naivdiva

Most jövök rá, mekkora oltári nagy mázli, hogy nem én vagyok az első házasuló hármunk közül. A tesóm esküvője vészes közelségbe került (két hét múlva szombat), és a családom kezd teljesen meggárgyulni.

Anyám épp az "adjunk mindenkinek kis fehér szalagot, hogy az autójára rakhassa" epizódnál tart, Apa meg a " még sosem szerveztem esküvőt, honnan a francból tudjam, hova kell ültetni őket" fejezeten rágódik. Mindenáron bizonyítani akarja, hogy ő igenis ad a lánya esküvőjére és az olyan lesz.

A nővérem mindenen csak vihog, mint egy tizenöt éves, mondjuk neki könnyű, csak oda kell menni és igent mondani, jó meg a ruhákat is ő intézi, de végülis ez a szakmája.

A leendő sógorom minden alkalmat előre megragad, hogy meglógjon a nemkívánatos részekről, például a gratulációt úgy akarta elsunnyogni, hogy közölte, a szertartás után kocsiba pattan és elmegy a zenészekért és eléggé csodálkozott, amikor Anya közölte vele, hogy egy esküvőn ez talán mégsem az ifjú férj reszortja.

Hugi mindent rózsaszínre festene, ha tehetné, és kis habos-babos dolgokkal díszítené a házasságkötőtől hazáig vezető utat, meg otthon a kertet és a kutyát is, Gyerekkel együtt, aki mondjuk inkább naracssárga habokkal képzelné el ugyanezt.

Ha most nem megy el az ép eszem, akkor soha, bár ma egész közel álltam hozzá, miközben cipőt vásároltunk a ruhakölteményhez, melyben férjhez adom a tesómat (ugye mondtam már, hogy itt is én leszek a tanú?). Végül találtam egy nem túl magas sarkú szandál-papucsot, ami szép lábakat csinál nekem és még járni is tudok benne. Anya szerint itthon kell próbálgatni, úgyhogy most topánban fogok mosogatni...