naivdiva

Nekem meg muszáj leírnom, mert éppen hogy elbírtam ott, helyzetben, csak kicsit sírni velük, de ott lenni, segíteni nekik dolgozni az érzéseikkel, megfogalmazni, hogy mi lehet a kis fejükben, a szívükben, segíteni kimondani, hogy kint legyen, de nem rájuk nyomni, a szájukba adni semmit.

Mici reggel azzal kelt, hogy fáj a feje és nem lát rendesen. Fejfájós, de a homályos látás megijesztett, elvittem délelőtt az orvoshoz, aki megállapított egy talán migrénes fejfájást, hosszú, nem írom le az egészet, régóta fáj időnként a feje, van a családban migrén. Mire hazaértünk nem volt semmi baja, de abban maradtunk, hogy nyert egy anya-napot, nem megy oviba. 

Egész nap láttam rajta, hogy valamit processzel, nem is nagyon kellettem neki, szemmel láthatóan élvezte, hogy azt csinál, amit akar, nincs dolga, nem kell alkamazkodni, molyolt a kertben, kotyvasztott, játszott a kutyával, kicsit segített nekem.

Aztán elmentünk Dádiért, hazajöttünk, és itthon ketten folytatták ugyanezt. Az utóbbi egy hétben nem nagyon volt ilyen semmittevős délutánunk, elindult a játszótéri szezon, ott voltunk majdnem minden nap ovi után. Érezhetően együtt rezegtek egész délután, nem veszekedtek játék közben, együtt oldották meg a dolgaikat, pedig máskor minden hülyeségen tíz perceket képesek meccselni.

Aztán Mici egyszercsak nagyon elcsöndesedett, ami rá nem jellemző, ő ha nem alszik, beszél. Először azt hittem a feje fáj megint, kérdeztem, hogy érzi magát. 

És megláttam, hogy sír. 

Hogy hiányzik neki az öccse. Hogy rossz, hogy nincs itt, velünk. Hogy csak ennyi ideig maradt. És, hogy ő mindig az öccseként fogja szeretni ("az öcsémnek fogom szeretni"). Hogy meg volt ijedve, amikor én a kórházban voltam, mert nem tudta, hogy ott mi történik velem.

Elmondtam neki, hogy nekem is hiányzik, nagyon. Hogy nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Hogy sokszor gondolok arra, hogy milyen volt, amikor velünk volt. Hogy igyekszem a szépet megfogni belőle. Hogy mennyire örültünk neki, hogy ők hogy várták.

Elmondtam (nagy vonalakban), hogy mi történt a kórházban, hogy a tesójuk nem maradhatott a hasmban, attól, hogy meghalt, ki kellett bújnia, és megszültem.

Közben Dádi is becsatlakozott a beszélgetésbe, meg a sírásba. Eleinte csak azt láttam rajta, hogy átveszi a mi szomorúságunkat. Időről időre ott hagytak, abbahagyták a beszélgetést, elmentek csinálni a dolgaikat, aztán visszajöttek folytatni.

Egészen estig tartott, hol sírtak, hol beszéltek. Hol én beszéltem, és sírtam. Elmondtam nekik, hogy mennyi szép dolog van, amire emlékezhetünk. Hogy hogy örült a tesójuk, ha őket hallotta, mekkorákat rugdosott, amikor Mici mesélt neki, vagy Dádi beszélt hozzá, vagy énekeltek. Hogy az ami fáj, az azért fáj, mert szerettük, de a szeretet itt marad, azt itt hagyta nekünk, mindig szeretni fogjuk. 

Dádi azért is szomorú, mert nem tudta előre, hogy meg fog halni. Elmondtam neki, hogy ezt senki nem tudta előre, se a doktornénik, doktorbácsik, sem a Papa, sem én. Ezt senki sem tudhatta. Hogy ilyen nagyon-nagyon ritkán történik, és nem is számít rá senki.

Csodálatos két gyerekem van. 

Hihetetlen és rémisztő, hogy ez a beszélgetés nem egy-két hónappal ezelőtt zajlott le, amikor ki tudja, mennyit tudtam volna nekik segíteni, de nem is egy hete, amikor a fiam halála óta a legkeményebb pár napom volt - ekkorra voltunk kiírva.