péntek, október 25, 2013
Szuperklassz kis hányós-fosós tarolta le a teljes klánt, majdnem egy héttel a kezdő incidens után (Mici hatszor dobta ki a taccsot vasárnap reggel 7-től 11-ig) ott tartunk, hogy a Dönci már csak szolidan fosik, ellenben undorkodva tol ki kábé minden kaját a szájából (még jó, hogy van rajta tartalék), Mici a közepes (éppen kibírható) szintnél csak kettővel hisztisebb, én pedig szeretnek új idegredszert, rögtön kettőt is, ha lehet.
Mert az ember állatira sajnálja a gyereket, amikor sugárban hány, igyekszik mindent elkövetni a helyzet szebbé tételére (milyen ügyesen hánytál a vácébe, drágám!), meg berohan vele este 11-kor az ügyeletre, amikor fél órán belül háromszor okádta végig magát is meg engem is (ez a kicsi volt), de amikor napok óta csak nyígni bírnak, illetve felváltva hisztiznek csapkodva a konyhakövön, akkor... akkor... akkor bassza már meg és legyen vége meg reset és egyenek és aludjanak a gyári beállítás szerint.
csütörtök, október 17, 2013
Tegnap délután először már sötét volt, amikor hazafelé tartottunk a bölcsi utáni bandázásból.
Mici a szokásos rugalmasságával pánikolni kezdett az autóban, hogy kint sötét van, hogy fogunk így hazamenni (épp a nappali fényárban úszó rakparton araszoltunk ezredmagunkkal).
- Jaj Mama! Sötét van! Nem találunk haza!
Megnyugtattam, hogy haza fogunk találni, mutattam neki, hogy mennyi lámpa világít, az mind azért van, hogy mutassa nekünk az utat, az autónak is van lámpája, az is nekünk világít.
A Szabadság híd közepén még tartott a pánik, egyre ismételgette, hogyígy nem fogunk tudni hazamenni, én meg mondogattam, hogy mindjárt a Gellért téren vagyunk (azt már megismeri, minden nap keresztül megyünk rajta hazafelé).
Végül átevickéltünk a hídon, rákanyarodtunk a térre.
Hátulról megkönnyebbült sóhaj:
- Nézd Mama! Mégiscsak hazataláltunk! Ügyes voltál!
Nem mondhatni, hogy sok kreditem lenne a gyereknél.
Feliratkozás Bejegyzések [Atom]