naivdiva

És ezúton szeretném jelezni az önkormányzatnak, hogy felháborítónak és megengedhetetlennek tartom, hogy szombat hajnali 9-kor kezdik légkalapáccsal (vagymiafasz) bontani a ház előtt a villamosmegállót, illetve az alatta rejtőző csöveket.

Ennél még az is jobb, amikor hétközben hétkor kezdik, akkor legalább fel kell kelnem.

Tehát továbbra is nem megyek férjhez átmenetileg.
Persze egész héten ezen lamentáltam (már amikor volt időm meg ép agysejtem lamentálni), de nem jutottam közelebb a megoldáshoz.

Tegnap kikérdeztem M.-et, amikor a fiúk épp a teraszon üzeltimegbeszéltek, én salátát csináltam, ő meg a gyereket etette. Állítólag ő is összeszarta magát ettől a házasság-dolgotól, sőt azt is állítja, hogy mindenki így van ezzel.

Mindazonáltal úgy véli, Mr. Simpson és én egymásnak lettünk teremtve (teszem hozzá, Mr. Simpson legjobb barátja is így véli, igaz, vele csak egyszer találkoztam, mert Amerikában sztárorvos), és olybá tűnik neki (mármint M.-nek), hogy tíz év múlva is lesz miről beszélgetnünk. Ami szempont.

Most ellkezdhetnék értekezni arról, mi minden nekem Mr. Simpson, de nem teszem, elég, ha én tudom, hogy amikor mellettem van, egész vagyok.

Nem hiszem, hogy a következő néhány héteben újabb leánykérési kódot kell feltörnöm, ami nem is baj. Még csócsálom ezt a dolgot.

Mr. Simpson a hétvégén megkérte a kezemet.

Mivel ezt egy autóban tette, a körúton, és a fogalmazásnak egy, csak az ő számára érthető módját választotta, elcsesződött a pillanat. Nem mondtam igent.

Viszont legalább azóta van miről filozofálnom. Hogy megkérték a kezem. Az enyém. Valaki azt akarja, hogy a felesége legyek. Én.
Pedig én most érettségiztem. Épphogy második éve húzom csak a diplomámat.

Olyan jó lenne tudni, hogy komolyan gondolta-e. A pillanat annyira elcsesződött, hogy az utána következő néhány óra is így tett, és én sosem fogom megtudni, hogy komolyan gondolta-e.

Ő vajon tényleg készen áll erre?
Nem hagytunk ki néhány lépést?
Lesz egy olyan pillanat, amikor majd úgy érzem, hogy készen állok erre?

Az életem egy film.

Hihetetlen, hogy Apa előbb érzékeli, hogy zavar van az erőben, mint én. Mármint velem kapcsolatban. Egyébként teljesen normális.

Gondoltam, rittyentek egy hosszú és bonyolult postot bizalomról, meg elfogadásról meg szeretetről meg szerelemről. De aztán rájöttem, hogy annyira ingatag a viszonyom mindegyik fogalomhoz, hogy lehet, hogy nem nekem kellene e tárgyban okosnak lenni.

Bár az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy vészesen közeleg a pillanat, amikor nem lesz mindenre magyarázat, hogy jajnemtudom. Nagyon-nagyon nehezen mennek nekem ezek a dolgok, legfőképp a bízás, az kurvanehezen.

Sokat filóztam, mi lehet az oka ennek a zsigeri ellenállásnak. Egy időben instant válasz volt a "hogyan bíznék másokban, ha magamban sem bízom". De a magamban nem bízós idők elmúltak egy ideje.
Egyensúly van bennem, sokkal de sokkal erősebb, mint egy bő éve. Pszichonénivel annak idején szépen rommá rombltunk engem és újraépítettük az egész kócerájt, ami ugyancsak én lettem, némi vasbeton alappal.

És most ezt a vasbeton alapot féltem. Mert az oké, hogy akkor sikerült, de annyira azért nem volt jó, hogy mégeygszer akarjam. Egyszerűbbnek tűnik nem beengedni senkit. Csak így meg ugye kívül marad az is, akinek bent lenne a helye.
Nehéz döntés ez, a hozzáállás pedig egyértelműen egoista.

Közben öregszem, és gyereket akarok, egyre inkább, és itt toporog az ajtóban a pasi, aki gyereket akar tőlem és aki, hogy a klasszikust idézzem, úgy szeret ahogy vagyok. Csak ne lennék így beszarva.
Mondom, nem bírok okos lenni itt...

Hát ez egyszerűen zseniális.
Tényleg azt hittem, hogy ebben az országban már minden volt, ami a politikai hisztéria címszó alá illeszthető, de újra és újra rájövök, hogy alulbecsültem a mutatványosokat.
Napok óta kíváncsian várom, mi lesz ebből az irgalmatlan vagdalkozással egybekötött seggnyalásból.
Bevallom, eleinte kicsit aggódtam, hogy papírforma szerint megint jól leváltjuk a kormányt, aztán örültem, hogy úgy néz ki, mégsem, aztán aggódtam, hogy az A. által sármos popsztárnak titulált Gyurcsány elnagyképűsködi (ami még mindig benne van), de, hogy OV saját kezűleg nyírja ki magát, azt álmomban sem gondoltam volna.
Nem találok szavakat.

Ebéd után valóra vált az egyik kedvenc rémálmom: beszorultam a liftbe. Csak azért nem kaptam sikoltozással egybekötött hisztériás rohamot (azon kívül, hogy ez igazán nem az én stílusom), mert öt kollégám is velem tartott a balsorsban. Mitöbb, jókat röhögtek, hogy höhö, mégjó, hogy van nálam víz, meg höhö, mégjó, hogy most kajáltunk.
A sovány pánikos hajlamot (a többieknél) indokolja, hogy a lift átlag kéthetente megadja magát.

De nem volt vicces.

Vajon én hagytam ezt a tányért a fürdőszobában? - tehetném fel a kérdést, ha nem egyedül lennék a lakásban...

Ma csodák csodája, hatra itthon voltam, bevásárlással együtt, így volt alkalmam mosni és mosogatni, valamint hazacipelni nagyanyám cekkerét, miután összefutottunk a gérobiban.
A rócsild annyira de annyira szar, hogy asszem ezentúl bojkottálni fogom és maximum cigit leszek hajlandó benne venni, de azt se, mert nem tartanak rendes cigit. Se.

HTB off.

Lehet, hogy nemsokára előléptetnek, és rendes pénzt fogok keresni. Ez elég idegesítő, mert képzeletben már hatszor elköltöttem a rendes fizetést is, ugyanakkor az egyik főfőnököm puszta szeszélyén múlik, hogy előhaladok-e.
Frankón. Ha szar napja lesz, amikor a másik főfőnököm eléterjeszti a kérdést (a jövőmet! a leendő polcaimat, a leendő textileket és képeket és legfőképp a leendő autómat! - mondom, előreszaladtam), szóval akkor további fél évig gályázhatok, mint a barom, kvázi szívességből.
Úgyhogy drukkolni ér.

Sikerült az érzelmi életemet visszaküzdeni a négy évvel ezelőtti szintre - ami végülis nem kis teljesítmény, ugyanakkor eléggé frusztráló.

Mondhatnám, hogy belegabalyodtam, mint majom a házicérnába, de az igazság az, hogy magam csináltam (mi erre a szakszó? tudom, hogy van) a cérnát, az orsót és a végén fogtam az egészet és jól körbecsomóztam vele magam (vö: én basztam el, nem a körülmények).

A múlt héten Handsome azt találta a fejemhez vágni, hogy érzelemileg éretlen vagyok. Természetesen vérig sértődtem, de most kezdem azt gondolni, hogy igaza van.
És nem, nem mesélem el, hogy hogy kerültem olyan helyzetbe, hogy Handsome megint gorombaságokat vághasson a fejemhez.

Hülye vagyok, üssetek.

Lehetne minden héten árvíz: ma 25 perc alatt értem be, meg haza - ellentétben a tenapi 75 perccel.
Bocs.
Egyébként nem utolsó látvány a hajók sora, hogy ott lebegnek az autók teteje fölött.
Persze borzasztó lehet annak, aki most a házát védi a víztől.
Én viszont űber-urbanizált **csa vagyok, aki örül annak, hogy nincs 24x7 csúcsforgalom, és azt hiszi, hogy a tej dobozban hagyja el a tehenet. (nem)

A takker probléma mellé ma tettem egy pipát.
Reggel itt volt Ági, aki ezentúl kezelgeti Gyöngyszem felszíni sérüléseit.
Nem tudom, hogy taktika volt, vagy tényleg így jött ki a lépés, de miután holnap 11-re ígérte a terepszemlét felhívott ma 10-kor, hogy pont a környéken van és feljön.
Csak mentegetőzni tudtam (eredetileg úgy terveztem, hogy valamennyire azért összepakolok, mielőtt jön), de szerencsére nem kapott sokkot, úgyhogy elvállalta, hogy kéthetente halálra rémiszti Zorkát.

Az emeszpé meg nagy mázlista ezzel az idővel, nagyapámat úgy kellett ledumálni a tüntetésről, "olyan szép idő van". Én nem megyek se ma, se holnap, azt Apával szeretek csak, de ő nem megy. Különben is csak meggyőződésből járunk tüntetni, szórakozásból nem.