naivdiva

Most még elmegyünk fát venni (Időugrás) Már megvettük a fát (idén is ferde fánk van, tavaly is az volt, nem tudom, biztos látszik rajtunk, hogy mi ilyen toleráns népek vagyunk, és a ferde fák jönnek haza velünk), este összerakom a bejglit, holnap reggel megsütöm, és karácsony lesz. A mézeskalács idén elvérzett, valamit elcsesztem a tésztáján, és nem volt kedvem újra nekiállni, ezért jó, hogy csak a saját szórakoztatásomra sütök, nem muszájból.

Mr. Simpson tegnap megvette magának a karácsonyi ajándékát, mert kapott jutalmat, és mivel az előző négy jutalomból is egy iMac-et akart venni, nem volt ellenvetésem, úgyhogy most a műtárgyról kapjátok a karácsonyi posztot - mert el kell ismerni, hogy gyönyörű szép, ráadásul számítógépnek sem utolsó.

Remélem, azért az ajándékainak is örülni fog.

A családom megőrült így a szent ünnepre, se anyámmal, se apámmal nem lehet egy értelmes szót váltani, volt üvöltözős cirkusz, meg telefonlebaszkodás, meg bőgve faképnélhagyás az elmúlt négy napban, de hát nem is tudom, mit vártam, egész évben folyamatos tempóban haladtak a végső elmebaj felé, még haragudni se tudok rájuk igazán, csak félig tehetnek róla, hogy eddig bírták a pszichés nyomást, tök szerencse, hogy van egy húgom, akivel jót tudunk röhögni az egészen, miután kibőgtük magunkat.

Idén nincs kép, mert nem találok semmi vicceset, viszont boldog karácsonyt mindenkinek.

Na az állatorvos megtekintette Zorka főhercegnőt, a gyógyult felirat még mindig nem került a homlokára, vannak maradványtünetek (a gerince még mindig érzékeny és időnként sántít is), de olthatónak nyilváníttatott, és meg is kapott a három kötelezőből kettőt, ami azért is nagy szerencse, mert novemberben lejártak az oltásai. Egyelőre marad a bryonián, a doki szerint lehet, hogy örökre, de simán együtt tudok élni azzal, hogy kéthetente el kell kapni egy körre, ha cserében életben marad és nem is fosik.
Zsófika főhercegnőhöz házhoz jön majd az oltás (Zorka is akkor kapja meg a harmadikat), egyelőre gondolni sem merek arra, hogy mekkora cirkusz lesz itt, illetve, hogy hogyan fogjuk elkapni, amikor aktuális lesz, de mindegy, majd kifejlesztek valami szerkezetet, amivel bepánikolt állatokat lehet csapdába csalni.

Az állatorvos egyébként gigaszopás volt ma, csupa iszonyúbonyolult kutyák voltak előttünk, úgyhogy vagy egy órát dekkoltunk ott, tetézve egy parás gazdanénivel, aki árgus szemekkel figyelte a várón kívül tartozkodó valamilyen masztiffot, nehogy rávesse magát a spánieljére, mert azon látszik, hogy verekedős kutya. A láthatóan verekedős kutya a gazdája (és annak 5 éves kisfia) mellett feküdt, és az iszonyú agresszív tevékenysége a nyálfonál-eregetésben merült ki.

És, hogy karácsony is legyen a mai posztban, megvettük az összes diót, mákot, élesztőt, tojást, és egyéb fontos hozzávalót a csarnokban (celebspotting: Dobó Kata), úgyhogy holnap még rápihenek, aztán megnyitom a sütidömpinget a mézeskaláccsal.

Ma pedig összeáll a tyúkól (Anya, Hugi, a Gyerek meg én) és elmegyünk este megnézni a Diótörőt. Ez volt zsinórban a harmadik év, hogy megbeszéltük, hogy de jó lenne karácsonykor Diótörőt nézni, de idén először nem vártuk, hogy az angyal a lábtörlőnkre helyezze a jegyeket, hanem megvettük mi.
Magad uram, ha szolgád nincsen, ugye.

Hó van, igazi hó, tök szuper, még az iroda mocskos nem nagyon szép udvarán is karácsony van, tudnám, honnan van ez, hogy, ha hó, akkor karácsony.
Az autóm nem nagyon szereti a hideget, szegény az első indításnál enyhe sipákolással könyörgött, hogy maradjunk otthon, de ma van az utolsó munkanapom az idén, azt meg nem lógom el (lásd még: kötelességtudat), szóval jöttünk, ő meg csak bemelegedett, és végül csak az ablaktörlő nyavajgásával jelezte, hogy egy (elvileg) olasz autónak nem lételeme a mínusz 3, meg a szakadó hó.

Úgy szeretem az ilyen napokat, amikor alig várom, hogy hazaérjek, és bekuckózzak a cicákkal, de közben nem utálom, hogy bent vagyok az irodában, mert csak pontot kell tennem az összes mondataim végére. Aztán majdnem három hétre becsukom a boltot, és csak a család lesz meg a barátok meg a bejgli.
Ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb leszek.

Tegnap kiraktam a bogyókoszorút az ajtóra és akkor ezennel megkezdődött a karácsony, arról nem is beszélve, hogy a hétvégén megvettük az összes ajándékokat (nálunk ez viszonylag könnyű, csak a gyerekek kapnak), szerda-csütörtökön beszerzem Mr. Simpson meglepetéseit, aztán kész, magunkra zárom a képzeletbeli ajtót, és bevackolom magam a fészekbe, amiben Mr. Simpsonnal és a két macskával lakunk, fenyőszag lesz meg fahéjillat, és valamikor bőgnöm is kell majd egyet, ha igazából és teljesen túl akarok jutni ezen az éven, hogy tiszta fejjel álljak a következő elé, márpedig úgy akarok, tiszta fejjel, aggyal, testtel, szívvel-lélekkel, én leszek a rendíthetetlen nemólom katona.

Azért meg kell hagyni, hogy a macskáink tudnak élni, meg azt is, hogy egy jós vagyok, ugyanis az állatok egyszerűen nem hajlandók megenni semmit, ami nem a legdrágább Hill's. Hetekig azt kaptak, mert Zorkának vissza kellett híznia, amit a betegségben lefogyott, meg mert nem mertük ki tudja milyen szarokkal etetni*, szóval burzsuj kajájuk volt. Na a hét elején elfogyott a burzsuj kaja, úgyhogy elővettem a fosós idők előttről maradt nem burzsuj fresnapf gazdaságos tápot (amivel egyébként előtte egy évig nagyjából tök jól elvoltak).

És macskák éhségsztrájkba kezdtek. Négy napig frankón nem evett egyik sem, semennyit, de egy szemet sem, ezzel párhuzamosan vég nélkül üvöltöttek, ha csak a konyha közelébe mentünk (ott van a táljuk). Én meg eddig mertem éhezni hagyni őket (főleg Zorkát, aki egyrészt még mindig nem százas, másrészt nem is hízta vissza a tokáját rendesen), úgyhogy tegnap estétől megint Hill's-t kapnak 4000 HUF / 2 kg áron.

Nem adtam föl, lesz itt második kör, meg fogaknak csikorgatása meg minden, ha egyszer valaki rányomja végre a nagyobbik hülyére a 'gyógyult' bélyegzőt, bár karácsonyra egy nem fosó, de élő macskát kértem, szóval tulajdonképpen be is foghatnám.

*Amúgy is megkaptuk a valamelyik állatorvostól a valahanyadik körben, hogy nem lenne szabad tápon tartani őket, hanem a kajamaradék lenne nekik a kiegyensúlyozott étrend, de takarítsa utánuk a lakásban széthurcolt csirkebőrt, akinek két anyja van.

Fergeteges tempóban haladok a leszokással, ma reggel például konkrétan elfelejtettem, hogy nekem kellene a nikotintapasz a túléléshez, ha Mr. Simpson nem kérdez rá, hogy felraktam-e már, minden bizonnyal az autóban kaptam volna kézremegős hisztériás rohamot. Tök szerencse, hogy férjhez mentem.

Hugi ma végre befesti a hajam, hetek óta várok rá, mert kurvasokat dolgozik, és nem volt egy délután se hetek óta, amikor lett volna szabad két órája egyben. Közben egyre dühösebb vagyok a genetikai állományomra, mekkora szívás már ez, hogy 5-6 hetente egyszerűen muszáj hajat festeni, különben úgy nézek ki, mint valami külteleki bányarémbe oltott kezdő boszorkány, ahogy kunkorodnak a fehér hajak a fejemen, rosszabb esetben égnek állnak, mert a fehér hajszálban nincs melanin, vagyis könnyebb, mint a színes, vagyis égnek áll.

Többször eszembe jutott mostanában, hogy hagyom a picsába az egészet, levágatom rövidre és ősz leszek, büszkén vállalom, amit rám mért a sors, meg minden. Állítólag nagyanyám (az a nagyanyám, akinek a hajgénjeit örököltem) úgy őszült, mintha direkt olyanra festette volna: egyetlen vastag hófehér tincs volt a hajában elöl, de egyrészt már látszik, hogy én még stílusosan őszülni se tudok, mert mindenhol egyenletesen támadnak a rohadékok, semmi tincsbe szerveződés, másrészt az előzetes közvélemény-kutatás során csak elhúzott szájszéleket meg 'jajne'-ket kaptam válaszul, szóval a barátaim és rokonaim szerintem egyáltalán nem vagány 30 alatt ősznek lenni.
Pedig szerintem egy kicsit az.

Helyes kis élieneket köhögök reggelente, egy pár nap múlva majd elmúlik, ha kicsit feltisztul a tüdőm. Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag egész nap éhes vagyok, de frankón, vég nélkül tudnék enni, tök szerencse, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, úgyhogy nem hozok magammal kaját a reggeli joghurton meg az ebédemen kívül, pótléknak gasztroblogokat olvasok.
És kezdenek visszatérni a szagok meg az illatok, ami tökjó, amikor reggel érzem az öblítő illatát a törülközőn, kevésbé tökjó, amikor a patikában az előttem állóból ömlik a fokhagymás szájszag.

Minden bizonnyal tökhülyének és/vagy homeodílernek néznek a patikában,ahol minden héten más higítású bryonia certicát kérek, mivel a kisasszonynak továbbra is szüksége van a vudura, de egyre kisebb koncentrció kell neki.

Annak, aki még nem találkozott a jelenséggel, elmondom, hogy egy fiolában nagyjából száz darab ici-pici golyócska van. Egy fajtából Zorka kábé 2-3 darabot (de max. 5) fogyaszt, aztán váltunk, ami azt jelenti, hogy rogyásig vagyunk bryonia certicával. Ha egyszer tényleg meggyógyul, felrakom a készletet a Vaterára vagy mittudomén, addig meg lehet jelentkezni, ha valakinek kell. Tudok szolgálni 15-össel meg 30-assal, azt nem tudom humán fronton mire jó, a macskát mindenesetre lassan kigyógyítja a vérhasból.

Return to the land of zsír, non-smoking Naiv, day 3.
Bizony.
A szombat szar volt, a tegnap jó volt, a ma szar.
Igazából három cigi hiányzik: a reggeli első cigi a kávé mellé, a beérek az irodába, bekapcsolom a gépet és elolvasom az e-mailjeimet cigi, és a hazaérek és nyugiban rágyújtok cigi.

Az összes többi nem hiányzik, tegnap egész nap kétszer jutott eszembe, hogy rá kéne gyújtani és a szombat estét is simán abszolváltam, pedig Hugi egész este (6-tól éjfélig) mellettem blázolt, amíg nagyapámra vigyáztunk. Barátom a nikotintapasz.

Most megint fel fog szaladni 5-6 kiló, nem tudok mit csinálni, megváltozik ilyenkor az anyagcserém, de szerencsére pont lefogytam a hormonos kilókat, szóval csak közepesen hízott sertés leszek, talán nem jutok el a vágósúlyig. Mr. Simpson továbbra is dohányzik, de a lakásban nem, csak a gangon.

Szerencsére tudom, hogy csak az első hét pokol, aztán kimászik a kezemből a rutin, és eszembe se jut majd, hogy cigizzek, egy hetet meg ki lehet bírni bármiből. Egy fasz vagyok, hogy visszaszoktam, tudom, úgyhogy mostantól az egyetlen szabály, hogy nem létezik olyan, hogy csak egy cigi. Nincs, nem, soha többet, egy sem, kétszer elég lesz nekem ez egy életre, köszönöm.

A senki földjén tartózkodunk Zorkával, aki több mint egy hete kapott utoljára homeót, és több mint három hete nem fosott, a járása is szépen javul.
Viszont se én, se az orvos nem merjük gyógyultnak nyilvánítani, így egyre növekvő bakugrásokkal adunk időt magunknak meg az állatnak, mindig csak a következő kitűzött időpontig tervezünk, az utóbbi egy hétben leginkább azt, hogy várunk. Kipróbáljuk, hogy mi van, ha még két napig nem kap gyógyszert, aztán háromig, meg négyig, ma például azt mondta, hogy kedden hívjam, ha addig nincs dráma.

A macska zabál, mintha hónapok óta nem evett volna rendesen, lassan eléri a betegség előtti súlyát (és ennek megfelelő mennyiséget kakil, időnként nem hiszem el, hogy ketten egy nap alatt teleszarják a kétszemélyes almot), kicsit lomha még a járása, de amikor eszetlenül kergetőznek a lakásban a kisebbik hülyével, az sem látszik rajta. Visszatérnek a régi szokásai is,  kiskifliben fekszik mellettem az esti tévézéseknél, megint ő az első, aki előkerül, amikor hazaérünk, és teljes hangerőn üvöltve kunyerál a vacsoránál.

És tudom, hogy hülyén hangzik, de elmúlt belőle az áporodott, savanyú betegség-szag, és megint Zorka-szaga van, csokiillatú a feje búbja, mint régen.

Tegnap este elmentünk és beadattuk magunknak a higannyal mérgezett nyomkövetőt, iszonyú pozitív csalódás volt, direkt jól éreztük magunkat oltás előtt meg közben, utána meg pláne.

Hetek óta nyomasztom magam ezzel, pláne mióta minden híradóban van egy kismama, aki kórházba kerül, vagy meghal. Meg akartam várni, hogy mit mond a Másik Doktor, de mire megmondta, hogy persze, oltassuk magunkat, elkapott minket a takonykór, úgy meg nem oltanak, úgyhogy az első olyan napon (ez volt tegnap) amikor nem dőlt egyikünkből sem a trutyi, ráparancsoltam Mr. Simpsonra, hogy jöjjön el kivételesen nyolc előtt az irodából, és menjünk oltatni.

Úgyhogy elautóztunk a Szent Imrébe, kitöltöttük a papírokat, kifizettük a 3000 pénzt fejenként és beültünk a sorba. Öten voltak előttünk, úgyhogy tíz perc múlva bent is voltunk, egy nagyon jófej dokinő oltott, és nem tudom, hogy az én ingerküszöböm van nagyon magasan mióta tűpárna lettem, vagy ő volt nagyon ügyes, de semmit sem éreztem belőle, és azóta sem lett cseppfolyós az agyam, nem lázasodtam be, nem fáj semmi, a szuri helyét érzem, de az is smafu egy szétdurrantott vénához képest.

Mr. Simpson kicsit parázott, mert gyerekkora óta nem kapott oltást és őt nem szurkálták össze-vissza az utóbbi időben, szóval nincs edzésben, és amúgy is rosszul viseli az ilyen orvosos dolgokat, de aztán hős volt ő is, én meg megnyugodtam, mert ha Hugi ma tényleg elmegy, ahogy ígérte, akkor a családban mindenki oltva lesz (a többiek már megkapták a magukét) és legalább emiatt nem kell aggódni. Most ki kell találnom, hogy mától min parázok.

Annyira ki vagyunk purcanva az elmúlt hónapoktól, hogy energiatakarékos üzemmódra váltottunk, Mr. Simpson is, meg én is.
Reggelente csak azért bírunk felkelni, mert fejben vágjuk a centit, és meggyőzzük magunkat, hogy azt a bő két hetet, ami a karácsonyi szabi előtt van, már ki lehet bírni, arra meg igyekszünk nem gondolni, hogy abban a két hétben pihenni nem sokat fogunk, csak rohangálni a város egyik végéből a másikba.

Én nem tudom, hogy másoknál ez hogy van, a mi családunkban valahogy az összes generációk összes szokásai halmozódtak egymásra az elmúlt 30 évben, így aztán már január elsején lehet tudni, hogy a december 23. és 31 közötti összes napokon ki mikor megy kihez.
És a legbosszantóbb az az egészben, hogy külön-külön mindegyik fontos, és még szeretem is ezeket az estéket / ebédeket / délutánokat. Mert fontos, hogy Anyáékkal ünnepeljünk, meg fontos, hogy anyósomékkal ünnepeljünk, hogy a tesómnak szülinapja van karácsony után, a nagyapámnak meg szilveszterkor, hogy Apa csak ilyenkor csinál aszaltszilvás karajt, meg fontos, hogy 25-én este elmenjünk az unokatesóimhoz, ami például már a négyünk saját szokása, amit akkor vezettünk be, amikor nyolc évvel ezelőtt meghalt az unokatesóim anyukája, és ilyenkor csak mi négyen vagyunk, a 'felnőttek' nélkül (meg a férjek, pasik, csajok) és tökjó, hogy ott vagyunk egymásnak, és nem csak azért járunk össze, mert családilag muszáj. De amikor január akárhanyadikán dolgozni kell menni, mindig úgy érzem, hogy egy rohanás volt az egész.

Most meg lassan lebontanám magamról, ezt az iszonyú lelkikosz kérget, amit ez az egész év hozott, és tökre lenne kedvem úgy csinálni, mintha mindjárt karácsony lenne, és ki kellene rakni a kis bogyókoszorút az ajtóra, és kellenének valami fények, meg szarvasok, meg mittudomén, és egyszerűen nem találom az időt, hogy mikor.