naivdiva

Váháááá köttethetem a szakdogámat!!!

Képzeljétek! Piskótatésztát csináltam!
Saját kézzel  vertem hozzá tojáshabot! Én! Miután a héjánál fogva szétválasztottam a tojásfehérjét a sárgájától! Én! És nem tört össze a hab!
Szépen emelkedik épp a sütőben, úgyhogy annyira nem baszhattam el. De izgulok.
Asszonyállat-e vagyok.

Képzeljétek milyen figyelmes, kedves jófej férjem van. Egyrészt meglepett egy ilyennel, cserépben (még csak nyiladozik, két bimbója is van és nem pont ilyen színű, hanem inkább barack, amarillisz az ő neve):

Másrészt ha véget ér az ez évi gürcölés (két és fél hét múlva) elvisz hétvégézni egy fürdőkomplekszumos helyre. A világ legjobbfej pasijához mentem hozzá.

Na előkerült a konzulensem, még ma egyszer átküldöm neki ezt a gyönyörűséget, aztán holnap nyomtatás, köttetés.
Amúgy rendben találta, egy-két elütés, más semmi.
Huhh.

A Péterfy Bori & Love Band lemezt hallgatom egy hete úton be, meg haza, és minden alkalommal röhögnöm kell ezen a három soron:

Pénz nélkül élet pénz nélkül nincsen
Pénz nélkül meghal a föld
És Dubaiban se lenne ennyi zöld

Amúgy LB-vel megállapítottuk, hogy vegyes a lemez, van rajta 2-3 tényleg jó szám, de van egy-két nagyon szar is.

Szegény utódom a régi cégnél két napja háromóránként hív. Remélem nem tudja meg senki, hogy tőlem kér taktikai tanácsot, biztos nem örülnének neki.
Szóval. Ugyabba a helyzetbe kergették bele, ami miatt én fölálltam és eljöttem - már felajánlotta, hogy jön hozzám könyvet pakolni.
A lényeg, hogy adott egy probléma, amit - tapasztalatból tudom - nem lehet egyedül megoldani, mert a cég ügyfélkezelési startégiáján kellene változtatni, illetve "magasabb szinten" kellene megoldani. Ugyanakkor hiába szól bárkinek, hogy nem megy, valaki segítsen neki (leginkább Főnök 2.0 vagy Kisfőnök), basznak neki segíteni, viszont minden nap lecseszik, hogy a probléma továbbra is fennáll, illetve folyamatosan érzékeltetik vele, hogy ő a hülye meg a béna, mert nem intézi el.
Ez egy elég frusztráló helyzet, az ember viszonylag gyorsan teljes kreténnek érzi magát tőle.
Namost. Én itt azt nem értem, hogy hogy lehetnek a főnökök annyira hülyék, hogy pusztán nevelési célzattal* fenntartsanak egy állapotot ( ami egyébként kb. 1 éve létezik és azóta nem sikerült senkinek úrrá lennie rajta), ami rossz (nagyon rossz) a cégnek, ami már 2 emberbe került (utánam két héttel mondott fel a kereskedelmi igazgató csaj, nagy részben e szitu és a vele járó basztatás miatt), és amit meg lehetne oldani kis energiabefektetéssel, holott azt mindenki tudja, és ki is mondja, hogy az ügyfél a hülye.
Jézus, de jó, hogy már nem ott dolgozom.

*mert semmi másról nincs szó (házon belül), mint hogy oldd_meg_egyedül

Az a nagyon mulatságos helyzet állt elő, hogy van egy szakdolgozatom, ami szerintem kész van, van benne minden ami kell, gyakorlatilag csak be kellene köttetnem, viszont a konzulensem felszívodótt. Nem veszi fel se a mobilját, se az egyetemi telefonját, nem válaszol se sms-re, se e-mailre.
Szerencsére a tanulmányi osztály is pang, vagy túl sok a megbeszélnivaló - mindenestre ott sem veszik fel a telefont.
Na most mifaszt csináljak?

Egyébként ma hajnalban keltünk, mert vérvételre kellett mennem, nem hiszem, hogy bármelyikőnk ébren lett volna, amikor beértünk az orvoshoz (1/4 8). Viszont a férjem elvitt kávézni a Centrálba, mert nem sírtam amikor megszúrtak. Jó, igazából azért vitt, mert irtónagy szükségünk volt a koffeinre, és azért a Centrálba, mert mióta házasságunk első reggelijét ott költöttük el, szeretünk oda járni, mert kicsit a miénk, és mindig az a reggel jut róla eszünkbe, amikor először keltünk úgy, hogy házasok voltunk. És az egy nagyon-nagyon klassz reggel volt.

Hétvégén a szokásos november végi családi ünnepsorozaton kiderült, hogy egy 130 négyzetméteres lakás is kicsi, ha (majdnem*) teljes létszámban vonulunk fel.
Egy asztalnál már akkor sem férünk el, ha plusz asztalt toldunk a végéhez, így megint van macskaasztal, mint amikor kicsik voltunk, és Unokatesó 2.0 is teljesen jogosan kérdezgette a konyhában, hogy előre bejelentett tüntetés van-e, amikor a család nőtagjai mind kint tobzódtak két fogás között. (Az egyik fele ki-, a másik fele behordta éppen a kaját). Tizenheten voltunk jelen. (dejó, ez rímel)
Rambó iszonyú lelkes volt, minden ajándék-átadásnál bravózva tapsolt, és azt kiabálta, hogy "Ez egy szülinaaaaap!"

* mínusz Hugi pasija, aki továbbra sem hajlandó résztvenni ezeket a megmozdulásokon, és nagybátyám iszonyúhüje felesége, aki jogosan volt távol, végülis csak a nagybátyám születésnapját ünnepeltük.

A Gyerek épp most fut bele a kamaszkor legszebb részébe, amikor foglama sincs, hogy ki van vele, és ki ellene, illetve akiket ő jófejnek tart, valóban jófejek-e, akiket meg szarfejnek tart, valóban szarfejek-e.
Tegnap nekem szögezte a kérdést (miután felhívott, hogy átjönne dumálni*), hogy akkor most hagyja-e, hogy egy celebgyerek nyomuljon rá. A dilemmát az okozza, hogy a celegyerek rettentően gazdag (pontosabban a szülei), és hasonlóan gazdag gyerekekkel lóg együtt, a Gyerek meg tudja, hogy azzal ő nem akar lépést tartani, és egyébként sem érti, hogy miért a pénz tart össze egy társaságot, ugyanakkor a celebgyerek állítólag jófej (jellemző, hogy ezen a két dolgon kívül nem tudunk róla semmit, ami persze nem tartja vissza attól, hogy élete legfontosabb kérdéseként mérlegelje az ügyet).
Nagyon okos nagynéniként azt javasoltam neki, hogy addig csináljon bármit, amíg jólérzi magát (a piálás - cigizés - szívás témakört egy éve kiveséztük, akkor nem pont ezt a tanácsot adtam), ne akarjon megfelelni olyan dolgoknak, amiktől szarul érzi magát, és úgy általában próbáljon meg észnél lenni.
A Gyerekben azok a tulajdonságok keverednek, amelyek megkeserítették az én kamaszkoromat, és Hugi kamaszkorát, vagyis teljesen alkalmatlan bármilyen csorda-szellem ávételére, iszonyú igazságérzete van, nagyjából ötéves kora óta kristálytisztán szavakbaönthető, kőkemény véleménye van mindenről,és szarja le, hogy mit gondolnak róla mások.
Próbáltam azzal nyugtatni, hogy már csak 10 év, és a dolgok a helyükre kerülnek, és addig is fog találkozni jófej emberekkel, és lesznek barátai is, akkor is, ha nem ugyanazzal a tíz arccal jár majd össze állandóan.
A konklúzió az volt, hogy az emberek nem normálisak, ami igen fejlett ítélőképességről tesz tanúbizonyságot, úgyhogy mostmár én is csak kicsit aggódom.

*történelmi pillanatra hívnám itt fel a figyelmet, így leszek én a jófej  nagynénje, akivel meg lehet beszélni a kínos kérdéseket, ellentétben az anyjával. Aki viszont nekem volt a jófej nővérem, akivel meg lehetett beszélni a kínos kérdéseket, ellentétben az anyámmal.

Visszavonom az autós dolgot. Hazafelé egy órát jöttem.
Közvetlenül miután a konzulensem lemondta a mai konzultációt. Végülis igaza van, még hét teljes napom van, hogy bekötve, három példányban leadjam a szakdolgozatomat. Hova rohanjunk.

Amúgy most ment el ÁllatorvosBácsi, aki beoltotta Zorkát. Szokásos hiszti,. Zorka most a sarokban kushad, én szarrá vagyok karmolva, a kicsi meg minden zajtól összerezzen (hozzá se nyúlt senki, csak kiborult a műsortól, amit Zorka rendezett). Gondolom tényleg megéri ez a cirkusz egy félperces műveletért, ami nem is fáj neki.

Ma autóval jöttem dolgozni, mert a férjemnek esküvővel, nászúttal, költözéssel sem sikerült kivennie az erre az évre járó szabadnapjait (még úgy sem, hogy karácsonykor két hetet tervez otthon tölteni), úgyhogy az év hátralévő péntekein nem dolgozik. (Rohadt mázlista.)

Szóval autóval jöttem be, bruttó 15 perc alatt szeltem kasul a várost (11. ker - 13. ker táv, háztól házig), nem fáztam, nem szagoltam büdös embereket a metrón, nem baszakodtam átszállásokkal és nem gyalogoltam 10 percet a metrótól az irodáig.
Akarok egy kocsit.

Rettentően szeretnék túlleni ezen a novemberen, meg a december közepén, szóval nagyon szeretném, ha már inkább karácsony lenne.
Nov. 30. szakdogaleadás - ez érdekes lesz, mert miután a konzulensem 3 hete egyszerűen nem hajnaldó reagálni az eddig eladott 2/3 szakdogára, vagy elfogadja a holnapi konzultáción a "maradékot" úgy, ahogy van, vagy esélyem sem lesz leadni jövő pénteken, amikor kell.
Dec. közepén könyvbemutató - az első ilyenem, én szervezem tokkal-vonóval, színészekkel, sajtóval, pogival, kávéval és eléggé izgulok. Az egyik fele már megvan, már csak a másik felét kell összerántani és aztán drukkolni, hogy jól sikerüljön.

Anya mindig azt mondja, ne sürgessem az időt, múlik az magától is, de azért most adnék néhány pengő forintot egy tér-idő turbulenciáért.

El kell mesélnem (a fiúk elkapcsolhatnak), hogy M. szerves közreműködésével találtam egy nőgyógyászt, aki felhív engem a leleteim miatt. Érted, nem én hajkurászom, meg könyörgök, meg állok sorba, hanem ő hív fel. Pedig csak vizitdíjat fizetek, becsszó.
Jó, néha sorba is állok, de csak, ha feltétlenül muszáj, nem szívat feleslegesen, és leginkább nem kell órákig ott szobroznom.

Amúgyis régóta terveztem egy posztot a témában. Szóval hónapok óta járok egyik orvostól a másikig egy - tulajdonképpen - alap kivizsgálás miatt. Ez a harmadik doki.

Az első (egy fiatal pasi), az kurvavicces meg jópofa akart lenni, épp csak szarta le, hogy miért mentem. Az meg nekem alap elvárás, hogy legalább próbáljon meg úgy csinálni, mintha érdekelném, pont leszarom, hogy milyen a humora (vagy nem, de ez kábé a 80. dolog a listán).

A második (egy idősebb pasi) volt az igazi horror, egy iszonyú jó nevű kórházban. Ott kétszer is voltam, mindkétszer 3 (azaz három!) órát töltöttem a váróban, kettesével hívtak be (miért kell nekem egy másik nő punciját néznem, amikor orvosnál vagyok??) időpontot nem lehetett kérni és amikor végül megpróbálkoztam, hogy hadd menjek a magánrendelésére elküldött az anyámba, hogy mit képzelek, fáradjak be a rendelőintézetbe és várjam ki a soromat. Amivel nem lenne semmi baj, ha nem dolgoznék, és a főnököm, illetve a munkamennyiségem tolerálná, hogy teljes délelőttöket nem vagyok bent.

Végül elkerültem C Terv Doktornőhöz, aki egy irtóhelyes fiatal csaj (szerintem alig idősebb nálam, ha egyáltalán) és olyan anamnézist vett fel két generációra visszamenőleg, amilyen még soha senki, akivel a műfajban találkoztam, és magyarázott, meg kérdezett meg kérdezhettem, és ma felhívott, hogy megvannak a leleteim.
És akárki akármit mond (Mr. Simpson például aggódik, hogy ha ilyen fiatal nem túl tapasztalatlan-e) ebben a relációban az első és legfontosabb, hogy bízzak abban, akihez járok, mert annál szarabb nincs, mint amikor csak azt érzem, hogy én vagyok aznap a századik "jöjjön be, tegye szét a lábát, köszönöm, leszállhat".
Úgyhogy most örülök.

Mivel tegnap egész nap otthon fetrengtem, megállapíthattam, hogy a macskáknál haszontalanabb állat a világon nem létezik.
A napi tevékenységük kimerül abban, hogy alszanak. Jó, reggel tartanak egy műbalhé-sorozatot a mozgás kedvéért, de úgy 1/2 10-kor ki-ki felmászik a saját székére az étkezőben, egy szusszanás kíséretében álomra hajtja a fejét és legközelebb akkor térnek magukhoz, amikor 1/2 5 tájban (ilyenkor szoktam hazaérni) bejelez a gyomruk.
Világ lustái.

Nagyon klasszul lebetegedtem, egész hétvégén inogtam a hőemelkedés és a láz között, aztán tegnap estére győzött a láz (lehet, hogy nem kellett volna erőltetni a nagybevásárlást, de rettegek az adventi hétvégéktől).
Amúgy szarul vagyok, fáj a torkom, tele a fejem takonnyal és lépten nyomon elalszom. Úgyhogy ma itthon maradok, ami azért nem jó, mert a dolgomat senki sem fogja megcsinálni, viszont így csak 4 napom lesz rá a héten.
Mostanában egyre inkább szeretném megnyerni a lottó ötöst, és csak viccből dolgozni, de ez gondolom nem érdekel senkit.

Most olvasom a MaNcsban, hogy áron alul mennek a Gauguin-ek a Christie's-nél. Tökjó. Még néhány évtizedig pang a műkincspiac, és kilógatom itthon például ezt:

Baszki, ezek a péntekek!
Én nem tudom, mi van az emberekkel, de, ha ez így megy tovább követelni fogom a 4 napos munkahetet - zsinórban ez a 3. hét, hogy még a kurva telefon se csörög (de, egyszer csörgött, a főnököm volt, hogy nálam van-e valami, de ő sem hangzott lelkesnek).
Lassan elkészül a jövő évi terv (megszámoltam, 17 oszlopból áll a kurva excel), gondolom majd jövő héten jól széttrancsírozzák a kollégák, de az sem érdekel, ha gyorsan csinálják, november végére fix, és végleges tervet akarok. Akkor kinyomtatom, bekereteztetem és kiteszem a falra. (nem)
És beteg is vagyok, fáj a torkom, nincs rendes fűtés itt, a magánbirodalmamban, és különben is, haza akarok menni (pontosabban el, délután találkozom LB-vel).

Mr. Simpson az imént beszélt a közösképviselővel (mert tényleg neki kell aláírnia a kurva vízóra-átírást), és Control javaslatára mondtam neki kérdezze meg, mit lehet tudni a néniről.
Sokkal nem lettünk okosabbak, állítólag a néninek van egy gyámja, aki nem törődik vele, pedig a közösképviselőnő már többször megfenyegette, hogy feljelenti (a gyámot), ha nem látja el rendesen a nénit.
Mindenesetre azt mondta Mr. Simpsonnak (a közösképviselő), hogy felhívja a néni háziorvsát, hogy nézzen rá.
Kis magyar abszurd.

Van a házban egy bolond néni, aki sajnos nem olyan kedves-mosolyogtatósan bolond, hanem agresszívan az. Mr. Simpsont a hideg rázza tőle egy ideje, én meg mindig leugattam, hogy szegény néni bolond, nem tehet róla, nem árt senkinek.
Tegnap este csöngettek, és mivel Mr. Simpson épp alsógatyában tespedt két macskával az ölében, én mentem ajtót nyitni. Még csak résnyire nyitottam (ki a franc lehet az este fél tízkor, amikor nem is várunk senkit?), amikor a néni elkezdett benyomulni a lakásba, és közben ordított az arcomba, hogy azonnal hagyjuk abba ezt a rohangálást (épp tévét néztünk), mert ő ezt nem bírja.
Próbáltam továbbra is tartani a rést, és nem beengeni a nénit a lakásba, miközben nyugodt hangon ismételgettem, hogy mi nem rohangálunk, a néni pedig ordított tovább, hogy de, tudja, hogy mi vagyunk azok, miért tagadom le és nyomult befelé.
Na itt vesztettem el minden probléma-megoldó képességem (mi a fenét csinálunk, ha bejön, és ott őrjöng tovább??) elköszöntem (mert udvarias vagyok) és rácsuktam az ajtót. Ekkor a néni rátenyerelt a csengőre és vagy egy percen át megállás nélkül nyomta, aztán elment.
Mit lehet egy ilyen nénivel csinálni? Gondolom nem mi vagyunk az elsők a házban, akiket megtisztelt ezzel a műsorral, de elég para volt, mit ne mondjak. Mr. Simpson rámparancsolt, hogy zárjam az ajtót, ha egyedül vagyok otthon, de én ezt azért túlzásnak érzem. De fogalmam sincs, mit csinálok, ha megint hozzánk jön műsort adni...

Egyébként jólfejlett ideggóc vagyok az utóbbi napokban, dühkitöréssel, sírással, minden franc. Kicsit frusztrált vagyok egy feladattól, amit egyelőre nem tudok megoldani, segítséget meg nem kapok hozzá, viszont az idő sürget. Meg mástól is.
Szegény Mr. Simpson csak kapkodja a fejét - hol sárkányként fújok rá, hol meg zokogva omlok a karjaiba, és van, hogy a kettő között csak 10 perc telik el.

A ma azzal kezdődött, hogy fél hétkor csörögött a telefonom, és egy csávó a Gipsz Jakabot kereste. Amikor elég ingerülten közöltem vele, hogy én nem vagyok a Gipsz Jakab, viszont hajnali fél hét van, akkor nekiállt volna telefonszámot egyeztetni, hogy ő rontotta el, vagy rossz számot kapott.
Úgy basztam rá a telefont, mint az huzat.
Az emberek nem normálisak.

Nostehát. Olyan sűrű hétvégénk volt - megspékelve a zuhogó hóval -, hogy csak kapkodtuk a fejünket.

Szombaton viszonylag terv szerint értünk Bécsbe, de aztán én addig hisztiztem, hogy csizmát akarok venni, hogy elindultunk a shopping-mekka, a Maria Hilfer felé, ahova nem találtunk oda, viszont így legalább háromszor megkerültük a várost, mire  visszataláltunk a Hudertwasser-házba, ahol ebédeltünk, aztán megnéztük az állandó kiállítást, meg egy nem állandót. Ez utóbbi a portrékat leszámítva nem volt valami nagy szám sajnos.

Ebéd után - némi segítséggel - odataláltunk a shopping-mekkába, ahol én rendeltetésszerűen üzemeltem, úgyhogy két óra alatt több itemmel is gazdagodtunk - vettem néhány pulóvert meg egy dzsekit, csizmát sajnos nem. Mr. Simpson nem volt hajlandó venni magának semmit, ellenben rengeteg ötletet adott, hogy mit vegyek neki karácsonyra. Délután elkezdett szakadni a hó, aminek eleinte még örültünk (mivel tavaly nem láttunk havat), aztán már nem. Az aztán akkor volt, amikor a cipőmbe befolyt a latyak, és a nadrágom térdig felázott, én pedig (a hétvégén először) hisztériás rohamot kaptam.

Este - miután kibuliztam egy pár törülközőt a négycsillagos szállodában, majd kiöltöztünk - a Volksoperbe mentünk. (Itt kaptam másodszor hisztériás rohamot, ugyanis majd' befagyott a seggem a 2 fokban, meg az irtócsini szerkómban.) A Max und Moritz című balettet láttuk. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert rettentő bájos, könnyed, vicces és szórakoztató. Inkább afféle karácsonyi gyerekdarab, de felnőtt fejjel is abszolút élvezhető. Még Mr. Simpsonnak is tetszett, pedig ő elvből gyűlöli a balettet.

Vasárnap zuhógó hóesésre ébredtünk, de azért elmentünk egy Starbucksba inni egy kávét (meg vettünk karácsonyi Starbucks-bögrét), aztán elindultunk az utolsó kultúr-programra, a Kunsthistorisches Museumba, (harmadik hisztériás roham, szakadó hó, félcipő, no parkolóhely) ahol egy Tiziano (és társai) kiállítást néztünk meg. Ezt én személy szerint kihagytam volna, és inkább néztem volna a "Monet bis Picasso"-t, az Albertinában, de, ha még nem modtam volna, a teljes hétvégi programunkat (kivéve a vásárlást) Mr. Simpson öreg műgyűjtő milliárdos barátja szervezte, és megvette nekünk a jegyeket előre, úgyhogy nem lehetett elsunyulni.

A múzeum után még ebédeltünk egy hosszút vele, aztán elindultunk haza. Mondanom sem kell, hogy a hétvégének nyári gumival indultunk neki, így eléggé izgultunk, hogy hazajutunk-e. Pontosabban eleinte csak én izgultam, aztán amikor már Magyarországon elhagytunk egy autót, ami konkétan a hátán feküdt az autópálya szélén Mr. Simpson is elkezdett izgulni. Szerencsére nem volt fagy, és az is lehet, hogy sózták az utat, mindenesetre egyben hazaértünk (még a benzin sem fogyott ki, pedig erre is volt esély, de az autó megkegyelmezett és szolidan fogyasztott).

Most hetekig nem kell kultúrálódnunk, mert annyi mindent láttunk, hogy még a legsznobabb társaságban is órákig tudjuk bűvölni a hallgatóságot, ha arra kerül a sor.

És mindemellé gyönyörű időnk is van, nekem meg megint olyan napom, amikor nem történik semmi, pedig Mr. Simpson kivett egy szabadnapot, úgyhogy otthon punnyad a macskákkal, én meg sokkal szívesebben szerelmeskednék vele ott, mint, hogy látszattevékenységet folytassak itt.

A hétvégén Bécsben leszünk, és kultúrálódunk meg shoppingolunk, ahogy azt Ausztriában szoktuk, és bár M.-ék is Bécsben lesznek, az előre leszervezett programok miatt nagyjából esélytelen, hogy találkozzunk is.
Mindannyian a körülmények áldozatai vagyunk.

Uramisten, azért ez a Lehel téri aluljáró időnként rosszabb mint a legdurvább neoralizmus. Miközben a (stílusosan) reálban a pénztárosnő, akinél próbáltam kifizetni egy doboz tejet fejhangon óbégatva követelte, hogy valaki menjen oda egy sztornókártyával (mert nem bírta  lehúzni a vonalkódot, ezért kétszer húzta le), a mellette lévő kasszánál a másik pénztárosnő konkrétan teli pofával röhögött és viccelődött rajta (frankón kifordult a fél zsömle a szájából), az aluljáróból pedig csodálatosan behallatszott, ahogy egy bácsi (aki szegény egyébként minden nap ott van, és inkább lenne a helye egy szeretetotthonban, vagy ilyesmi)  vonyíttatta a hegedűjét, miközbe ő maga is ugyanazon a hangszínen vonyított.
Nem tudom, hogy én vagyok-e teljesen antiszociális, vagy ennél lejjebb ennek a társadalomnak nincsnen, és mindannyian atomot érdemlünk.

Nah, ma elmegy a nyomdába az utolsó előtti könyv. Az utolsó már nem nagy gebasz (lekopog). Az elmúlt három napban mindannyian gép előtt ültünk reggeltől estig, jöttek az újabbnál újabb pdf-ek és mentek a körímélek (minden újabb verzióban újabb hibákat talált valamelyikünk) de talán-talán végre kinyögjük ezt a gyönyörűséget.

Viszont ma teljesen taccs vagyok, annyira pörögtünk a héten, hogy most próbálok magamhoz térni. Holnaptól visszacsúszok a boltos szerepbe, gyúrom még a jövő évi tervet egy kicsit, leszervezek egy könyvbemutatót, megcsinálom a sajtóanyagokat.
Remélem ki tudom venni a karácsony előtti két hetet, igényem lenne rá, hogy kicsit otthon szüttyögjek, csiricsáré díszbe borítsam a lakást, és főzzek némi ezt-azt és a max. felelelősség, amit vállalnom kell, azt a mézeskalács nemelbaszása legyen. Mert idén mézeskalácsot is akarok sütni.

Újabban érzékeny vagyok a frontokra. Pontosabban a hidegfrontokra. Mivel egyébként példás családi életet élő háziasszony vagyok (még a hiperhétvégén is csak 3 bögre forraltbort ittam) nem találok más magyarázatot arra, hogy újabban a frontok érkezésével egy időben szét akar esni a fejem.

Ja! És, ha már a háziasszonyságomról esik szó, el kell mesélnem, hogy mély döbbenetet váltok ki régen látott ismerősiemből*, pusztán azzal, hogy vacsorát főzök a férjemnek. (Ilyenkor kicsit meg is sértődöm, annyira nem lehettem elvadult szingli, hogy még azt sem nézték ki belőlem, hogy egyszer majd vacsorát fogok főzni...)
Pedig az jó dolog. Gondolom valami atavisztikus izé miatt úgy érzem, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, amikor főtt ételt rakok Mr. Simpson elé este. Ő meg ráadásul szereti a főztömet, és irtóboldog amikor paprikáskrumpli-illat lengedez a lakásban amikor hazaér.
Nyugi. Gasztroblog egészen biztosan nem leszek.

*régen látott ismerősnek minősül például Rosszfiú, akivel múlt héten találkoztam, mert munkát adok neki.

Szofika egy borzasztó kamasz.
Amikor épp azt akarja, hogy szeresd, meg törődj vele, akkor azzonal kell minden - képes az ölemben ülve felfelé vernyákolni, mert épp nem simogatom - egyébként és nagy általánosságban szarik a fejünkre.
Tegnap este véletlenül beszökött a hálóba - mióta itt lakunk kint alszanak, mert a kint ezesetben 80 négyzetmétert jelent, nincs lekifúróm, hogy a konyhába zárom őket - addig variált, amig be nem túrta magát a paplanom alá (megpróbált a pólóm alá is beférkőzni, de elleneálltam a kis leszbikusnak), és öt egész percig ki is bírta ott (nem állítom, hogy nyugton volt, de csak kicsit jött-ment) egészen addig, amíg Zorka nem nyaffantott egyet az előszobában és már húzott is kifelé. A lendületet természetesen a hasamról vette, húsz körömmel.

Tegnap részvettem életem első olyan házibuliján, ahol mindenki a gyerekeiről beszélgetett. (Jó, akik hallótávolságon belül voltak.)
Elég megrázó élmény volt, talán csak mert nem voltam rá felkészülve (pedig gondolhattam volna rá, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik). Mindenesetre én is és Mr. Simpson is kellően besokkoltunk, ráadásul a házigazdákon és M.-éken kívül nem ismertünk senkit.
Mr. Simsponnak dolgoznia is kellett még (én hajtom, egy szavam sem lehet, le kell adnia az egyik könyvet hétfőn), meg egyéb sürgős dolgunk is volt itthon úgyhogy hazamenekültünk.
Azt hiszem teljesen antiszociálisak vagyunk.