szombat, november 26, 2005

Sokat gondolkozom azon, nem basztam-e el az egészet, amikor otthagytam Handsome-ot. Maradnom kellett volna? Várni még? Hátha egyszercsak, varázsütésre?
Ez is a legendás türelmetlenségem? Mit csinálhat? Nem merem felhívni, mert csak két pociót tudok elképzelni:
1. Gyűlöl és elküld az anyámba
2. Nem gyűlöl, és elkezdi a duruzsolást, hogy deee, mégegyszer.
És még nem vagyok elég erős, hogy bármelyiket kezelni tudjam.
Mit csinálhat? Annyira egyedül van itt. És én mégegyedülebb hagytam. A konstans lelkifúró gondolom (remélem) majd elmúlik.

Kicsit (kurvára, nagyon-nagyon) félek. Én is egyedül vagyok. Nagyon.
Sírásig tud dühíteni, hogy megint nincs kire bíznom magam (jó, igazából akkor se volt), és pótcselekvésül halálra dolgozom magam, és nincs kedvem a családos barátnőimhez mert legszívesebben üvöltözve rohannék el az ötödik perc után, ahogy nézem ezeket az idilleket, ahol mindenki a másik gyerekének gügyög, és a pasijaik megbeszélik a munkájukat, és közben ott állok és rettegek, hogy az én gyerekemnek senki se fog soha gügyögni és hogy akkor mi lesz és hol lesz nekem helyem(az univerzumban), és hogy mégis ott kellett volna maradni, akkor is, ha szar volt, mert biztos midnekinek szar néha, csak a mindenki le tudja nyelni, el tudja fogadni vagy mittomén csak én nem.
Faszom, hogy megint a kurva monitornak bőgök.

Megjegyzések:
Itt szenvedek én is öt perccel tőled. Nem múlik el.

Amikor haza jövök este fölnézek az ablakodra. Látok ott egy képzeletbeli szürke mackát;

“In a tenement house in Budapest a grey cat sits in the window”

Szerelem marciusban. Emlékszem az arcodra Jókai téren egy este – olyan lágy ez bizakodó volt amikor néztél rám, mintha végtelen szeretet van benned.

Emlékszem az üvöltésre, a káromkodásra, hogy álltál egy délután a konyhában és sírtál, mondtad, hogy már nem szeretlek, és úgy szétment minden, hogy mi se tudtuk, mi történik velunk.

Fontolgatom százszor ezeket a dolgokat; hogyha azt nem mondtam volna, hogyha ezt másképpen csináltam volna, hogyha tudtam volna bírni magammal akkor …

Nem tudlak utálni. Koccintottunk a nagyanyád poháraival, ittunk füttyülös pálinkát, mondtam neked, hogy bár mi történthet, elég az nekem, hogy ezeket a perceket le tudtam élni veled, válaszoltad, hogy sóha nem hagysz el és hihetetlenül szerelemes voltunk egymásba

Valahogy találtuk egymást ebben a nagy semmiségben, nem minden van örökre kitalálva, elmúlnak a dolgok, de ennek ertelme volt és hálás vagyok érte, érted.

When I think of these things I will always see a grey cat in the window of a tenement house in Budapest and a beautiful Jewish girl with love in her eyes.

Hadd rögzítsem ezt neked itt és most mindketten bőgünk egy hülye monitornak.
 
De az nem lehet, hogy már nincs egyedül? (Nem bunkóságból, hanem én ilyesmire szoktam koncentrálni, hogy ne akarjak felhivni vkit.)
 
Nem, nem túl valószínû... És nem vettem bunkóságnak :)
 
a poszt + "anonymus" válasza: síráshatár még egy kívülállónak is- de mert egy igazi és szép történet.
 
Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]





<< Főoldal

This page is powered by Blogger. Isn't yours?

Feliratkozás Bejegyzések [Atom]