naivdiva

Happy days are here again. Mondja Barbra. Szeretem ezt a nőt. Gyönyörű hangja van. Hát az én boldog napjaimra még várni kell. Lehet, elutazom. Lehet, hogy el kell menni innen, messze, nem tesz jót ez a város, pedig imádom. Rajongok minden utcájáért, mocskáért, kukától bűzlő kapualjáért, kivilágított kirakatáért. Az emberekért nem rajongok, akik benne élnek. Mintha mind valami másik dimenzióban élnénk, nem veszünk tudomást semmiről igazán. Nem tudom mi ez. Lehet, hogy én. Néha azt gondolom valami másik bolygóra szánt engem az Úristen, de valahol elkavarodtam szállítmányozás közben és az életem egy nagy baleset, egyszer majd kapok egy értesítőt, bocs, már akartunk szólni, öt galaxissal arrébb kellett volna születned. Kárpótlásul mindent újrakezdhetsz ott. Korrekt deal lenne. De. Ha így is van, nincs garancia arra, hogy lesz másik galaxis- bár ha valamit el tudnék fogadni a halál utáni lét/nemlét elképzelésekből, az a reinkarnáció. De ez is messze van az én félracionális ikerek-bika agyamnak a hihetőtől. Tehát. Minden jel arra mutat, hogy ebből a lifetime-ból kell kihozni a maximumot. Túl rövid idő ahhoz, hogy elbasszam. Túl hosszú ahhoz, hogy átlássam. Valahogy ez a kettősség meghatároz. Megpróbálom megfogalmazni egy egzakt példán keresztül. Vegyük L.-t, a barátomat, aki rajongva imád három éve. Ha az egyik szempontból közelítem meg a dolgot, gyorsan hozzá kellene mennem, mert az élet rövid, gyerekeket szeretnék, mellette biztonságban lennék, nem csalna meg (valószínüleg), imádná a srácokat stb., stb. A másik szempontból azonban ki akarom várni a villámcsapást, olyan pasihoz akarok hozzámenni, akitől remeg a térdem, ha meglátom, nem eszem, ha nem hív, egyszóval szerelmes akarok lenni a leendő férjembe. A kérdés csak az, eljön-e ez a szerelem? Mi kell inkább? A tuti középszerűség vagy a bizonytalan boldogság? Melyik éri meg? Nem egyszerű naivitás-e (hehehehe), ha a hercegre várok? Mindenkinek megadatik vajon? Vagy eljön a pillanat, amikor az ember beéri azzal, ami van? Nem tudom elképzelni, hogy egy szép napon úgy keljek fel: oké, eleget vártam, gyereket szülök az első palinak, aki szembe jön. De azt sem tudom elképzelni, hogy negyven évesen a macskámmal élek kettecskén, boldog szimbiózisban. Hol lesz itt a megoldás?