naivdiva

Itthon teszem a semmit, mert ma azon kevés alkalmak egyik van, amikor jó napilapozni. Holnap ugyanis public holiday van, vagyis nem jelenünk meg, vagyis ma nem kell dolgoznom.
Tehát: kerti kávézás, órákig fürdés, ordító zenehallgatás - csoki-ropi-nyalóka. A kertünk úgy néz ki mint egy mesekönyv-illusztráció. A teraszról nézve, a jobbomon: ezerrel virágzó tulipánfa (fehér) aranyeső, babarózsa, plusz a szintén virágzó gyümölcsfák, a balomon a mindig (vagyis örök-) zöld babér bokor, meg egy árva meggyfa. Amúgy tulipánok elszórtan. Imádom. Minden csupa zöld-rózsaszín-sárga-fehér-piros.
Ma jönnek a csajok megnézni Gyöngyszemet, kíváncsi vagyok mit szólnak majd hozzá.
Tegnap A.-val elmentünk egy igazi lepukkant turizóba, ahol van minden: házipongyesz, meg bőrjakó, olcsó alsógatya (a bőrjakót leszámítva minden szigorúan műanyagból) még ilyen édes kis virágföldbe szúrható kertitörpe is. Brrrrrrr. Majdnem vettem egy hamutálat az új lakásba, de aztán babonából mégsem.
Nos, vidám csatlakozást mindekinek!

Oké, ez elhamarkodott volt.
De akkor is, folyton körültötte tekeregnek a gondolataim, és megint kezdem a hajtekergetéssel egybekötött ablakon kifelé mélázást, meg a rózsaszínben látást és alig várom a hétvégét, amikor is valószínűleg újra találkozunk. És nem vagyok hajlandó most leszállni a földre, mert olyan régen voltam így, hogy már el is felejtettem, hogy milyen, amikor az ember gyomra fél métert liftezik minden alkalommal, ha ismeretlen szám jelenik meg a telefon kijelzőjén.
És persze tartom magam, mint igazi Díva, nem jelzek, nem műmosolygok, de ettől még mélységesen fel vagyok háborodva, hogy nem szerzi meg a számomat és nem hív. Talán hagyni kellett volna, hogy lesegítse a kardigánját rólam...
Dehát túl vagyok emancipálva, meg parázok is ezerrel.

Nem bírom ezt az önmegtartóztatást.
A következő sorokat NE olvassa el egykedves ismerősöm se (én barom, Dunába vizet!)
Dejó lett volna, ha nem hozom nyilvánosságra a blog létét! Én balga! Jajj asszem szerelmes vagyok. Jajj. Jajj. Jajj. Ésezolyankurvajó. Anyhow.

Orgonaillattal utaztam reggel a villamoson. Egy nő szállt fel egy hatalmas csokorral a kezében, és még a dugig tömött 56-ost is virágos mezőnek képzelhettem, csukott szemmel.
Az orgonáról mindig Anya jut eszembe, meg a ballagások az iskolában, meg persze a május. Elő is vettem ma a nyári táskámat meg dzsekimet.
Süt a nap és szép az élet, ha nem is történik semmi frenetikus.
L. küldött levelet Szlovéniából. Szerelmes a szentem végre, úgyhogy tudunk barátokként levelezni, aminek épp itt volt az ideje, mert kevés olyan jó barátom van, mint ő. És talán most, hogy megtalálta azt a lányt, aki üldögél vele naplementében elhagyatott erdei házak teraszán és épp úgy örül egy pataknak, mint ő, megtalálja magát, meg a nyugalmat, amit keres, mióta ismerem. Alig várom, hogy talákozzak ezzel a csajjal, biztos egy igazi tündér, mert L. nem adja alább! Az én barátom végtére is!

Ma találkoztam egy pasival aki díszcigányokat tart. Az illető iskolaigazgató, egy olyan sulit vezet, ahova 95 százalékban roma gyerekek járnak. A suli jó, külön tanterv szerint tanulnak, sok a délutáni foglalkozás, sportverseny, kirándulás. Az Igazgató Úr rém büszke a srácokra, méginkább magára, hogy ilyen szépen kitalálta a „nekik való” programot. Még műveltségi vetélkedőt is tartanak időnként, persze „az ő szintjükön”.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem hátrányos-e a kölköknek, hogy a többségi társadalom gyermekeitől elkülönítve nőnek fel, mélységesen fel volt háborodva. Aztán közölte, hogy a sportversenyeken találkoznak nem romákkal is...
Nem értem, hogy, ha már egyszer ennyi energiát feccöl abba, hogy tanítsa ezeket a gyerekeket, miért nem engedi őket ki a ketrecből. Persze ez így egyszerűbb, mint megtanítani őket konflitust kezelni. A srácok egyébként iszonyú helyesek, okosak. Csináltunk velük is miniinterjúkat, a nagyok cukrásznak, meg idegenveztőnek készülnek, a kicsik meg élvezik, hogy tanulhatnak, még, ha késő délutánig is kell suliban maradniuk. A veszélyes ebben az, hogy egyszer kikerülnek ebből a burokból és nem lesz eszközük, hogy megvédjék magukat, kiálljanak magukért. Most elnézően, kissé gyogyósként kezelik őket, az iskola maximálisan alkalmazkodik a családi körülményeikehez, szokásaikhoz, egyéni igényeikhez. Ami pillanatnyilag akár elfogadható is lehet, mert így legalább tudnak tanulni, de a többségi társadalom nem ilyen kedves és megértő. És nem csak az lenne a szempont, hogy tanulhassanak, hanem az is, hogy később megállják a helyüket az életben, találjanak munkát, el tudják tartani a családjukat és ne „okos romák” legyenek.
A suliból mindenkit felvesznek középiskolába, de második után a zöme kihullik. És akkor mi is volt az értelme a szinten tartott műveltségi vetélkedőnek?
Elkeseredtem, mert, ha a legjobb szándékkal is csak idáig jutunk - természetesen nem feltételezem, hogy Igazgató Úr rosszindulatból tartaná őket a falakon belül - akkor száz év is beletelhet, mire itt valami történik. Az pedig már egy kicsit késő lesz.

Röviden összefoglalva a mai napomat eddig a percig (budapesti idő szerint 16:37).
Reggel felkeltem két órával korábban a szokásosnál, hogy elmenjek Apámnak a postára egy kurvafontos küldeményért, ami a lakáshitelhez kell. A küldemény egy Elmü számla volt, nem pedig az értékbecslés, ami kellett volna. Természetesen fél órát álltam sorba a postán rendkívül kedves emberek között, hogy eljuthassak a még kedvesebb postáskisasszonyig. Beparáztam kocsival a városba (másfél óra), majd megkaptam a lebaszást Én, mert nem az érkezett, amit várt. Ezután anyám utánamtelefonált és lebaszott, mert apám lebaszott és ideges lett... ????
Bejöttem, megkaptam a heti frusztráció-adagomat az Ámokfutótól - nem dolgozom eleget és azt is szarul stb., stb., stb.
Magamra - és a teljes szerkesztőségi konyhára - öntöttem egy fullos adag majonézt. Kell nekem a luxus a rántottsajt mellé...
Egy igazi lúzer vagyok basszemeg. És nem elég, hogy megfagyok, mert a majonéz fele a pulóveremen landolt, még a nadrágom is bűzlik tőle.
Valaki mutasson egy sarkot, ahova lefekhetek meghalni.

Tegnap négy órát baktattunk és szakmustráltunk a Construmán Apával. Választottunk burkolatot a fürdőbe, meg parkettát, meg kádat. Rohadt sokat kellett rohangálni, ki is purcantam. Aztán jött a lakásba Szakmuki, aki úgy tűnik, elvállalja Gyöngyszem plasztikázását, tök jófej és MINDENT bevállalt, így nem kell külön villany- meg vízvezetékszerelő, meg parkettás, meg festő-mázoló után rohangálnom. Pár hét múlva elkezdi szétverni és újra összerakni a pecót. Hamvaiból feltámadó Főnix lesz az én kis lakásom.
Este elmentünk a Fészekbe, A.-val, meg LB-vel. LB nem volt jó passzban, hamar le is lépett. Én meg hulla fáradt voltam, és A. javasaltára benyomtam egy tequilát, aztán egyik barátnőnkkel mégegyet. Még ma reggel is részeg voltam (vagy nagyon nagyon másnapos), de isteni volt az este. Jó bagázs gyűlt össze, sokat dumáltunk meg hülyéskedtünk, egy-két kolléga is felbukkant, szóval szociális életet éltem végre.
A. megkért, segítsek ma neki a fotózásban. Hát én így még éltemben nem röhögtem. Ugyanis megrendezett fotográfiát tanulnak épp a suliban, és ez az idióta azt találta ki, hogy Supermant fényképezi, hétköznapi helyzetekben. Kibérelt egy fullos jelmezt, és ma testületileg átvonultunk BérHercegékhez, aki, mondanom sem kell, magára vállalta a Supermanséget.
Első körben Superman füvet nyírt, virágot locsolt, és teregetett, amit a kertben intéztünk el. Második körben Superman villamost vezetett és villamoson, meg buszon utazott, bérletet és fagyit vásárolt. Ehhez el kellett mennünk a végállomásra, ahol szerencsére kifogtunk egy jófej villamosvezetőt és sutyiban fel tudtunk lógni egy ott állomásozó buszra, valamint találtunk egy exibicionista pénztáros nénit, aki hajlandó volt úgy csinálni, mintha bérletet adna el a hősnek. Szénné röhögtük magunkat.
A legjobb az volt, amikor úton a végállomás felé BérHerceg egyszercsak kipattant a kocsiból - amit természetesen Superman jelmezben vezetett - átadta a kormányt egy haverjának, ő maga pedig felhasalt az autó tetejére és előrenyújott karral repült. Amíg A. a pillanat megörökítésén fáradozott, elment mellettünk egy fiatal pasi. Két perc múlva jött vissza, megállt mellettünk és csinált egy képet a fényképezős telefonjával. Gondolom az unokáinak is mutogatni fogja.....
Egyszóval jó kis nap volt. Levezetésül még felmentünk A.-ékhoz, kártyáztunk egyet.

Oly szépen sütött a nap reggel. De tényleg. Csupa ovis, meg isis prücsök állt majd' minden buszmegállóban, mentek kirándulni. Mert ilyenkor azt kell.
Imádom ezeket a gyerek-forgatagokat. Áll a sok kis bajkeverő, teljes erőbedobással hula-hoppoznak, meg rohangálnak, húzzák egymás haját, és kikészítik az óvónéniket, mert elténferegnek valami bogár után kajtatva és az istenért nem állnak kettes sorba. Hiába ez a lehorzsolt térdek kora.
Délután befutott a saját, külön bejáratú bajkeverőm, aki a szokásos "kaja van?" kérdéssel indított. Bezbált egy fél pizzát - a mázlista, nem hízik tőle, csak nő - tekergett az ölemben egy sort, aztán lelépett. Ja! Mivel én épp dolgozni próbáltam, amikor az ölembe zuttyant és felhívta az anyját, még jól rám is szólt: nem tudok telefonálni, ha gépelsz!
Kis mukikám....

Teljes csőd.
Ad 1: BérHercegről kiderült, hogy.....nem tudom szebben, Fideszes basszameg!
Ad 2: BérHerceg ma nem volt hajlandó hazavinni. A. pasija felhívta, hogy én lassan elpályáznék, ő meg a környéken volt, de közölte, hogy ő még nem megy.
Mi az istenért nem tudok én egyszer, egyetlen egyszer ebben a büdös kurva életben jól választani????!!!!
És most be vagyok rúgva, mert A. meg a pasija, plusz egy barátnő mostanáig a Kultiban voltunk és én barom a két korsó sör mellé megittam egy tequilát is.
Baszki baszkli baszki baszki baszki
Megyek és elolvasom a Cosmopolitan-t. Hátha okosabb leszek.
Miért? He? Hé! valaki ott fent! Szívtam már eleget! Kijár már nekem is egy kis, csak egy icike picike, inci finci boldogság!
És akkor most nem mondom meg, hány javítást kellett eszközölnöm a fenti húsz sorban.
És mégegyszer baszki!

Rém vicces dolog történt. Életem egykori megkeserítője ma bejelentkezett. Egy év után. Ugyanis tavaly nyáron egy barátjával keveredtem közelebbi kapcsolatba. Konkrétan összebútoroztunk. Ekkor ő, - mármint a barát - lett életem megkeserítője, olyannyira, hogy miután szakítottunk, nagyjából egy évre volt szükségem a talpraálláshoz. ÉEM. viszont akkor teljesen kiakadt. Először a pasimat zaklatta éjjeli telefonokkal, "kinyírlak, ha bántod" stílusban. Visszatekintve, igazán megtehette volna nekem ezt a szívességet:) Aztán nem volt hajlandó szóba állni egyikünkkel sem.
Csak a teljesség kedvéért: ÉEM-vel soha nem jártunk. 7, azaz hét évig nyúztuk egymást - a klasszik, amikor én kellek te nem kellesz, amikor te kellesz én nem kellek felállásban -, de egyszer sem jutott ennél tovább a kapcsolatunk, tehát valójában nem volt miért kiakadnia.
Nos. Most majd' egy év elteltével felhívott. Találkozzunk, lenne egy munkaajánlata, és egyáltalán mi van velem. Szkeptikusan állok a dologhoz. Már nem érint meg bennem semmit, túl sok hónapot töltöttem azzal, hgy gyötrődtem miatta, és túl jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: nem fog megváltozni soha, ami miatt akkor megőrültem tőle, az úgy maradt. Persze, szeretném tudni, mi van vele, de miután ez a város egy falu, nagyjából tudom, mi a helyzet. És nem akarom, hogy visszakússzon az életembe, Elég volt.

Az ember nem tudja kívülről nézni magát. Azt látom, hogy mindent túlagyalok, de ezt sajna tudtam eddig is. És azért sajna, mert néha felrémlik előttem egy boldogabb élet (napsütötte mezőn kockás takaró fíling), amelyben nem hadakozom állandóan saját magammal, és nem csócsálgatok minden eszembe ötlő gondolatfoszlányt napokon át.
M.-el egyszer - a szingliség mélypontján úgy másfél évvel ezelőtt, amikor minden esténk abból állt, hogy full betéptünk, sokat beszélettünk (régi szép idők) aztán bambultuk a TV-t elalvásig - elhatároztuk, hogy feliratkozunk egy agyfélteke eltávolító műtétre. Akkor a technikai kivitelezésen megbukott a project. Gyanítom annyit nem fejlődött az orvostudomány ez idő alatt, hogy nagyobb eséllyel indulhatnék lebenykimetszésre. Ja! Mégegy megállapítást tettünk ezen időszakban. Tengermély titok ez, de most elárulom: a pasifogás kulcsszava a rántotthús. Aki azt tud csinálni, nem maradhat pártában.
Nos. Visszakanyarodva az eredeti gondolathoz: a fő kérdés az, hogy hogyan vehetném rá magam a nem-gondolkodásra? Persze szelektíve. Ez sajnos önmaga farkába harapó kígyó, mert, ha ki kell választanom a témaköröket, melyek érdemesek a nyamnyogásra - gondolkodnom kell. Mindegyiken. Jajj.
És egyáltalán: miért a bepasizás a központi kérdés minden 20 és 30 közötti (afölött már tényleg rémes lehet) egyedülálló nőnek? És miért érzem úgy, hogy ez nekem már nem fog menni? És miért nem lehet ezt lazán, para nélkül csinálni? És csak én nem tudom? Hülye vagyok? Túl buta? Túl okos? Túl csúnya? Túl szép?
Tessék. Csak nem bírom abbahagyni. Reménykedem abban, hogy, ha kilépek a családi fészekből (képzavar - kirepülök), javul a helyzet. Annyi a bizonytalanság bennem mindennel kapcsolatban, hogy időnként még a biztosnak gondolt kapaszkodókat sem találom. És ezen csak ront, ahogy az én imádott apám van.
Apa volt életem első húsz évének sziklaszilárd bástyája, a vár, ahova bármikor vissza lehetett rohanni. Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy már csak árnyéka egykori önmagának. Beteg, de nem kezelteti magát, mert retteg bevallani, hogy beteg, és, mert egész életében ő hozott döntéseket mindenki helyett, most képtelen átadni a gyeplőt. Közben érzi, hogy már nem mennek a dolgok úgy, mint régen és ez halálra frusztrálja, de nem kér segítséget, inkább belegebed, és érzelmi terrorban tartja az egész családot. És még mindig ő az én rajonva szeretett Apukám, aki mindenről tud mindent, de már nem lehet vele együttélni. Borzasztó ezt kimondani, de igaz. És én elvesztettem a váramat, nincs már hova hazarohanni.
Vár nélkül nehéz élni, kell egy másik. És ez éppoly nehéz. Ha lesz a váram, lesz hova hazarohanni.
Szóval tulajdonképpen egy kiadó várat keresek. Magasat, erőset. Vagy legalább valakit, akivel építkezni lehet.....

Attól tartok a blog átalakul egy időre lakásfelújítási naplóvá. Szóval. Ma felhívtam a szakmukit, akit egy kolléganőm ajánlott. A faszi rém kedves volt a telefonban, remélem Apa tetszését is elnyeri majd. Hórihorgas előnye, hogy épít galériát is. És a kolléga szerint korrekt is. Éljen! Éljen! Előre a galériáért! Hozzáteszem a fene se gondolta volna, hogy a galéria lesz a pecó neuralgikus pontja....
Nos, holnap Apa vesz kádat, klót, meg mosdót (szigorúan fehéret) meg csaptelepeket. Ja! ÉS tegnap alulmaradtam a parkettáért folyó küzdelemben - úgyhogy szalagparketta lesz. Amit én személy szerint utálok, de Anya szerint szupi lesz. A próféta szóljon belőle!
Ígyhát Gyöngyszemet hamarosan malteros hajú szakmukik serege veszi kezelésbe és - ha minden jól megy - nyár közepére beköltözöm. Augusztus a belvárosban! :)))))))

Jesszusom! Sok volt ez mára (meg tegnapra).
Asse tudom hol kezdjem.
Nos. Múlt héten megvásároltuk Gyöngyszemet. A rövid eufória után azt hiszem hosszas paraidőszak következik, remélem megúszom gyomorfekély nélkül. Apám ugyanis nagyjából annyira kooperatív, mint egy fékevesztett úthenger. Vagy úgy van, ahogy azt ő kitalálja, (jelen időben, mert még a saját ötleteit is újra és újra elveti) vagy sehogy. Azt ÚGY NEM lehet. Pont. Semmi: nézzük meg, próbáljuk ki. Nem lehet. A másik véglet az azt csinálsz, amit akarsz, a te lakásod. Ami csak azért bájos, mert bár kurvára tudnám milyen színű csempét akarok, sajnos egyáltalában nem értek a műszaki kütyükhöz, gégecsövekhez, járólapszilárdságokhoz, és fűtéstechnikákhoz. Gyomorgörcsöm van, ha az egész szóba kerül, mert tudom, hogy megint valami olyanról kell százegyedszer vitatkozni, amit már százszor megrágtunk,és így attól tartok nehézkes lesz felújítani a pecót. Plusz jelen állás szerint bútor nem jár a kéglihez. És most ne gondolja a nagyérdemű, hogy telhetetlen vagyok, de bajosan költözöm be egy lakásba, ahol nincs példának okáért ruhásszekrény. A legidegesítőbb az egészben pedig az, hogy gránit járólapra bazmeg telik, étkezőasztalra nem. Itt forduljak fel, ha értem, miért jó, ha veszünk kurvadrágán járólapot a 4 azaz négy négyzetméteres konyhába, ha aztán úgysem főzök benne, mert nincs hova leülnöm megenni a négyfogásos vacsorát. Ja! És dögöljek meg, mert nem foglalkozom az egésszel, amit mi sem jelez jobban, mint, hogy nem megyek ki csütörtökön a Construmára, ehelyett dolgozni megyek. Én szemét köcsög állat! Hát minek megyek én dolgozni? He? Amikor jobb dolgom is volna? Heccből! Najó, átmenetileg kitomboltam magam.

Evezzünk békésebb vizekre. Beszámolok a BérHerceg story legújabb fejezetéről. Tegnap moziba mentünk testületileg A.-ék népes társaságával. Itt jegyzem meg: senki ne nézze meg a Sztárszki és Háccs c. eposzt, akinek kedves az estéje. Rémes.
Szóval. BérHerceg ismét rendkívül kedves volt, a főcím zenénél felkért táncolni, a filmvetítés után pedig hazahozott. Nem hátaslovon, hanem autóval, igaz a szállítmányozás tényének grandiózusságát jócskán csökkenti az a körülmény, hogy BérHerceg két utcára lakik tőlünk.

LB pedig mikor tartózkodna undorító és mélyen megvetendő vakáción Görögországban, ha nem most, amikor égető szükség lenne rá? Hát LB az ilyen?! Szégyelje magát!
Jóccakát.

Affene. Találkoztam egy pasival - természetesen nem a Lúd félével, mert Lúd képtelen bármit is megszervezni/elintézni.
Szóval A.-éknál voltam szombat este, és ott. Hogy egész őszinte legyek a korábban említett bérhercegről van szó. Persze a franc se tudta, hogy manapság vannak jó pasi bérhercegek is.
Teljes röhej, mert BérHerceg magas szőke és kékszemű, vagyis abszolúte nem az esetem (a magasságot leszámítva), viszont kurva jó dumája van és rosszkisfiú feje - ez viszont sajna abszolúte az esetem.
Sebaj. Nem kell attól tartanom, hogy valami még a végén szárbaszökken köztünk - akinek rosszkisfiú feje van, az az is, a rosszkisfiúság pedig szöges ellentéteben áll a három alapszabállyal, melyet M. fektetett le. Vagyis, aki rosszkisfiú az nem szokott kedves, okos, humoros lenni. Az utóbbi kettő igen, de kedves semmiképp. Ezt is megúsztuk.

Megint olyan fura üresség van bennem. Időről időre elkap ez a dolog: olyan leszek, mint a kiürült üveg. Még a falamon szárad a korábbi tartalom, de bent nincs semmi.
Furcsa ez. Ilyenkor kívül kerülök magamon, és épp úgy tanulmányozom engem, mint a hatodikos diákok a levelibékát. Ezúttal nyilván kézzelfogható oka is van ennek.
A.-ban azon gondolkoztam, hányféle minőségemben vagyok jelen, és, hogy ezek a minőségek milyen viselkedést kívánnának meg, illetve összeegyeztethetők-e.
Mert egyrészt - és rangsorolni végképp nem tudok - ott voltam, mint újságíró, másrészt ott voltam, mint egy túlélő unokája, harmadrészt, mint a történelem iránt érdeklődő fiatal.
Szöges ellentéteben az első kettő áll egymással. Mert vagy a háttérből megfigyelek, vagy teljesen kiborulok. A kettő együtt nem megy. Nem is ment. Többször rohantam ki termekből bőgve és jóval többször fordítottam el a fejem, vagy a tekintetem, mint egy minden részletre kíváncsi újságíró. Mint az a kolléganőm, akivel együtt csináltuk végig a túrát, és aki hosszú perceken át tanulmányozta a névvel ellátott, elkobzott fotókat, melyeket családok szerint felosztva függesztettek a falra a kiállítás-szervezők. Én itt futamodtam meg másodszor - halálra rémültem a gondolattól, hogy ismerős nevet találok.
És akkor sem kívülálló újságíróként viselkedtem, amikor gyertyát gyújtottam a nagyanyám emlékére, bár itt már nem érdekelt, hogy szakma, nem szakma. Ott voltam, és a nagyanyám is ott volt, igaz 60 évvel ezelőtt. És lenézett rám aznap, ahogy három éve mindig, ha szükségem van rá és fogta a kezem, és egyszerűen úgy éreztem, így helyes. Aztán elragadott a munka, gyorsan kellett írni, diktálni, nem volt idő agyalni.
Hazajöttem, és kiürültem. És hiába találkoztam tegnap A.-val nem tudtam semmit mondani, pedig ő is...
Nem tudom milyen volt. Azt tudom, hogy fenekestül felforgatott mindent, mégsem mondanám, hogy felkavaró. Nincs erre szó.

Megjöttem Krakkóból. Még ott is azt hittem, tudok majd írni róla, de nem. Lehet, hogy pár nap múlva.
Leírhatatlan ami ott van, és ahogy az, ami ott van belémkúszott és szorongatott, mint valami belső élősködő. Képek vannak a fejemben, zajok, és egy-egy gondolat, ami ott megfogalmazódott, de itthon értelmét vesztette.
Majd később.

Nem értem egészen a Népszabi logikáját. Megy az új - szerintem borzalmas - anitbulvár reklámkampányuk. „Ön szerint a miss mittoménmelyikváros szépe választás a legfontosabb?” Vagy valami ilyesmi. Ehhez képest a ma megjelent újság határozottan bulváros. Sok szín, hatalmas fotó, vastag címek, hogy a témákat már ne is említsem. Az előző (tiszavirág életű) címlapon szerintem tök jó volt a szakberkekben hurkának nevezett anyag, ami egy-egy témát dolgozott fel. Ennek a helyén ma a köveztekő címek olvashatók:
Bősről ismét (ez ok), Filharmónikusok Londonban (ez is), Gázrobbanás után, Spanyol beteg. Ez utóbbi a spanyol foci bajnokságról. ???
Ráadásul ezzel engem akarnak megnyerni. A múlt héten cikk szólt az új arcról, abban olvastam, hogy a fiatalokat kell beterelni az olvasótáborba.
Két észerevételem volna. Egyrészt, ha egy lap átlag háromhavonta terveztet új arcot, az nem túl bíztató. El kellene dönteni merre előre.
Másrészt, ha az ország két olvasható napilapjából az egyik elkezd bulvárosítani az rég rossz. Tényleg nincs értelmiségi olvasótábor ebben az országban? Plusz szerintem ez teljesen elbaszott taktika, mert a Blikktől nem fog olvasót elvenni, de azok, akik a régi konzervatív Népszabit szerették átpártolnak majd - jó esetben - a Hírlaphoz. Várom a fejleményeket.

MA ALÁÍRJUK A SZERZŐDÉST, MELLYEL GYÖNGYSZEM AZ ÉN BIRTOKOMBA KERÜL!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Bizony. És, ha még egy borzalmas hét is vár rám, ez kárpótol.
Mert lesz végre egy saját lakásom, ahova hazamehetek magamhoz, és színűre festhetem (copy right Hugi 2 évesen) és dohányozhatok benne és tarthatok macskát és tarthatok szeretőt is és akkora kupit csinálok amekkorát nem szégyenlek és akkor mosogatok amikor akarok, és hallgathatok zenét hajnali kettőkor is és nem kelek hétkor és nem kések el és nem egyeztetek menetrendeket és leugorhatok futni úszni amikor kedvem szottyan, és nem kell parázni, hogy nincs nálam úszó/futó cucc és akármikor akárki feljöhet vagy elmehet. És ezentúl nem kell elcsípnem utolsó buszokat és nem kell elköltenem a fél fizetésemet taxira és nézhetem az alant nyüzsiző várost. és és és és és és és ...
És ez bizony kibaszott kurva jó lesz.

Meddig kell, hogy a gyermekek apáik (és egyéb felmenőik) nyomdokát kövessék?
Ma Visegrádon voltunk, egy ezer éves családi barátot látogattunk meg szüléimmel. A családi barát enyhe kifejezés, az illetőt a bátyámnak tekintem, és nem emlékszem olyanra, hogy ne lett volna őrült famíliám része(nagyjából akkor került szorosabb kapcsolatba a családdal, amikor én születtem), arra viszont nagyon is, ahogy kamasz fejjel tátott szájjal hallgattam az élet mikéntjéről alkotott véleményét. G. úgy húsz (najó csak 15) évvel idősebb nálam és egész addig megáltalkodott renitens volt, amíg egy szép napon be nem sétált életébe a nő, aki ma a felesége és gyermeke anyja. És az örök lázadásáért bálványoztam őt és kitűnően emlékszem a napra, amikor úgy 17 éves koromban valami őrületes buli után hajnali 3 körül hazavetődtem és ő meg drága jó apám egy üres Metaxás üveg mellett szőttek épp tervet egy anti-szkinhed kommandó megszervezésére a nappalinkban.
Aztán jött a feleség (akit azóta szintén imádok) meg a gyerek és G. megállapodott és családapa lett.
És az én ülve csodált testvér-barátom ma majdnem a fejemet vette, mert kiejtettem azt a szót, hogy bizniszkárd. Fél órás kiselőadást tartott a nyelv mibenlétéről, meg Avon-ügynökökről meg szóhasználatról és az a mögött rejlő gondolatokról. Anyám és én meg ültünk és az ötödik perc után röhögőgörcsöt kaptunk, de G. ekkor sem kapcsolt, hanem megsértődött.
Nálam pedig leesett a tantusz, hogy még a legbelevalóbb fenegyerekek is begyepesednek és ez rém elkeserítő, bár, ha jobban meggondolom nyilván ez a dolgok rendje. És egy pillanatra meg is ijedtem, hogy, már nem ő a mérce, vagy ő már nem mérce, és, ha ez így van, akkor ki az? Aztán rájöttem, hogy ez a lényeg az egészben. Hogy azért nem az a mérce már, mert amikor gyerekként hallgattam, szépen lassan lett egy belső mércém, amihez aztán ráadásul hozzájött egy csomó dolog, amit egyedül tanultam/nemtanultam meg és nyilván a gyerekem vagy a Gyerek ugyanígy fog röhögőgörcsöt kapni az én hülyeségeimen x év múlva etc., etc., etc.
És akkor tulajdonképpen minden rendben van, mert megcselekedtünk amit megkövetelt a haza, és a bázis (mármint a mérce bázisa) azért nem változik nagyon.

Öregszem. Ma valóra vált a szingli csajok rémálma: minden létező barátnő lemondott minden programot. M. kifejezetten sunyi mód: miután tegnap megbeszéltük, hogy szombat estézünk, amikor ma felhívtam, hogy mi a stájsz, jött a: jajjkeresztbeszerveztünkbocs. Mért nem lehet már a keresztbeszervezéskor telefonálni? Mert abszolúte megértem, hogy inkább a pasijával szerveződik keresztbe. Csak akkor tessék szólni! A. meg szintén pasival megy moziba, és hívott, hogy menjek én is (társasozás helyett) és igazán bírom a pasiját, de asszem már ejtettem ehelyütt szót arról, mennyire szeretek hármasban flangálni. Namindegy. Kábé egy órát voltam ezen kiadkadva, mostanra meg úgy bepunnyadtam, hogy hat lóval sem lehetne elvontatni itthonról.
Egyébként rém ügyes voltam máma, egy nadrág áráért vettem kettőt. Mind a kettő igazi főnyeremény, már csak egy magassarkúra valót kell kigazdálkodnom az ehavi büdzséből. Az a baj, hogy a diszkont jósegg-csináló-nadrágvásárlás után már nem voltam ügyes, mert velem volt Hugi, aki a spórolás feletti örömömet kihasználva simán rádumált egy csini kék felső megvásárlására és akkor most ugyanott tartok. De legalább ő is örül (mert persze a csini kék fölsőt közös használatra szabadítottuk meg a butik polcain való szenvedéstől).
JA!!!! És a legjobbat nem mondom:
Szóval. Van egy pasi, akivel kölcsönösen tetszünk egymásnak (asszem), de sosem nyílt mód arra, hogy ismerkedjünk. Egyszer-kétszer mosolyt váltottunk sajtótájékoztatókon, de nem több. Nos kiderült, hogy Hugi expasija, Lúd, ismeri a pasit. Úgyhogy jövő hétre összehoz egy négyes randit. Most rém izgulok, mert az ilyen dolgok mindig visszafelé sülnek el, de hátha ezúttal mégsem. Majd beszámolok. Meg persze Lúd tök megbízhatatlan tud lenni. Remélem hosszú barátságunk okán ezegyszer aktív lesz, és nem bassza el.
A szombat estémet pedig a backgammon programmal töltöm, mert persze végül az itthoni gépre is installáltam(!).Van olyan szemét, mint egyes férfiak.

Nem vagyok a pánikolós fajta, de. Szófia, Párizs, Madrid. Kicsit para ez az egész. És persze, tudom, hogy ez a hangyafingnyi kis ország nem szúr szemet senkinek, de én szeretek utazni, meg a legtöbb barátom is szeret utazni, meg a szüleim és tesóim is szeretnek utazni.
Hova vezet vajon ez az egész? Vagy szépen lassan megszokjuk, mint az Izraelben élők, és pár év múlva majd fel sem tűnik.
Hopp itt is robbant egy busz, hopp ott is robbant egy metró?
Mindennel ellentétes ez, amiben hiszek, úgy, mint az emberi élet szentsége és az egyén szabdsága. Nem értem, hogyan lehet mások legyilkolása megoldás bármire. És kétségbeejtőnek tartom a XXI. századi világ kommunikációs startégiája lett az: azt csináljátok, amit én mondok, vagy meghaltok. Tényleg nincs más megoldás?

Édes drága Bambesz kozmetikushoz megy. Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogy az ősidőkben vajh ki ápolta a kutyák bundázatát... Gyanítom senki. De máma, a Chanel parfümös (hehehehe veszek egyet majd a tavasz tiszteletére), Dove dermolipides meg PH értékes időkben már az eb sem bűzölöghet egy tisztességes családban. A kis büdös, gondolom, mikor az ősei aláírták az örök barátsági és megnemtámadási szerződést az ősemberrel, még szó sem volt elektromos pórázról, meg kutyakozmetikusról, oltásokról, tetoválásról stb., stb. Megint az utódok szívnak.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mi drága bumburnyákunk szőrzetének állapotja felér egy vegyi támadással, ugyanis
1. Olyan szaga van mint egy disznóólnak - esőzés idején száz disznóól
2. A rasztáit megirigyelhetné még a Bob Marley is.
A kicsi kutya (60 kg) most volt három éves, de vizet eddig csak a táljában látott (ha nem számítjuk a tavalyi Szentendrei kirándulsákor véletlenül bekövetkezett Dunába sétálást), a szappant pedig hírből sem ismeri. Bár néha az a határozott érzésem van, hogy nézi a TV-t, amikor hideg téli éjszakákon bambul befelé a teraszajtón. Lehet, hogy reklámfüggő????
Szóval, Bambesz kozmihoz megy, és szerencsére nem én viszem oda. A kutyánk ugyanis gyűlöli a vizet, egy locsolókannával halálra lehet ijeszteni, aki pedig slaggal közeledik, ne csodálkozzon, ha nem marad keze. Szegény kis medve, nagyon mérges lesz. És szegény hugom, akivel nem lesz hajlandó szóba állni két hétig.
De legalább lesz egy tiszta, rasztátalan, finom illatú kutyánk. Kábé két napig.

Forgot to mention:
Letöltöttem egy backgammon-t a benti gépemre (ez önmagában jó érzéssel tölt el: terhelem a rohadt cég rohadt gépét, plusz vagyok már oly szofisztikált cyberface, hogy ilyeneket csinálok). A tetves program folyton agyonver. Pedig nem vagyok ám olyan béna.
Jó, kétszer én nyertem - a kb. 15 partiból :(

Nem vagyok egy otthonülős, de momentán nem vágyom másra, mint a fotelre a TV előtt, egy csésze kakajóra oszt szevasz.
Hazaakarokmenni. Ehelyett dolgozom. Ma egyébként rém termelékeny voltam -hangsúlyozom, hogy ennek semmi köze a tegnapi hisztihez.
Holnap pedig fogom magam, jól berúgok A.-val és nekiszaladok a hosszúhétvégének.
Ja! És szombaton Anima koncert a Gödörben. Jöjjön mindenki, akinek dalból van...

Oké. Akkor most visszatért önbizalmam teljes birtokában.
Legdrágább közvetlen főnököm (az ámokolós) ma nem is burkoltan megfenyegetett. Persze nem csak engem, további öt kolléga kapott a pofájába, de momentán az ügy ezen vonatkozása nem érdekel.
Szóval. Ez a vérbeli gennyláda leült velünk szemben, közölte: gyors leszek, elénk tolt egy papírt, melyen az elvégzendő feladatok voltak itmbe szedve, majd közölte, hogy aki ennek nem tesz eleget, annak bizony fizetésmegvonás és éhkopp üti a markát pénz helyett.
És akkor most teljes mellszélességgel tiltakoznék.

1. Így is mindenki erőn felül teljesít, épp fele annyian vagyunk, mint kellene, vagyis mind ahányan több ember melóját végezzük.

2. Ha emlékezetem nem csal (pedig nem szokott), épp egy évvel ezelőtt álltunk át a teljesítménybérezésről a fix fizetésre. Minek is??

3. Úgy tudtam, a kommunizmus és az öt éves terv hivatalosan már csak történelmi rémálom, de most a vadkapitalista cég, amelynek dolgozom ismét bevezeti ez utóbbit. Ugyanis FRANKÓN kaptunk egy listát arról, hogy kinek mit kell teljesítenie egy hét alatt.

4. Hogyan fog nekem kevesebbet fizetni a cég, mint amiről a szerződésem szól? Ha beperelem őket, majd azt mondják lusta voltam? Mert abban a szerződésben egy büdös szó nem esik karakterekről, darab cikkekről és oldal/hét arányokról.

Felháborítónak tartom azt, hogy kitapossák a belem, és most még egy bőrt le akarnak nyúzni rólam, de tegyük fel, hogy a piacgazdaság szintjén ezt még meg tudom érteni.
Azt viszont nem, hogy valaki, aki egyéb iránt egy héten nagyjából 5 órát dolgozik, akkor is azzal tölti az idejét, hogy másokat basztat, miért gondolja úgy, hogy a legmegfelelőbb motivációs eszköz a fenyegetés. Engem ezzel max felidegesíteni lehet.
Ja. És akkor ne felejtsük el, hogy a "lista" alapján engem a jövő héten fognak kirúgni, amikor hétfő szünnap, szerdán két napos külföldi útra megyek (dolgozni), pénteken riportot fogok írni az útról, tehát, ha belegüzülök sem lesz időm Sztahanováskodni. Én kérek elnézést.

Az a jó, hogy még képes vagyok befolyásolni a gondolataimat. Ha nem így lenne, már őrült lennék.... Ugye?
Tegnap maratoni beszélgetést folytattunk M.-el. és nagyjából minden témát megcsócsáltunk, ami érdeklődésre tarthat számot kis életünkben. Elsősorban persze a jövevényről folyt a szó, és ennek kapcsán a parákról, ami 20 és 30 között betámadhat egy nőt. Természetesen merőben eltérő paráink vannak, főként azért, mert M. már megtalálta azt a Pasit, akinek gyereket akar szülni, így náluk csak idő kérdése az egész. Ezzel nem csökken persze a para jelentősége, de más megvilágításba kerülnek a dolgok. Rám még vár a lasszóval hercegfogás feladata is, mielőtt elkezdhetnék rinyálni azon, hogy mostazonnalgyereketakarok.
Ehhez rendeznem kell soraimat, meg kell békélnem azzal, aki vagyok, mert amíg magamat utálom nem várhatom el senkitől, hogy szeressen. Néha kurvára elegem van az értelmiségi létből, a túlagyalásból és az örök bizonyítási kényszerből. De tegnap nagy megállapításra jutottam (és köszi M.), miszerint nem azért élek, hogy legyőzzem a világot. Nem az a cél, hogy mindnekinél mindenben jobb legyek, hanem, hogy magammal jól legyek. Az előbbi projectből csak feszkó száramazhat, mert, hát semmiképp nem nyomhatom le a világ összes újságíróját, csaját, stb., stb.
Ettől most megkönnyebbültem. A lényeg, hogy tükörbe tudjak nézni, és ott lássam a baromségaimat meg az anyajegyeimet, ráncaimat és hákliaimat is, és legrosszabb esteben se akarjak agyturkászhoz, meg plasztikai sebészhez nyargalni. Aztán, ha ez megvolt, jöhet a többi.
És ezúton mégegyszer a kurvaannnnnnnnyát P.-nek, aki képes volt elhitetni velem, hogy szart sem érek, és mégegyszer én barom NAIV, hogy ezt majd' egy évig el is hittem.
És akkor most előre!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Hiányozni fognak a tavaszi éjszakák, ha beköltözöm a városba. Van előnye annak is, hogy csak számüzetésben dohányozhatok. Minden évszak éjszakája különböző és gyakran képzelek kis történeteket a felhők közé. Ma sötétkék az ég és két félpályára van osztva.
Az egyiken sziporkáznak a csillagok, a Vénusz, mint valami királynő ragyog, körülötte az udvartartás. Megannyi kis apród és udvarhölgy.
A másik oldalon a pórnép várja a bebocsájtást kis felhőpöffenetek mögül. Csak függönyön át leskelődnek. Az apródok és udvarhölgyek villogva játszanak és az elfüggönyzött váróban (szalon?) néhányan megpróbálnak kitűnni. Ha egy-egy szellő arrébtessékeli a felhőfüggönyt, sápatagon elő-elő bújnak. Szegény pórnép. A többiek csak röhögnek rajtuk.
Kevés változóbb és reménykeltőbb dolgot ismerek, mint az éjszakai égbolt. Bármikor fordulhat a szélirány.

Bővülünk!!!!!! Zsófi babát vár. Ez az év híre azt hiszem. Kicsit úgy érzem, kívülállóként kerültem a történetbe, ebből következően kissé ambivalensek az érzéseim a projecttel kapcsolatban.
Mert én vagyok az utolsó érkező a bagázsban, melynek többi tagja között lényegesen szorosabb szálak szövődtek az elmúlt 15 évben, mint az a félhaversági viszony, ami engem fűz a bandához. Én csak kb két éve vagyok tagja a társaságnak. Mindenesetre mégiscsak ez az első bébi a közvetlen környékemen (nem számítva a nővéremét, de az más tészta), és mit ne mondjak, elég fura.
Egyrészt teljes para, hogy a barátaim közül valaki (bárki?) úgy érzi, itt az ideje egy gyereknek. Mert hát ugye ilyenkor agyő éjszakai bulizás, matt részegen autózás, éjjeli leruccanás az akárhova és ugorjunk ki ide Párizsba. Ellenben heló éjszakai bömbölés, hajnalban orvoshoz rohanás, és hovategyemagyereket, el akarok utazni.
Másrészt kibaszott kurva jó és nincs is ennél jobb a világon. Mert heló jesszus mosolyog, és gyeregyorsan felállt meg jólhallottam hogy azt mondta mama. Hiába no, nem tudok jobbat, mint egy kölök. Higgyenek nekem, tapasztalatból beszélek. Még nem szültem, de volt szerencsém nevelni egyet, ráadásul a legmókásabb időszakban - háromtól hatig.
Szóval, most Zsófiékra ez vár. Meg a sok hülye haver, akik mind együtt fognak bárgyún vigyorogni és gügyögni a baba felett és elárasztják ajándékkal és versenyeznek majd, ki vigyázzon a gyerekre, ha a szülők nem érnek rá.
És persze összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok hol van ez még nekem és iszonyat irigy vagyok, hogy nekik most lesz és nekem meg még sokáig nem lesz. És közben irtóra drukkolok nekik, hogy minden rendben legyen, és gyönyörű szép, egészséges babájuk érkezzen kilenc (tul képp nyolc) hónap múlva. Zsófi egyébként a hányós időszakban van és persze M. már utánajárt és kiderítette, hogy a sok hányás leánygyermekre utal. Nemsokára kiderül...
Ma kávéztam A.-val iskola után. Nem stimmel ott valami. Elmeséltem neki, mi az ábra. Hát persze teljesen oda volt, aztán közölte, hogy dejólesz, majd szülünk együtt és tologatunk babakocsit és milyen jó haverok lesznek a gyerekeink. Ekkor finoman figyelmeztettem, hogy ÉN fényévekre vagyok egy gyerektől és nem kell megváriuk, amíg én is bepasizok végre. Erre azt mondta, hogy Ő is fényévekre van tőle. Miközben két éve együtt van a pasijával. És én ezt nemértem. Nem akar gyereket szülni a pasijának? Vagy a pasija nem akar gyereket? De nem mertem megkérdezni. Kiegyeztünk abban, hogy az se baj, ha van egy év a gyerekek között. Bár, ha én ebben a tempóban haladok, tíz év lesz a gyerekek között.....

Tudták, hogy a nyóckernek van egy gyönyörűséges része, ahol már-már villának tűnő házak, széles tiszta utcák és szép zöld parkok vannak? Úgy hívják Tisztviselőtelep. Gyanítom valami főmukik laktak/laknak ott. Jól értesültek szerint baromi drágák ott a házak. Tényleg nagyon szép. Jó, mondjuk a nap is sütött, amikor ott voltam ma.
Viszont. Tudják, ki volt Benyovszki Móric? És, hogy ki volt Bláthy Ottó? Nos, eddig én sem tudtam. Teljes ciki. Utcákat neveztek el róluk a fővárosban, a fent említett nyóckerben! Csak a történet teljessége végett árulom el, hogy (persze) sajtótájékoztatóra érkeztem a Bláthy Ottó utcába. Imádom a roma sajttájokat. Olyan családias a légkör előtte. Közben meg olyan jó kis cirkuszok vannak. Szeretem ezeket a meccseket. A régiek tudják, mit kell kérdezni ahhoz, hogy adott vezető totál kikeljen magából és ordítva mondja el, amiről Marianna-árok mélyen kellene hallgatnia. Aztán a szemben álló felek (a média képviselői és a roma vezetők) jót dumálnak, együtt zabáljuk be a sajtóreggelit, elfecserészünk, oszt mindenki megy a dolgára. Nincs harag.

Rájöttem, min spórol a magyar állam. Magyar Állam? A villanyszámlán. Egész pontosan a klozettek villanyszámláján. Régebben nem jártam pisilni a kormányhivatalokban, az ember szívesebben pisil ismerős helyen. De az utóbbi időben többször volt vészhelyzet, amikor úgy döntöttem nem viszem sehova a kiválasztott fölösleget. Nos bátran állíthatom, hogy a BM, a Miniszterelöki Hivatal és az Oktatási Minisztérium spórol. Vaksötét van a klotyókban, csak hosszas keresgélés után lehet ráadkadni a villanykapcsolókra. Ráadásul minden helységet - belépő, folyosó, kló - külön körte világít meg. Hátha valakinek elég az is, hogy a mosdókagyló fényárban úszik.....

Több vallomással is tartozom.
Ma (életemben először) ellógtam egy meló dolgot. Rettenetesen szégyellem magam, de egyszerűen képtelen voltam felkelni reggel. Mi a francnak beszélek én meg találkozókat 9-re? Felhívtam a csávót, hogy közbejött valami. Tiszta ciki, most ég a fejem, bár nagy para nem lesz belőle, majd nyélbe ütöm jövő héten, de akkor is. Ismét felrémlett előttem a klasszik kábszeres képe: no felelősség, no munkamorál, no good job, no máni, no önbecsülés (bár utóbbi nekem zöld nélkül is megy). Rémes. A baj az, hogy tudom ez milyen, láttam ilyet. Persze nem kell attól parázni, hogy napokon belül lőni fogom magam, képtelen lennék rá - rosszul vagyok, ha tűt látok:)
A másik vallomás, hogy regisztráltam egy on-line társkeresőre. Ha őszinte akarok lenni, nem fűzök semmilyen reményt a dologhoz, mert nem látom ezeket a fickókat, de ki akartam próbálni. Bájos. Az első 5 üzenetem között szerepel egy rövid, de annál velősebb kérdés, aminek sajna csak a felét értem. Így szól: szopsz vagy box? Mi ez a box???? Nem értem. Vagy csak jó, mert rímel? Nem vágom. Sebaj. Tul. képp csak ez a két vallomásom volt mára, de a kettő az nem egy, tehát több. Vagy nem? Majd M. megmondja a frankót, ő a háziszakértő nyelvészeti kérdésekben.