naivdiva

Szóval Jófej Kolléga megnyitotta a sort.
Mint egy zombi mászkálok/ülök a szerkesztőségben. Miután egy szóval sem marasztalta senki, a mi helyzetünk (már akik még itt maradtubk a régi stábból) is elég egyértelművé vált: a hónap végén tutira megválnak tőlünk.
Azon agyalok, hogy lesz-e energiám, lelkierőm, idegem a megfelelő stratégiához, ami az, hogy megvárom amíg kirúgnak.
Ez esetben ugyanis
- még elképzelhető, hogy megdobnak egy kis lovettával búcsúzóul
- anyámék elhiszik, hogy nem hisztiből állok fel, hanem KIRÚGTAK
- annyi elégtételt nyerek, hogy nekik is jut egy kis macera
Teljesen értelmetlennek tűnik minden leütött billentyű, nem értem, miért kell a végsőkig elmenni, és miért nem lehet azt mondani, hogy
- figyelj kislány ennyi volt, hónap végétől szevasz, vedd ki azt a pár nap szabit, amid még van és ne lássunk itt többet.
Persze azért, mert ezek ÉLVEZIK, ha geciskedhetnek. A főfőnök szemében néha látom megcsillanni a gonosz elégedettséget, ahogy a haláltusánkat nézi.
És persze nem mondok fel, mert itt a nyakamon a lakáshitel és egyszerűen NEM TEHETEM MEG.
És a világon semmit nem gyűlölök jobban, mint a tehetetlenséget.