naivdiva

Átmentem nem viccesbe.
Tudom, hogy amúgy is Füles-sztáljban nyomom az esetek nagy többségében, de most ez valami egész mély feladása a dolgoknak.
Bár nem vagyok egy örök optimista, feladni sem szoktam, kislány korom óta nem hagyom, hogy áttiporjanak rajtam vagy eltántorítson bárki bármilyen céltól. És most itt van.
Feladtam. Nem bírok tovább küzdeni, mondogatni, hogy majd jobb lesz, hogy alakul, hogy nem dőlt össze. Összedőlt. Nem sírhatnékom van, hanem konkrét sírógörcsöt kapok a puszta gondolattól, hogy holnap megint be kell menni, szó nélkül tűrni a megalázást, az ok nélküli basztatást, elviselni a legújabb faszságokat, és írni ebbe a szennymocsok újságba. Elegem van. És nem úgy, hogy elegem van bazmeg, hanem csöndesen, hiszti nélkül, rezignáltan, de betelt a pohár.
És nem állhatok fel, mert itt a lakás, és itt van a kis életem, amiről azt hittem, meg tudom csinálni. És majdnem sikerült. Majdnem. Vis major. Nem várt események. Korábban el sem képzelhető események. De itt vannak. És lehet, hogy mindent oda kell dobni, hogy még valaha egyszer el tudjam hinni magamról, hogy jó vagyok valamire, nem egy kis pondró, aki csak arra jó, hogy arrébb rugdossák, belevágjanak az ásóval, heccből.
Egyszer vége lesz, mindennek vége van egyszer, de a maga sunyi módján ez is csak frusztrál. És perszen nem ezzel kellene foglalkozni, hanem az iskolával, meg a családdal, meg a barátokkal, akik csak a zombit meg a nyafogást kapják belőlem hosszú hónapok óta.