naivdiva

Akkkkkkkkkkkurvaélet.
Miért van az, hogy elvileg felelősségteljes felnőtt emberek képtelenek a legegyszerűbb feladatok ellátására?!!!! Minden hónapban legyártunk egy oldalt az újságba adott minisztériumnak. Ennek az oldalnak minden hónapban megvan a témája, nem kell kitalálni, megadja adott minisztérium. Ennek az oldalnak megvan a szerkesztője, aki nem én vagyok, ellenben az egyik főnököm igen. Odáig értem, hogy adott főnök kurvára utál dolgozni, nem pötyög hülye szavakat hülye klaviatúrákon. Azt is értem, hogy én vagyok az, akinek tele kell írnia egy kolumnát minden hónapban. Időnként (kábé félévente egyszer) besegít valaki. Ezt is értem.
De azt basszameg magyarázza má meg valaki, hogy amikor megírom azt a kibaszott kolumnát és a valaki, akinek be kellene segíteni, rossz anyagot küld / tojik elküldeni az anyagot (ami nagyjából az egytizedét tenné ki az oldalnak), miért nem lehet szólni?????? Miért ilyenkor derül ki, hogy nem igazán a témába vágó cikkecskét sikerült kiszenvednie magából a kollégának? Miért nekem kell gondolnom arra, hogy felnőtt emberek nem alkalmasak ama egyszerű felszólító mondatnak eleget tenni, hogy: légyszíves kérdezz meg egy iskolát erről meg arról. Miért két órával lapzárta előtt kell kiderülnie, hogy JABOCS! nincs kész az oldal. A faszom belé. Azt gondolja adott főnök, hogy, ha sunyulva lapít, akkor majd nem tűnik fel senkinek (főleg a megrendelő adott minisztériumnak), hogy kurávra nem sikerült eltalálni a témát, ezáltal kurvára van egy tízszer tíz centis luk az oldalon????? Dehogynem feltűnik. És akkor kinek kell megírnia még azt is? Megoldásokat a szerkesztőségbe várok.

Nem tudom mire vár ez az ország romaügyben. Röviden összefoglalva:
a kormány - néhány üdítő kivételtől eltekintve - a frázispuffogtatás szintjén túl nem sokat tesz az ügy érdekében. Persze ez is több, mint ami az elmúlt években történt. De, ha van is ötlet, elhal, nincs rá lóvé, vagy maguk az ötletgazdák sem veszik komolyan. Egy példa: az oktatási minisztérium programot indított, mert a kishazánkban enyhén értelmi fogyatékossá nyilvánított iskolások fele roma. Ennek két oka van: az egyik, hogy (eddig) a fogyatékos gyerek után sokkal több lóvé jár(t) - mivel speciális oktatásra van (lenne) szüksége. Tehát az iskolának kurvára megéri a fogyatékos gyerek - a pénzt persze nem az ő tanítására, hanem a gázszámlára költi. A másik ok, hogy a toleráns magyar szülő nem viseli el, hogy a cigány gyerek az ő jólnevelt kölkével járjon egy osztályba - tehát befenyíti az iskolát: vagy másik osztályba rakja a roma gyereket, vagy (a fejkvótával együtt) viszi a gyerekét másik suliba. Ez utóbbi együtthatót csak hosszú évek kökemény munkájával lehetne kivonni az egyenletből, nem megoldható egy (vagy több) kormányzati intézkedéssel. Az előbbire születőben a megoldás, de úgy tűnik halva született lesz. Ugyanis az OM kitalálta, ha több pénzt ad a reintegrált (tehát a fogyatékosból a normál osztályba visszahelyezett) gyerek után, az iskolának nagyob hajlnadósága lesz, hogy a helyükön tanítsa a roma srácokat, ne tegye kiseg-be, csak, mert jó sok lóvé jár utána. Azt, hogy kit kell visszahelyezni, egy szakértői bizottság dönti el. (Hozzáteszem, csak másodikig bírálják felül a korábban fogyatékosnak ítélt gyerekek státuszát). Az ötlet jó. DE. Egyrészt az első eredmények szerint nagyon kevés iskola igényelte a reintegrációs normatívát - vagyis alig helyeznek vissza gyereket a normál osztályba, mert paráznak a nagyobb felelősségtől. Másrészt semmilyen szankcióval nem jár, ha a normálisnak ítélt gyerek nem kerül vissza a rendes osztályokba. Mi a nagybüdös lófasz értleme van így az egésznek? Kérdem én. Az OM azzal indokol, hogy partnernek, nem ellenfélnek tekinti az iskolát. Hát, mi a francnak tekinthet egy liberális minisztérium egy intézményt, amely rossz esetben faji, jó esetben szociális ismérvek alapján küld 8-10 éves gyerekeket kényszerpályára? Mert ezek a kölkök soha nem kerülnek le erről a vágányról. A kisegítő osztályból, ha baromi ambiciózusak bekerülhetnek egy kisegítő szakközépbe. Miközben semmivel sem butábbak az átlagnál (ezt felmérések bizonyítják) egyszerűen nem a Rózsadombra, hanem a putriba születtek.
És akkor ismét felteszem a kérdést. Mire várunk? Mert, a felnőtt roma lakosság a tisztelt kormány (és saját vezetőik) szerint menthetetlen. Nem lehet tanítani, átképezni. Az egyetlen remény a gyerekek nevelésében van, hogy létrejöhessen a roma értelmiség, amely túl tud jutni azon, hogy helyi puccsokkal ragadja ki a másik kezéből a hatalmat, amivel aztán nem kezd semmit. Tanítani kell őket, máshogy nem megy - és közben tanítani kellene a magyar társadalmat is, hogy arról a szóról, hogy roma, nem a lopásra kell asszociálni, hanem a gyönyörű zenére, kedves, nyílt, életvidám emberekre. Akkor is, ha az ő életvidámságuk nem vág egybe a többségi társadalom elképzeléseivel. Ki és mikor tanítja meg ezt az országot arra, hogy elfogadjon másokat? Főleg, ha azok a mások évszázadok óta itt élnek velünk és (tetszik, nem tetszik) kultúrájuk a nagy büdös magyar kultúra része.

Happy days are here again. Mondja Barbra. Szeretem ezt a nőt. Gyönyörű hangja van. Hát az én boldog napjaimra még várni kell. Lehet, elutazom. Lehet, hogy el kell menni innen, messze, nem tesz jót ez a város, pedig imádom. Rajongok minden utcájáért, mocskáért, kukától bűzlő kapualjáért, kivilágított kirakatáért. Az emberekért nem rajongok, akik benne élnek. Mintha mind valami másik dimenzióban élnénk, nem veszünk tudomást semmiről igazán. Nem tudom mi ez. Lehet, hogy én. Néha azt gondolom valami másik bolygóra szánt engem az Úristen, de valahol elkavarodtam szállítmányozás közben és az életem egy nagy baleset, egyszer majd kapok egy értesítőt, bocs, már akartunk szólni, öt galaxissal arrébb kellett volna születned. Kárpótlásul mindent újrakezdhetsz ott. Korrekt deal lenne. De. Ha így is van, nincs garancia arra, hogy lesz másik galaxis- bár ha valamit el tudnék fogadni a halál utáni lét/nemlét elképzelésekből, az a reinkarnáció. De ez is messze van az én félracionális ikerek-bika agyamnak a hihetőtől. Tehát. Minden jel arra mutat, hogy ebből a lifetime-ból kell kihozni a maximumot. Túl rövid idő ahhoz, hogy elbasszam. Túl hosszú ahhoz, hogy átlássam. Valahogy ez a kettősség meghatároz. Megpróbálom megfogalmazni egy egzakt példán keresztül. Vegyük L.-t, a barátomat, aki rajongva imád három éve. Ha az egyik szempontból közelítem meg a dolgot, gyorsan hozzá kellene mennem, mert az élet rövid, gyerekeket szeretnék, mellette biztonságban lennék, nem csalna meg (valószínüleg), imádná a srácokat stb., stb. A másik szempontból azonban ki akarom várni a villámcsapást, olyan pasihoz akarok hozzámenni, akitől remeg a térdem, ha meglátom, nem eszem, ha nem hív, egyszóval szerelmes akarok lenni a leendő férjembe. A kérdés csak az, eljön-e ez a szerelem? Mi kell inkább? A tuti középszerűség vagy a bizonytalan boldogság? Melyik éri meg? Nem egyszerű naivitás-e (hehehehe), ha a hercegre várok? Mindenkinek megadatik vajon? Vagy eljön a pillanat, amikor az ember beéri azzal, ami van? Nem tudom elképzelni, hogy egy szép napon úgy keljek fel: oké, eleget vártam, gyereket szülök az első palinak, aki szembe jön. De azt sem tudom elképzelni, hogy negyven évesen a macskámmal élek kettecskén, boldog szimbiózisban. Hol lesz itt a megoldás?

Lehetséges, hogy tíz hónap kell elteljen ahhoz, hogy bőgni tudjak egy szerelem miatt? LB biztos röhög majd, ha ezt elolvassa. Ülök a gép előtt és bőgök. Annyira erős akartam lenni akkor. Nem feladni, nem mutatni, hogy fáj, gyorsan talpra állni, hogy eltemettem Vele egy darabot magamból is. Mert belehaltam. Majdnem egy év telt el és én azóta nem tudtam sírni. Mitha valami pácéllal lennék bevonva, ami nem enged semmit se ki, se be. Feszít és dörömböl bent minden, de nem engedem ki, mert ki tudja mi történne. Oly' szépen kézben tartok mindent, nem kell itt a melodráma, túl estünk már rajta ezerszer, lerendezzük rutinból. Aztán kiderül, hogy rutin ide vagy oda, nem megy a zsigerből-tudjuk-mit-kell-csinálni-szakítás-után. Istenem, hogy gyűlöltem. Minden, amit szerettem benne, szétpukkant, mint egy lufi egyetlen kurva vasárnap délután és ott ültem átbaszva és vágtam hozzá okos pofát és úgy csináltam, mint aki nem lepődik meg, mint aki végig erre számított. És fölálltam, elköszöntem, és eljöttem, egyenes háttal, vissza sem nézve. És ott hagytam abban a rohadó lakásban a vázlatai meg képei meg háborús könyvei között magamból valamit, amit azóta sem találok és nem tudom meg lesz-e valaha. És még csak meg sem érdemelte.

Jóestét kívánok mindenkinek. Helyzetjelentek. A környékemen mindenki körkörös okádóversenyben van (jobb esetben volt).
A sort M. és a Pasija kezdték még a múlt héten, aztán jött LB, hétvégén a gyerek, most Apa. Eddig nem kaptam el, de rettegve várom a pillanatot. Bár, ha a szervezetembe szorult egy kis empátia, a hétvégéig kihúzom - akkor ér véget a szabim. Még rókázással együtt is bírnék élvezni néhány potya nap nemdolgozást. M. szerint nem elviselhetetlen, napi három-négy taccsal meg lehet úszni....
Oké témát váltok, ez rém gusztustalan.
Két napja nem dolgozom hivatalosan, de persze annyira el voltam havazva a múlt héten, hogy ez-az átcsusszant a boldog semmittevés napjaira. Úgyhogy tegnap megírtam egy interjút és holnap is megírok egyet. Cserébe tegnap ellógtam az iskolát, inkább felmentem M.-hez, - aki okádás végett nem dolgozott - néztünk Harry Pottert meg játszottunk. Mint az óvodások. Ma viszont komoly iskolás voltam, bementem, felkértem konzulensnek az egyik kedvenc tanáromat - csúnya csúsztatás, ő az egyetlen tanárom, akit bírok, részt vettem egy szemináriumon, oszt eljöttem. Rém tartalmas egy nap volt, bele is fáradtam.
Viszont. Néztem valami kretén filmet a televízióban és ki szerepelt benne? Happened to be - Wesley Snipes. Majd egyszer alkalomadtán - meg, ha M. megtanít, pontosabban elmagyarázza mégegyszer, hogyan kell - beszúrok ide egy képet róla. Vallomással tartozom. Amióta láttam a One night stand c. filmet, látens (olykor nem is annyira) szerelmes vagyok abba a paliba. Nagy és erős, meg a filmben okos és határozott, meg mély érzelmek ülnek a nagy szemeiben, de ugyanakkor mer kockáztatni meg minden, szóval egyszerűen maga a megtestesült álom. Most kezd kibontakozni agyamban a gondolat, hogy bepótolhatnám végre, ami túlzott felvilágosultságom okán tinikoromban kimaradt: rajonghatnék elérhetetlen egyedeiért az emberi fajnak. Veszek is holnap néhány óriáspószert és újratapétázom a szobámat! Nyögök majd félaléltan Wesley (szegény, ez a név azért para) képmása alatt és titkos - ennél is titkosabb - naplómba írom százszor is a nevét. Dejólesz.
Tényleg bírnám, ha egy ilyen kaliberű pasi akarna megmenteni az örök magány fenyegető rémétől. Lehet, hogy mégis ki kéne vándorolnom? Errefelé oly kevés a ffffffóka.

Ma talákoztam A.val (valamit ki kell találnom a hülye betűk helyett, hosszútávon ez rém idegesítő és ráadásul bele fogok bonyolódni egy idő után).
Szóval találkoztunk. A. azon kevés csajok egyike, aki szilárd párkapcsolatban él (két éve), de nem felejtette el milyen, amikor az ember lánya ablakban sóhajtozva várja, hogy felbukkanjon a horizonton egy csillogó korona, négy patkó, meg a hóbelevanchoz járó királyfi.
Ezért időről időre eldönti, hogy majd jól meg királyfiasít, ami rém kedves tőle, de időnként arcpirulást kapok - pedig nem vagyok szívbajos fajta. Ma példának okáért iddogáltunk kávét meg szörpöltünk, megbeszéltük az élet bajos dolgait - ami persze leginkább abból állt, hogy én mint az őrült mutogattam a nemrég beszerzett tervrajzokon, ő minden rajzhoz hozzátette a maga ötleteit, majd kezdődött az egész előlről. Zárójelben jegyzem meg, sose gondoltam volna, hogy egyszer én is olyan kretén leszek, aki a táskájában hordozza a leendő lakása tervrajzait. Szóval, már jócskán beleszaladtunk a délutánba, haza kellett mennem, hogy a kocsit ellustult testvérem rendelkezésére bocsássam, de otthon maradni semmi kedvem nem volt. A ház egész hétvégén olyan volt, mint egy békés családi géppuskafészek. Drága szüleim péntek délután dönthettek úgy, hogy a boldog pihenőnapokat kihasználva előadják a Deborzasztóazélet című többfelvonásos melordámát. Az alakítás istenien sikerült, én teljesen a színmű hatása alá kerültem, olyannyira, hogy ma déltájban kedvem lett volna a korábban - értsd: Pasi előtt - M. által oly sokat emlegetett langyos pohár arzénhez. Aztán arzén hiányában elvetettem az öteletet. Szóval. Nem volt kedvem hazamenni. A. meg mozit tervezett a pasijával és invitált, tartsak velük. Én balga megkérdeztem nem hívnának-e még valaki(ke)t, ne legyek má én az elefánt a porcelánboltban. Kevés annál cikibb dolog van, mint amikor az ember kényszeredett vigyorral a fején tekint más irányba, míg hőn szeretett barátai belső mandulavizsgálatot tartanak. Több se kellett. A. telefonálni kezdett, felhívta a pasija haverját - ja, közben a pasija is befutott, hulla fáradt volt és egyáltalán nem lelkes - hogy figyi megyünk moziba és jön egy barátnőm és pont arra lakik amerre te és ugye nem gond, ha felszeded úton idefelé. És csak nyomta, nyomta én meg ültem egyik farpofámról a másikra mosolyogtam hülyén a pasijára és arra gondoltam, hogy miazistenért nem szerelnek csapóajtót a kávézók padlójára. Első körben kiderült, hogy a kiszemelt egyed szerencsére már nincs otthon így nem tud elfuvarmányozni. Épp megkönnyebbültem volna, de A. nem az a könnyen feladós típus, jött a második menet, egyszerűen mindenképp úgy akarta szervezni, hogy a randi összejöjjön. Elkezdődött az "akkor te most hazamész, mi addig elmegyünk moziba és akkor utána mind találkozunk". Nagy szerencsém volt, hogy a tízedik barokk körmondatnál a pasija a.) besokallt, b.) megszánt és közölte, hogy ő ma nem megy sehova.
Félre ne értsenek imádom A.-t mert egy tündér, akire lehet számítani és kedves és mindig jót akar és okos meg emancipált, isteni humora van, egyszóval áldás az ilyen barátnő. A fenti történetet inkább a konklúzió végett tártam a nyilvánosság elé. A korona-patkó összeállítás ugyanis vagy befut magától, vagy megette a fene az egészet. Gondolom egy leányzó sem álmodik jól fizetett bérhercegről.

Nos, két napja most van először időm bármit is írni. Szegény én. Mintha az összes mh-i feljebbmenőm vérszemet kapott volna attól, hogy elmegyek egy hét szabira. Mindenkinek van valami remek ötlete mit kell még ma megírnom avagy mivel egészíthetném ki a még meg nem jelent (ellenben már az interjú-alany által jóváhagyott, és így is litánia-terjedelmű) cikkeket.
Sebaj, lassan vége ennek a napnak is, és akkor bottal üthetik a nyomomat.
Tegnap voltam este M.-nél kártyázni, ami kissé érdekesre sikerült, mert a hölgyársaság egyik tagja totál bebaszva jelent meg, ami tulajdonképpen tiszta szerencse ahhoz képest, hogy az illuminált díva édestestvére egyáltalán nem jött el. (Mert persze említenem sem kell, hogy társaságunk minden nőtagja díva.)
Az este végül egészen szürreálisra sikerült, ami nyilván köszönhető az elfogyasztott tudatmódosító szereknek is - befutott M. pasija, majd annak haverja (a nempasi típusú hímneműeket a kártyázásból szigorúan kizáró rendelkezések dacára) és így kártyáztunk négyen. Én úgy bezabáltam csájnízból, hogy még ma reggel is azt nyögtem.
Gyöngyszem project meg má megen csúsz - ezúttal jóapám sírt be, hogy neki nem jó a hétfő este a tárgyaláshoz. Ami külön jó, annak fényében, hogy mielőtt egyeztettem a tulajjal megkérdeztem tőle (mármint Apától), hogy mely időpont alkalmas vajh neki. Néha az a határozott érzésem van, hogy valami gigantikus összeesküvés áldozata vagyok és a büdös életben nem vesszük meg a pecót. Láttak már agárversenyt, amin a kutyák elé lógatott műnyúllal ösztönzik a szegény párákat a nagyobb teljesítményre? Naugye.

Azt árulja el nekem valaki, mi értelme van annak, hogy a tisztelt Oktatási Minisztérium a következőképp határozza meg a következő tanévben sorra kerülő téli szünet idejét:
2004. december 20 - 31. Majd hozzáteszi: a szünet előtti utolsó tanítási nap december 18. (szombat), a szünet utáni első tanítási nap 2005. január 3. (hétfő).
Nem lenne egyszerűbb azt írni/mondani, hogy a szünet 2004. december 19–től 2005. január 2-ig tart?
Ez a kurva bürokrácia taszítja romlásba ezt a szegény országot. Nem is beszélve a tintáról, amit megspórolhatnának, ha nem lennének ennyire körmönfontak.

Azt hiszem (és remélem), hogy tegnap eljutottam az idei év mélyére. Reggel korán bevonultam mh-re, hogy elintézzek ezt-azt, mivel tudtam, hogy kurva sok meló lesz. Végzetes hiba volt. Adtam vele 3 órát az ámokfutónak, hogy kitapossa a belem. Általában jól viselem amikor rájön az ámokolhatnék, úgysem gondolja komolyan a baromságokat, amit ilyenkor kitalál, ráadásul a felét délutánra elfelejti. De most totál K.O. vagyok, avagy hulla fáradt - jövő héten el is megyek szabira - és az ingerküszöböm annyira alacsonyan van, hogy még egy hangya is simán megugorhatná. Úgyhogy a harmadik "írjuk meg, hogy"-nál teljesen kiakadtam. És sokat nem segített az sem, hogy baszkodtam az ajtót. Úgyhogy felhívtam LB-t és 7 percen át fostam a szót. Szegény ilyenkor okosan hallgatja a vonal másik végén az emberiség megsemmisítéséről szőtt haditerveimet és próbálja felvonultatni életem pozitív mozzanatait - a helyzet súlyosságától függően akár tíz évre visszamenőleg is. Én meg minden vidám gondolatra rávágom, hogy igen, de vagy ráordítok, hogy negyerenekemmostezzel ami nyilván nem segít a helyzeten, de legalább kikajabálom magamból a feszkót. LB pedig LB-hez méltón tűri. Hozzáteszem a felvázolt méregtelenítés fordítva is működik.
Kettő körül elmentem egy interjúra, amire az alany elfelejtett odaérni - még szerencse, hogy valami kedves hozzátartozó volt otthon, így mégse kaphattam habzószájas hisztériás rohamot. Visszaérvén mh-re, tudomásul vehettem, hogy áll a szerver, ami külön áldás, ha az ember alapjáraton is minimum 7-ig dolgozna. Minden perc, amikor nem működik a szisztem az én drága időmből ketyeg, mert ugye addig nem lehet dolgozni, viszont utána nem mondhatom, hogy bocsesz, lejárt a munkaidőm - nincs is olyanom.
Nem húzom tovább, fél nyolckor már el is hagytam a cég kebelét, felugrottam M.-hez, ahol megkaptam a nyugtató-adagot, megnéztünk a Nagy Nőt - ami megint az a kategória, amitől ÉN égek a tévé előtt - belekezdtünk valami filmbe, de annak a végét már nem vártam meg, hazamentem. Ma viszont megyek színházba, megnézzük hogy' koreografál a Novák Petya, mert azt már tudjuk, hogy kurva jól énekel.
Ellenben itt a tavasz és, ha más nem is, ez legalább ad némi okot a bizakodásra. Hátha megtámad valami hormon-túltengésben szenvedő ifjonc...

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezennel jelentem, hogy kitört a tavasz. Megdönthetetlen bizonyítékként ma
1. Kerti kávézást iktattunk be édes szüleimmel (végre nem kell halálra fagyni egy cigiért)
2. Kerti meccs zajlott - kutya vs. gyerek. A párbaj eredménye erősen kétségbe vonható, a küzdelem egy bot birtoklásáért folyt. Gyanítom a kutya kerekedett volna felül, de a "nem szabad!" az "óvatosan!" valamint "micsinálsz?!" felkiáltások megzavarták a koncentrációban. Annál is inkább, hogy hónapok óta nem tobzódott a család összes tagja egyszerre a teraszon, így a jámbor állat egy idő után elszédült, mivel képtelen volt döntésre jutni, melyikünkkel szeretne 30 másodpercnél több időt eltölteni.
3. Két óra körül a tudományos bizonyíték is felbukkant egy poszméh formájában, mely rovarról köztudott, hogy mivel a földbe teszi petéit, csak akkor jelenik meg, ha már az anyahumusz alsóbb rétegei is felengedtek, vagyis visszavonhatatlanul tavasz van.
Hogy ne csak az időjárásról fecserésszek, közlöm, hogy L. előkerült, tegnap este találkoztunk is, és két pohár forraltbor után ismét a "miért is nem járunk" témakört boncolgattunk, immáron 569. szer. Ráadásként megjelent a korábbi bejegyzésben emlegetett É., aki számlátomást egyáltalán nem értette, mit csinálok a kis fekával és kellően zavarba jött, amikor együtt távoztunk az adott vendéglátóipari egységből. Persze csak a taxink volt közös, a nyoszojánk nem, bár L. tett néhány célzást a közös párnára vonatkozóan. Ilyenkor általában ügyesen elfelejtek angolul és nézek rá nagy szemekkel, ami nyilvánvaló ótvarság részemről. Nem hiszem, hogy még sokáig húzhatnám ezt a dolgot, főleg, hogy L. tegnap előállt az ötlettel: idehívja a mamáját Kanadából, hogy szemügyre vegye fia választott hazáját. Is. Tehát azt hiszem erőt kell vennem magamon, és
a.) el kell tűnnöm egy időre (gerinctelen, de könnyű megoldás)
b.) hályogtalanítanom kell a szemét, vagyis lilaköd- és rózsaszínfelhő-eltávolítást kell végeznem, természetesen verbális és nem műtéti úton. (tisztességes, de nehéz megoldás)
További boldog kokárda-napot kívánok mindenkinek, én most fogom a gyereket és elviszem magunkat sétálni valami zöld helyre, hogy a természet erőitől feltöltődve tombolhassak az esti koncerten.

LB (legjobb barátnő) megkérdezte, végleg kihalt-e belőlem a romantika. Tette ezt azután, hogy megnéztük a Hideg Hegy című amerikai melodrámát, aminek nagyjából a 15. percében tudni lehetett a végét. Nicole Kidman lobogó fürtökkel rohan Jude Low (Law?) elibe, hogy három perccel később elsirassa. Miután a tipp bejött, átkozódtam: újabb, az ablakon kidobott 1100 Ft.
Nem mintha ettől LB kérdése nem lenne helyén való. Tény, hogy nem vagyok túl fogékony mostanság a romantikára. Ma pedig különösen nem.
Délután találkoztam expasi É.-vel, aki építész (lesz egyszer), hogy szemügyre vegye Gyöngyszemet, mielőtt megvennénk. Vicces, hogy Apa rábízza ezt egy ex-re. Az meg még viccesebb, hogy én rábízom. De, hát É. szakértelmében soha nem kételkedtünk, sőt talán épp azon fuccsoltunk be, hogy róla meg lehetne mintázni a pedantéria és a precízség egységbe kovácsolt szobrát, rólam, ha egy szobrász plasztikát akarna készíteni, nem adhatna más címet művének, mint: Rumli.
Szóval, É. feljött, hümmögött, tapogatott (mármint a falat, nem engem), körbejárt, megint hümmögött, kérdezgetett ezt-azt, majd mondott egy számot, amitől majdnem elaléltam. A lakás felújítására kifizethetjük a vételár felét. Közben befutott LB, aki szintén először látta a lakás-jelöltet és ő is majdnem dobott egy hátast. Úgy tűnik, amikor azt mondtam, hogy a pecóban minden szét van rohadva, ami egy kégliben szétrohadhat, nem voltam elég érthető. Vagy azt hitte, drámázok. Mindegy, a nagy mustra után elmentünk hármasban inni egy kávét. Na azt nem kellett volna. Leültünk, és én automatikusan tettem volna a kezem ex térdére, még szerencse, hogy félúton felocsúdtam, és tovasiklattam eltévelyedett kacsómat a táskám felé, mint aki csak cigarettáért kotorász. De végem volt. Ott ült, tőlem 5 centire, éreztem az illatát - amit mindig imádtam - és majd' megvesztem, hogy újra a vállgödrébe hajthassam a fejem. Végül elindultunk, mi moziba, ő meg mittomén hova. Séta közben adott még néhány jótanácsot, amitől aztán végképp helyrerázódtam: én galériát akarok abba a lakásba és nem érdekel, hogy ő a helyemben hagyná. És az sem érdekel, hogy "nem épp ideális". Hát mi a jóisten ideális ebben a nyomorult életben? Az ég világon semmi sem az. Tehát: lesz egy nem éppen ideális galéria a nem éppen ideális adottságokkal megáldott lakásban, hogy nem éppen ideális gazdájának legyen hol nyugovóra hajtania a fejét. És kész.
Visszatérve a romantikához. Valóban, nem érint meg mostanság. A romantika érzelmi luxus. És ne költsön nercbundára az, akinek kilóg a nagylábujja a zokniból. (Egyébként meg senki ne költsön nercbundára - állatokat gyilkolnak le érte.)

Önök szerint honnan vesz egy gyerek mintát kis élete alakításához?
Egy amerikai tanulmány korhatárossá tenné az olyan filmeket, amelyekben a szereplők dohányoznak.
E logika alapján volna néhány ötletem, mit lehetne még korhatárral súlytani. Például az orrtúrós, verekedős, robbantgatós rajzfilmeket. Persze, a média (mely mostanság szitokszóként is remekül funkcionál) is alakítja a kölköket, de ne vegyük már hülyére őket. Történetesen van egy 11 éves a környékemen. Ha dohányozni fog, nem azért teszi, mert Harmon Rebb őrnagy (hadnagy?) szivarozik a dzsegben, hanem azért, mert anyja-apja, nagynénjei füstölnek, mint a gyárkémény. Ugyanez a 11 éves pedig homlokrácolva legyint a legújabb vegyélsokat-mert-finom puding reklámjára és közli: ezt a hülyeséget! Két szempontot ajánlanék a tanulmány kidolgozóinak figyelmébe:
1. A gyerek nem hülye, csak gyerek (szerintem konkrétan gyakran sokkal értettebb gondolkodással, mint némely felnőtt).
2. A gyerek mögé bújva / őt kihasználva beinteni a dohányzós filmeket forgalmazó cégeknek gyáva és emellett kisstílű stratégia.

Szegény spanyolok!
Irtózat ez az egész. Persze most minden okos mond okosakat, ami nem sokat segít azon 198 ártatlanon, aki tegnap elindult dolgozni és jobb esteben délre az Úristen színe elé került.
Vajon az emberiség bármikor eljut arra a fokra, amikor nem egymás gyilkolászásával oldja meg aktuális problémáit? Ráadásul nekem úgy tűnik ez egy ördögi kör. Mert most megint elkezdődik a hajtóvadászat, újabb katonákat vezényelgetnek majd ide-oda az önnön vélt fontosságuktól beszűkült ilyen-olyan vezetők, Georgie igazolva látja majd mindazt, ami Irkaban rendezés címén történik és, ha pechünk van, az EU is besétál ugyanebbe az utcába. És a nagy büdös közös Európában is körömig vetkőztetnek majd mindenkit, akinek fekete a haja, bajuszt visel, esetleg a szabványmértenél nagyobb pakkal indul nyaralni, neadjisten még körömollót is visz magával.
Mindeközben a robbantgatók (bárki is álljon a tegnapi terror mögött) vidáman iszogatnak a kuckójukban. Valaki kiszámolhatná, hogy egy, a közelkeleten lefülelt rosszfiúra hány olyan áldozat jut, akinek semmi köze a balhéhoz, azon kívül, hogy pont oda született. Tuti, hogy az arány rosszabb, mint 1:1.
Lássuk be: az emberiség egyszerűen imád háborúzni. De vajon van különbség halott és halott között? Mindegy, melyik oldalon, aki meghal az meghal. És, ha egyszer rárobbantják a házát, nem felel semmilyen cselekedetéért, nem elszámoltatják, hanem kinyírják. És az öldöklés nem igazolható semmivel. Sem egyik, sem másik oldalon.

Tulajdonképpen a fene egye az egészet. Kissé elkeserítő, hogy miután lehúzok a melóhelyen (ezentúl mh) x órát, hazamegyek a ráadásul nem létező magányomba. Nem vár Ember otthon se meg sehol se.
Egész nap érik bennem a gondolat, hogy a blog nevében jelzett naivitást ki kellene fejteni. Itt a remek alkalom. Mert hosszú agyalgatás után arra jutottam, hogy az én megáltalkodott facérságom egyik oka az, hogy alapvetően full naivra tervezett az Úristen és innen kezdve minden csak e szempontból figyelve érthető. Ugyanis. Zsenge zöldborsó koromban mindent bevettem amivel a szép szemű ifjak meg akartak etetni. Oszt mire kiderült, hogy nem oda Buda, már mindegy volt. Ezután kezdődött a zsigerből úgyis-mindegyik-hazudik korszak, aminek azon kívül, hogy képtelen voltam (vagyok?) elhinni egy büdös szót abból, ami egy farokkal rendelkező homo sapiens száján jött (jön?) ki, más haszna nem volt. Most lassan átértékelem a dolgokat, de hát lassú munkához idő kell, úgyhogy megragadtam a szellemi-érzelmi fejlődés ezen fokán. Várom, hogy valaki hozza az enyv-oldót, de nem nagyon tülekednek a versenyzők....
Addig is. A tökéletes magány elérése érdekében, ha belepuszulok is lakást varázslok Gyöngyszemből, amint megvettük. Ha kell, magam teszek le minden darab csempét (biztos jó hangulatú lakás lenne - egyetlen derékszög nélkül).
Ja! Még a naivitáshoz: ma is rá tudok csodálkozni mindenféle dologra és el tud borzasztani, hogy emberek nem úgy gondolkodnak, ahogy én. Például, hogy egy magát szabadgondolkodónak valló értelmiségi, hogyan ágálhat a halálbüntetés visszaállítása mellett.
A dívát meg csak nagypofájúságból írtam. Meg jól hangzik. Fényévekre vagyok a dívaságtól. De próbálkozni lehet...

Jajjistenem.
Miért jó ez nekem? Lennék inkább hastáncosnő balin. Nem akarok újságot írni. Aludni akarok.
És ez a sok beszűkült hüje.
Azon heherészni, hogy most a miniszterelnök disznót akar menteni. Hát kit érdekel ez, úgy őszintén? Mentsen, ha akar. Mindenki beveszi ezt a marhaságot. Kenyeret és cirkuszt! Hozzáteszem, a PR-osai is kitalálhatnának jobb baromságot. Mert, hogy nem azzal kelt ma Megyó, hogy "ma megmentek egy szegény kocát", az is tuti.

Gyanítom nem tart majd sokáig a nagy fellángolás, úgyhogy írok most, amíg van szufla.
L. megint eltűnt, ami nem szép tőle. A kis feka állandóan ezt csinálja, csak, hogy idegesítsen. Esküszöm direkt cincálja az idegeimet, mintha azok nem lennének elég tépázottak maguktól is.
Elképzelem magam 50 évesen és beleborzongok. Ha most ilyen idegbeteg vagyok, mi lesz velem a klimax alatt /után???? Bár, ha mázlim van, addigra feltalálnak egy szelepet, amit diszkrét helyen el lehet helyezni az ember testén és így, igény esetén kiereszthető a fölös gőz.
Kurva sok a meló, semmi kedvem hozzá, bár tisztelt közvetlen főnököm mostanság imád, így sok okom nincs panaszra. A próbléma az, hogy egy ízig-vérig pszichopatáról beszélünk, sose lehessen tudni, mikor kezdi meg az éves rendes ámokfutó-körútját. Most épp irtó jól tudunk együtt dolgozni, meg csapat vagyunk és hurrá minden kafa. És én ma itt fogok szívni estig, mert hosszúzom. Nembaj. Felvettem egy tökjó kis interjút ma, és kiderült hogy az alany nem is akkora seggfej, mint eddig gondoltam. Ez is valami.

Mégegyszer is ezt Oké. Szóval.
1. Már elnézést a művészi szabadság kritizálásáéret, de az Isten szerelmére, minek kell szegény Jesszus utolsó óráit valami meganaturalisztikus izévé tenni? Eddig azt gondoltam, hogy pont a misztikum a lényeg az egészben. Hogy megfoghatatlan, hogy olyannak képzeli el a hívő - vagy nem hívő - földi halandó Isten egyszülött fiát, aki csupa jót tett. Oké persze mindenki tudja, hogy a vérét adta, ezért lett ő a Megváltó, de hogy harminc liter vérét adta, azt fedhetné sűrű homály, de legalábbis simán el lehetne sunyulni a gusztustalan részleteket. Ennyire materialista lett ez a világ? Mindent szájba kell rágni?
2. A tisztelt recenzor is gondolkodhatna. Mert vagy megnézem és szörnyülködök magam, vagy nem nézem meg, és akkor írásban sem vagyok kíváncsi az - egyébként a kritikus által elítélt - vérengzésre, korbácsolásra etc.,
etc.

Akkor megpróbálok ide csinálni linket. Bár, ha M.-nek nem ment elsőre, nem tudom mit is várhatnék magamtól. Alapvetően teljesen alkalmatlan vagyok a technika megzabolázására. Próba cseresznye.
Halálra idegesít "ez", mert. Ha sikerül, folytatom

// bejegyezte: naiv @ 12:03 du. 0 megjegyzés

Nos. Jóreggelt. Nem tudom, ismertetésnek kell itt következnie? Magyarázatnak, miért így, meg ez?
Legyen. A miértre egyszerű a válasz: íráskényszer. Bár ebből élek, nem elég, amit a munkában „alkotok”, sőt AZ nem is én vagyok. Majd kiderül, ez én vagyok-e. Az így már bonyolultabb. Nincs nekem energiám este naplót firkálgatni kis szobám magányában, a családi számítógép meg folyton szem előtt van, ott nem lehet jó zaftos önsajnálatnak beillő nyekergéseket lekopácsolni a klaviatúrán.
Marad a munkahelyi sunyulás, ebben több az élvezet is, lopom a drága idejüket, ha már úgyis kizsákmányolnak. Minden pályakezdőt kizsákmányolnak?
Gyanítom. Már, ha én lassan két év masszív gályázással a hátam mögött pályakezdőnek számítok...
Sebaj. Lehet még belőlem diplomás munkanélküli vagy pályaelhagyó is. Csak, hogy rontsam a statisztikát.
Csak, hogy tudják: nemrég kitöltöttem egy internetezők vásárlási és egyéb szokásait firtató kérdőívet, és ráébredtem, hogy a felső tízezerhez tartozom. Az én fizetési kategóriámnál, már csak egy magasabb volt a választhatók között. Miért nincs nekem akkor most hirtelen 12 millám, hogy megvegyem és felújítsam a kis Gyöngyszemet, amit pont oda teremtett a fővárosi építészet, ahol én lakást szeretnék? És mi van a többi ágrólszakadttal, aki sokkal- de sokkal szarabbul keres, mint én?