naivdiva

Nagyon hosszú, önmegváltó post


Az alábbi litániában megpróbálom a korábbinál érthetőbben összefoglalni iszonyatos frusztráltságom okát, hátha az segít. És mivel a bevezető duma tök fölösleges és csak azért írom, hogy magamat kellő hangulatba helyezzem, tekintsétek nemlétezőnek.

A para lényege - mint az már kiderült - hogy felelőtlenül belevágtam az önálló életbe (de szépen is hangzik) mert naivan (höhö) azt hittem, baj nem lehet, ha dolgozom, megkeresem majd a macskakajára valót, elkaristolok valahogy. Akkor épp volt egy biztos munkahelyem egy cégnél, ami a követekző húsz évben csak akkor megy tönkre, ha jön a Nagy Gazdasági Válság, ellébecoltam volna ott a diplomáig, aztán dobb. Most reszketek a félig létező egzisztenciámért.


Az akkori munkahelyem megszűnt, feloszlatták, nem létezik immár, még papíron sem, felszántva, sóval bevetve, mert új újság indult. Minket (egykori dolgozókat) nem eresztettek szélnek, mert a cég imád a szociális jófejség szerepében tetszelegni, és ebbe az alakításba nem fért volna bele, hogy egyszerre tesz utcára 25 embert.

Itt kezdődtek a bajok. Az induló új lap új főszerkesztőt kapott. A raportokat már meséltem, meg az időhúzást, meg az egész idegőrlő macerát. Szóval új főnök. Én - továbbra is naivan - azt gondoltam, hogy egy fiatal, ambíciózus pasi csak jó főnök lehet, mert még emlékszik milyen volt beosztottnak lenni, egy új lap beindításához meg stabil gárda kell, ha már ki nem rúgott, megleszünk valahogy, én dolgozom tovább, összecsiszolódunk.

Aztán kiderült, hogy az új főnök súlyos - születési vagy szerzett, nem tudom - agyi rendelleneséggel rendelkezik, ami abban manifesztálódik, hogy csak és kizárólag akkor van elég gyomorsava, ha másokat kínozhat. Ráadásul csak a szakmai paráztatás éri el a kívánt hatást.


Már többször gondoltam rá, mennyivel jobb lenne, ha reggelente, rovatértekezlet előtt nyilvános korbácsolást tartana. Az áldozatot ő választhatná, egy héten csak egyszer lehetne sorra kerülni, letudnánk tíz perc alatt az egészet. Megalázónak megalázó, fáj is, majdnem ugyanott tartanánk, nem kéne egész nap parázni, hogy estére milyen faszfej ürüggyel bassza szét az anyagomat. Lehetne nyugodtan dolgozni.


Én alapból vagyok annyira paragép, hogy simán kikészíthet minden nap, különösebb erőfeszítés nélkül, magyarán remek alany vagyok a már-már mengelei kísérlethez. Egészen a mai napig azon paráztam, hogy mikor fog kirúgni. De ma frankón elbasztam valamit, volt is jelenet:

Naiv az asztalánál ül, amikor megjelnik Kápó 1.0.
- Ezt meg azt elbasztad, hogyképzeled, és (ez a legjobb), hogy történhetett ez meg.
Naiv ül, néz hülyén, hebeg-habog. Most mit mondjak? Hogy hibázni mindenki szokott, nézz magadra, hogy verhette a fejét a falba az Úristen a születésed napján?
Végigfut az agyán, hogy itt van, most aztán tényleg.
Kápó 1.0 távozik (az illető tényleg remek náci lett volna, pont annyira faszkalap, mint a főnöke, csak kicsit frusztráltabb, mert kevesebb hatalma van).

Még ücsörögtem bent néhány órát, elszívtam egy délután alatt egy doboz cigit. Nem történt semmi. Nem jöttek, hogy menjek raportra, senki sem szólt egy szót sem. (Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap sem rúgnak ki.)


Most itt ülök, és azon gondolkodtam, hogy hagyom, hogy egy seggdugasz, buta, agresszív, primitív barom tönkretegyen akárhány hónapot az amúgy is cigarettával, családi rák- és érrendszeriparával behatároltnak tűnő életemből.


Úgyhogy nagy levegő, elküldöm az önéletrajzom a szélrózsa minden irányába, megpattanok innen (ha előbb lapátra nem tesznek) és mindegyiknek egyenként a kurvaanya.
Ennél lejjebb talán nincs, nem vagyok hajlandó megfenyegetett kutyaként kushadni a sarokban. Ha úgy esne, kirúgatom magam. Fiatal vagyok, okos és szép, előttem az élet, ami szép lesz, ha beledöglök is.