naivdiva

És amikor épp azon filózok, hogy gyalog vagy kocsival menjünk a gyerekorvoshoz a féléves checkupra (gyalog 35 perc, autóval 10), elkezd esni. Köszi Univerzum, kocsival megyünk.

Újabban felébredek hajnalban és nem tudok visszaaludni, ne röhögjetek, ez nekem egy trauma, utoljára kb. 21 éves koromban voltam ébren fél négykor, és akkor is még és nem már. Bizonyos szempontból klassz, mert ilyenkor tudok dolgozni. Viszont kb. tízpercenként jut eszembe, hogy dejó! most fel tudom hívni az akárkit, mert nem kell félszemmel a Micit sasolni, tudnék beszélni akár tíz percet is egyhuzamban, aztán rájövök, hogy ötkor meg hatkor senki sem örülne, hogy beszélhet velem tíz percet egyfolytában.

A Hűvösvölgy-Gellért tér táv csúcsforgalomban, egy a hátsó ülésen egyvégtében torka szakadtából üvöltő gyerekkel not funny.
Bár M.-nek ugyanebből megvolt a Tihany-Budapest is már, szóval van még út felfelé.

Megpörgettük ezt a júniust, becsobbantunk a mélyvízbe, hogy úgy mondjam, hirtelen két hétvégén is elutaztunk, egyszer ott is aludtunk.
Voltunk Fiúk 1-éknél, ahol Mici szó nélkül aludta a délutáni etapot egy idegen ház idegen szobájában egy idegen utazóágyban, előtte-utána pedig hagyta, hogy Fiúk 1 ötéves kisfia udvaroljon neki. Oda-vissza nagy bazsajgás volt, alig hittem a szememnek, most találkoztak először, de akkor szerelem lett, hogy ihaj. Z. negyedóraszám üldögélt a Mici mellett a földre terített takarón, mesélt neki képeskönyvből és időnként odanyomta hozzá az orrát. A gyerek méterszéles vigyorokkal vette tudomásul az udvarlást és cserébe kicsit megcsipkedte a lovag arcát.

Aztán a következő hétvégén elmentünk Sopronba, ahol nagyokat sétáltunk az erdőben, meg a városban és a gyerek megtapasztalhatta, hogy milyen buli szállodában lakni. 8-kor szokás szerint letettük aludni, és száműztük magunkat az erkélyre (a Mici egyedül alszik hónapok óta, nem akartuk megzavarni), és Mr. Simpson laptopján néztünk sorozatot, megittunk egy üveg bort és romantikáztunk a szúnyogok között. Mici simán vette a nem otthon éjszakázást, meg a nagy kádban fürdést, meg a svédasztalos reggelit (mellettünk ült a hordozóban és füligvigyorokat eregetett mindenkire, aki elhaladt az asztalunk mellett). Alle zusammen tökjó főpróba volt így a nyaralások előtt.

Egyébként az egészben a logisztika volt a legnehezebb, még szoknom kell, hogy a fél háztartást össze kell pakolni, ha megyünk valahová, pedig a pépgyártó szettet magunkkal se vittük, szegény gyerek bébiételen volt kénytelen senyvedni két napig.

Minden kisgyerekes háztartás automatikusan mosodává válik?

Hű, annyira webkettesek vagynk, hogy Anyám a fészbukon hirdette meg a vasárnapi ebédet. Nem viccelek.

A gyerek kúszni szeretne.
Egyelőre ott tart a processzben, hogy karját-lábát az égnek emelve, lila fejjel ordít hason, hátha elég iszonyú mérgesnek lenni, attól is menni fog.

Teszem hozzá az ujjszopással ugyanezt csinálta két hónaposan, amikor már tudta, hogy mit akar (a kezét a szájába tenni), de a koordinációs fícsörök még hiányoztak, képes volt rekedtre ordítani magát mérgében. Apja lánya egyébként, én hiába döntöttem el, hogy nem leszek vele maximalista, ha ő az magával. Kemény heteknek nézünk elébe...

Mici, befejező rész:

Karácsony után, a céldátum reggelén bementünk NST-re, ami nulla fájástevékenységet mutatott, megvizsgált az orvos, aki kijelentette, hogy satura zárva van az összes méhszájam, ebből idén már nem lesz gyerek, megbeszéltük, hogy mennyi túlhordás után kell befeküdnöm, és este 10-kor megszületett a Mici.
Egész nap gyanús volt a dolog, de a terhesség végén annyit keményedtem, hogy már nyolcperces fájásaim voltak, amikor mérni kezdtünk az időt Anyuval - náluk dekkoltam ugyanis egész nap, a férjem dolgozott, nekem meg nem volt kedvem egyedül lenni.
Aztán amikor rájöttünk, hogy valószínűleg szülök, felhívtam Mr. Simpsont, hogy vigyen haza, ne a Budapest táblától induljunk a kórházba. Épp hogy hazaértünk, amikor olyan fél 4 körül elkezdett csordogálni a magazatvíz (ennek nagyon örültem, ugyanis ígymuszáj volt bemenni a kórházba - az utolsó 2 hónapban végig azon izéltem, hogy ha nem folyik el a magzatvizem, honnan a francból fogom tudni, hogy szülök. Hát elfolyt.).

A szülés olyan volt, mint az egész terhességem: sima és nyugalmas, az elején némi döccenővel, mert 9-en szültünk aznap este a kórházban rendelkezésre álló 4 szülőszobán, ebből mi értünk be nyolcadiknak, úgyhogy 3 órát a folyosón mászkálva vajúdtam, de így utólag ezen a tényen kívül nem emlékszem semmire, csak, hogy a végén már rohadtul fájt, és, hogy közben időnként elkaptak egy NST-re, szóval tudtuk, hogy a gyerek jól van.
4 órával azután, hogy elkezdett folyni a magzatvíz otthon, beért a dokim, aki épp uszodában volt a 3 gyerekével amikor felhívták a kórházból, hogy szülök, lett szülőszoba és kaptam EDÁ-t. Az érzéstelenítést azért kértem, mert a folyosón vajúdás alatt annyira nem haladtunk semmit, - 3 óra alatt 1 cm -, hogy attól féltem, hogy ha ez így megy, akkor mire meg kell szülnöm a gyereket, olyan fáradt leszek, hogy nem fogom tudni kitolni.
Az EDÁ-val (ami egy megváltás volt) 1,5 óra alatt kitágultam 10 centire és 20 perc alatt kitoltam a Micit. Előtte kicsit beparáztunk, mert a gyerek szívhangja leesett közvetlenül miután megkaptam a gerincérzéstelenítést, de csak rosszul feküdtem (ülni ugye már nem tudtam a fájdalomtól, úgyhogy oldalt fekve döfték a tűt a hátamba), és amikor pozíciót váltottam újra tök normálisan kalapált, szerencsére kb. megijedni sem volt időnk. A dokim valahogy végig úgy volt bent mint egy ilyen jó szellem, amikor felnéztem, mert úgy éreztem, hogy kell, hogy ott legyen, akkor ott volt, amikor arra vágytam, hogy Mr. Simpsonnal heherésszek kettesben (EDA után) akkor nem volt ott, szóval valahogy pont érezte, hogy mi kell nekünk. Fogadott szülésznőnk egyébként nem volt, úgyhogy hármat fogyasztottunk belőlük 6 óra alatt, de a szülőszobán már ugyanaz volt velünk végig - nagyon jófej volt és nagyon sokat segített.
Szóval az EDA után már nagyjából pikk-pakk ment minden. Állítólag ez is változik, hogy ki hogy reagál az epidurálra, a szülésznő azt mondta, hogy nekem igazán érdemes volt, mert gyorsította a folymatot és, ha nem kapom meg szerinte még pár órát elvajúdgattam volna. Anyám szerint a természet nem engedte, hogy a folyosón pottyanjon ki a gyerek, és amint 'biztonságban' voltam, minden ment a maga útján - hát én a nagy biztonságban úgy megszültem mint a huzat.

A  hatodik vagy hetedik tolófájásra egyszercsak kicsusszant a gyerek (senki sem mondta, hogy 'itt a feje' vagy ilyesmi, csak, hogy most erre a fájásra kettőt kell nyomni, úgyhogy hirtelen nem is értettem, hogy kész? vége? ennyi volt?), a doki rámtette (meglepődtem, hogy milyen meleg), felnézett rám és elkezdett nyekeregni - én meg sírva nevetni, az apjával együtt, és mondtam neki, hogy szia, te apádlánya (még hetekig félelmetesen hasonlított az apjára. Most a hugomra hasonlít pont ilyen félelmetesen, helló genetika again.) Egyébként egész terhesség alatt az az óriási poén ment, hogy majd megmondjuk neki, mekkorát nőtt, mióta utoljára láttuk (a petricsészében ugye, a beültetés előtt), de aztán valahogy egyikünknek sem ez jutott eszébe. Aztán Mr. Simpson elvágta a köldökzsinórt, és a gyereket elvitték mérni-fürdeni (az apjának az volt a parája, hogy elcserélik a kórházban, úgyhogy úgy követte, mint egy szagot fogott vadászeb), ahol rögvest fürdés után össze is kakilta magát. Aztán visszahozták, és amíg engem stoppoltak (bő 20 perc, volt ott minden, meg utána vicces gyerekágy, de szerencsére a kanül még a gerincemben volt úgyhogy kaptam naftát, nem éreztem semmit) ő az apja kezében volt, aztán rámtette a szülésznő, rácuppant a mellemre és két órát szopott, mi meg nézegettük az összegyűrődött kis fejét. Lett egy gyerekünk.