naivdiva

M. tegnap reklamált, hogy nem blogolok, az ember meg tegyen a barátai kedvére, ha tud, szóval tessék.
Járunk sportolni egy rövid ideje (heti háromszor, hajnalban, munka előtt, igen, kérem a Local Hero kitüntetést), és azt kell mondjam, hogy ennél nagyobb beetetés még nem volt a sporttörténelemben. Az első 4 alkalommal ment minden, mint a karikacsapás, én voltam a MonspartSarolta, aki egy hét alatt plusz egy kilométerrel tudja megtolni a napi adagot, mostmeg van negyven perc holtpont, az eleje elviselhető, a közepe nagyon szar, a vége rettenet. A férjem szerint - akivel együtt járunk sportolni - ebből látszik, hogy dolgozik a testem, de én inkább azt szeretném, hogy a testem dolgozzon, égjen a zsír és szálkásodjanak az izmok, az elmém meg érezze közben kurvajól magát. Tudom, nincsenek nagy igényeim.

Egyébként nem futok, mert nekem ahhoz nincs tüdőm, hanem a futás előtti egyel lassabb sebességgel gyorsgyaloglok, azt mondjuk nagyon hegynek föl (ja igen, futópad), és bár eddig tökjó volt és pont jól fáradtam el, se vasárnap, se ma nem találtam az ütemet sehogy, nyeklek-nyaklok, állítgatom a buzi sebességet, és az se segít, mert ha gyors, mert akkor túl gyors, meg az se, ha lejjebb veszem, mert akkor túl lassú.

Szóval nem tudom, most mi legyen, kellene nekem valaki, aki megmondja, hogy hogy kell ezt tudományosan csinálni, vagy elkezdek futni (a huszadik hegynek föl percben általában azt gondolom, hogy ennél egy százas sprint is könnyebb), de az meg nagyon megalázó lesz, amikor kiderül, hogy nagyjából két percet bírok belőle meghalás nélkül. Elég hülye halál lefordulni a futógépről, ráadásul egy hulla nem tud átmászni át a comberősítő súlyzógépekre, pedig a futópad után még azt is abszolválni kell, szóval a meghalás nem opció.