naivdiva

Megint olyan fura üresség van bennem. Időről időre elkap ez a dolog: olyan leszek, mint a kiürült üveg. Még a falamon szárad a korábbi tartalom, de bent nincs semmi.
Furcsa ez. Ilyenkor kívül kerülök magamon, és épp úgy tanulmányozom engem, mint a hatodikos diákok a levelibékát. Ezúttal nyilván kézzelfogható oka is van ennek.
A.-ban azon gondolkoztam, hányféle minőségemben vagyok jelen, és, hogy ezek a minőségek milyen viselkedést kívánnának meg, illetve összeegyeztethetők-e.
Mert egyrészt - és rangsorolni végképp nem tudok - ott voltam, mint újságíró, másrészt ott voltam, mint egy túlélő unokája, harmadrészt, mint a történelem iránt érdeklődő fiatal.
Szöges ellentéteben az első kettő áll egymással. Mert vagy a háttérből megfigyelek, vagy teljesen kiborulok. A kettő együtt nem megy. Nem is ment. Többször rohantam ki termekből bőgve és jóval többször fordítottam el a fejem, vagy a tekintetem, mint egy minden részletre kíváncsi újságíró. Mint az a kolléganőm, akivel együtt csináltuk végig a túrát, és aki hosszú perceken át tanulmányozta a névvel ellátott, elkobzott fotókat, melyeket családok szerint felosztva függesztettek a falra a kiállítás-szervezők. Én itt futamodtam meg másodszor - halálra rémültem a gondolattól, hogy ismerős nevet találok.
És akkor sem kívülálló újságíróként viselkedtem, amikor gyertyát gyújtottam a nagyanyám emlékére, bár itt már nem érdekelt, hogy szakma, nem szakma. Ott voltam, és a nagyanyám is ott volt, igaz 60 évvel ezelőtt. És lenézett rám aznap, ahogy három éve mindig, ha szükségem van rá és fogta a kezem, és egyszerűen úgy éreztem, így helyes. Aztán elragadott a munka, gyorsan kellett írni, diktálni, nem volt idő agyalni.
Hazajöttem, és kiürültem. És hiába találkoztam tegnap A.-val nem tudtam semmit mondani, pedig ő is...
Nem tudom milyen volt. Azt tudom, hogy fenekestül felforgatott mindent, mégsem mondanám, hogy felkavaró. Nincs erre szó.