naivdiva

Lehetséges, hogy tíz hónap kell elteljen ahhoz, hogy bőgni tudjak egy szerelem miatt? LB biztos röhög majd, ha ezt elolvassa. Ülök a gép előtt és bőgök. Annyira erős akartam lenni akkor. Nem feladni, nem mutatni, hogy fáj, gyorsan talpra állni, hogy eltemettem Vele egy darabot magamból is. Mert belehaltam. Majdnem egy év telt el és én azóta nem tudtam sírni. Mitha valami pácéllal lennék bevonva, ami nem enged semmit se ki, se be. Feszít és dörömböl bent minden, de nem engedem ki, mert ki tudja mi történne. Oly' szépen kézben tartok mindent, nem kell itt a melodráma, túl estünk már rajta ezerszer, lerendezzük rutinból. Aztán kiderül, hogy rutin ide vagy oda, nem megy a zsigerből-tudjuk-mit-kell-csinálni-szakítás-után. Istenem, hogy gyűlöltem. Minden, amit szerettem benne, szétpukkant, mint egy lufi egyetlen kurva vasárnap délután és ott ültem átbaszva és vágtam hozzá okos pofát és úgy csináltam, mint aki nem lepődik meg, mint aki végig erre számított. És fölálltam, elköszöntem, és eljöttem, egyenes háttal, vissza sem nézve. És ott hagytam abban a rohadó lakásban a vázlatai meg képei meg háborús könyvei között magamból valamit, amit azóta sem találok és nem tudom meg lesz-e valaha. És még csak meg sem érdemelte.