naivdiva

Milyen vicces is az, amikor az ember hazafelé baktatva összefut élete szerelmével, akivel nem beszélt uszkve egy éve, és csak áll, és habog és a másik is csak áll és habog és lezajlik gyorsan egy régi beszélgetés szóról szóra és közben azon gondolkozol, hogy már tényleg nincs mit mondanod, és ez milyen szomorú.
Néztem fölfelé (mert nagyon magas), néztem az arcát, amin minden kis pöttyöt, ráncot, gyűrődést ismerek, a szemét, ami mindig szürke, ha ideges vagy zavarban van -most is az volt.
És már nem tudok neki egyetlen mondatban minden elmondani, ahhoz meg sok idő telt el, hogy előlről meséljek el mindent, és tulajdonképpen nem is számít, mert már rég nem része az életemnek, nem is lesz többé az, miért kéne tudnia.

Azt mondta majd meglátogat.