naivdiva

Az ember nem tudja kívülről nézni magát. Azt látom, hogy mindent túlagyalok, de ezt sajna tudtam eddig is. És azért sajna, mert néha felrémlik előttem egy boldogabb élet (napsütötte mezőn kockás takaró fíling), amelyben nem hadakozom állandóan saját magammal, és nem csócsálgatok minden eszembe ötlő gondolatfoszlányt napokon át.
M.-el egyszer - a szingliség mélypontján úgy másfél évvel ezelőtt, amikor minden esténk abból állt, hogy full betéptünk, sokat beszélettünk (régi szép idők) aztán bambultuk a TV-t elalvásig - elhatároztuk, hogy feliratkozunk egy agyfélteke eltávolító műtétre. Akkor a technikai kivitelezésen megbukott a project. Gyanítom annyit nem fejlődött az orvostudomány ez idő alatt, hogy nagyobb eséllyel indulhatnék lebenykimetszésre. Ja! Mégegy megállapítást tettünk ezen időszakban. Tengermély titok ez, de most elárulom: a pasifogás kulcsszava a rántotthús. Aki azt tud csinálni, nem maradhat pártában.
Nos. Visszakanyarodva az eredeti gondolathoz: a fő kérdés az, hogy hogyan vehetném rá magam a nem-gondolkodásra? Persze szelektíve. Ez sajnos önmaga farkába harapó kígyó, mert, ha ki kell választanom a témaköröket, melyek érdemesek a nyamnyogásra - gondolkodnom kell. Mindegyiken. Jajj.
És egyáltalán: miért a bepasizás a központi kérdés minden 20 és 30 közötti (afölött már tényleg rémes lehet) egyedülálló nőnek? És miért érzem úgy, hogy ez nekem már nem fog menni? És miért nem lehet ezt lazán, para nélkül csinálni? És csak én nem tudom? Hülye vagyok? Túl buta? Túl okos? Túl csúnya? Túl szép?
Tessék. Csak nem bírom abbahagyni. Reménykedem abban, hogy, ha kilépek a családi fészekből (képzavar - kirepülök), javul a helyzet. Annyi a bizonytalanság bennem mindennel kapcsolatban, hogy időnként még a biztosnak gondolt kapaszkodókat sem találom. És ezen csak ront, ahogy az én imádott apám van.
Apa volt életem első húsz évének sziklaszilárd bástyája, a vár, ahova bármikor vissza lehetett rohanni. Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy már csak árnyéka egykori önmagának. Beteg, de nem kezelteti magát, mert retteg bevallani, hogy beteg, és, mert egész életében ő hozott döntéseket mindenki helyett, most képtelen átadni a gyeplőt. Közben érzi, hogy már nem mennek a dolgok úgy, mint régen és ez halálra frusztrálja, de nem kér segítséget, inkább belegebed, és érzelmi terrorban tartja az egész családot. És még mindig ő az én rajonva szeretett Apukám, aki mindenről tud mindent, de már nem lehet vele együttélni. Borzasztó ezt kimondani, de igaz. És én elvesztettem a váramat, nincs már hova hazarohanni.
Vár nélkül nehéz élni, kell egy másik. És ez éppoly nehéz. Ha lesz a váram, lesz hova hazarohanni.
Szóval tulajdonképpen egy kiadó várat keresek. Magasat, erőset. Vagy legalább valakit, akivel építkezni lehet.....