeztem a védőnőt, hogy ez így együtt nem gáz-e, nem kellene-e már a gyereknek mondjuk négykézláb állnia, meg kiülnie vagy de legalább megülnie egyedül. De a védőnő azt mondta, hogy ááá, ráér még, meg ültessem, akkor majd megtanul ülni (ezt nem értettem, mert minden szakirodalom szaranya billoggal fenyeget, ha az önállóan fel nem ülő gyereket ültetni merem, de ő a védőnő, neki biztos van másmilyen szakirodalma).

De aztán a Mici betöltötte a 10. hónapot is és kiülni ugyan megtanult, de még mindig nem állt négykézlábra és akkor az egész ügy elérte a paramami vészjelző rendszerben a 'na eddig és ne tovább' fokozatot (halkan jegyzem meg, hogy ez ilyen folytonos borotvaél, hogy hol van az, amikor túlféltem, meg belemagyarázom, meg türelmetlen vagyok, és hol kezdődik a tényleg valami baj van és mutassam meg valakinek) és megbeszéltem egy időpontot egy nem messzi dévényes gyógytornásszal. (Továbbra is mindenki hülyének nézett, a férjemet és M.-met leszámítva, a különböző családtagok párosával citálták a gyerekeket, akik nem forogtak, nem kúsztak, vagy csak félig, mégis ember lett belőlük).

És elmentünk a gyógytornászhoz, aki megállapította, hogy a Mici hipotón. Miközben taperolta olyan dolgokra kérdezett rá, hogy csak lestem, mintpéldául: sokszor nyel-e félre, és akkor kiderült, hogy nem én szoptattam rosszul, meg etettem bénán a cumisüvegből kséőbb, hanem a nyaki izmai nem elég erősek és azért tüdőzött le az első félévben minden kaját, hogy gyakran van-e 'ökölben' a talpa (igen), hogy sokat feszíti-e a lábát (szintén).

Szóval a Mici hipotón, hálistennek nem vészesen, de épp eléggé ahhoz, hogy lemaradjon kicsit a mozgásfejlődése, és bár menet közben ügyesen kompenzált, közben olyan izmokat üzemelt be, amiknek egész más dolguk lenne, és olyankat nem haszanált, amiket meg kellett volna (de nem tudta használni őket a hipotónia miatt). Ettőll itt-ott le van már tapadva ez-az, például a nyaka, meg a belsőcombja - ezt a gyógytornász rögtön demonstrálta is, mert elkezdte kimasszírozni már az első alkalommal.

A gyerek visított mint a malac egy órát, közben egyfolytában próbált szabadulni, és amikor vége lett az órának, rámtekeredett mint egy anakonda, és az öltözéshez is úgy kellett lefejtenem magamról, szóval
nem mondom, hogy sétagalopp. Viszont másnap elindult négykézláb, és két nap múlva felállt.
Még egy párszor biztosan mennünk kell (két alkalmon vagyunk túl), de olyat robbant a gyerek, hogy nem hiszünk a szemünknek, bár hosszútávon még mindig kúszva közlekedik, pár 'lépést' már mászik négykézláb, ha pedig van egy alkalmas magasságú bármi, amire támaszkodhat, már áll is, én meg rohangálhatok, hogy lesegítsem (azt most hagyjuk, hogy hol a bokáján hol a spiccén áll, a gyógytornász szerint ez viszonylag normális, és majd elmúlik csak nézni szörnyű).

Szóval konklúziónak csak annyit akartam, hogy sosem hagyom többet, hogy bármi vagy bárki elnyomja az (ezobioöko) anyai megérzéseimet.

Milestone: Micike túl van az első szülők nélküli ottalváson, mi meg egy bűnrossz Quimby-koncerten.
Igen, ez volt az ok, hogy Anyuéknál aludjon, hogy mi közben rockkoncertre megyünk, ami sokkal kevésbé volt menő, mint amilyennek gondoltam, amikor kéthónapos korában arról álmodoztam, hogy egyszer majd bekövetkezik.

A gyerek szuperül vette az akadályt, megint egy lépés a leválás felé, amit én viseltem rosszabbul, szerencsére. Ő átaludta az éjszakát - Apu, aki felnevelt három gyereket és aktívan nevel két unokát, kétszer is kiosont megnézni, hogy tényleg alszik-e - reggel mosolyogva ébredt, benyomta a tápszert*, és viháncolt az ágyban.
Én ugyan szintén átaludtam az éjszakát (ami maradt belőle a koncert és az utána beiktatott kocsmázás után), viszont amíg ébren voltam előbb öt-, majd tízpercenként csekkoltam a telefonon (igen, a koncert alatt is), és eléggé el voltam kámpicsorodva, amikor hazaértünk a töküres lakásba.
Ugyanakkor volt a tegnap estében többször tízperc, amikor egyszer sem jutott eszembe, hogy van-e elég csirkekocka lefagyasztva, és elég cukkini, édeskrumpli, cékla vagy sütőtök a következő ebédhez, vagy, hogy kell-e mosni, hogy holnap is legyen tiszta partedlije. A kocsmában (ahova százerezeréve járunk, és még nagy hassal is többször megjelentem, amikor még ki lehetett ülni), amikor megkérdezték, hogy hogy van a gyerek, csak annyit válaszoltam, hogy tökjól, és nem kezdtem el mutogatni a róla készült képeket a telefonomon, hanem kértem mégegy mojitót - szóval azért megvolt az 'oké, funkcionálok Naiv Dívaként is, nem csak a Micike Anyukája vagyok' feeling is.

*krúsöl: a gyereknek a kajálás a vészjelző-rendszere, ha kicsit is meg van borulva, nem eszik, és féléves koráig nem is fogadott el se kaját, se innivalót senkitől az apján és rajtam kívül, úgyhogy, amikor megláttam az üres cumisüveget, tudtam, hogy minden simán ment.