naivdiva

Muszáj volt leírnom ahhoz, hogy értsem - nagyon hosszú poszt

Több szempontból hasznos kiránduláson vagyunk túl.
Ha csak azt vesszük, hogy két nap, nagyjából folyamatos gyaloglás mennyire jót tesz úgy a vádlinak, mint a comboknak, a nettó nyereség eleve számottevő.
(Hozzátéve, hogy rajtunk kívül álló okokból az utolsó napot elejétől a végéig egy csatorna-parti coffeeshopban ültük végig, tehát azért adtunk a segg-növesztésnek is.)

Ezen kívül viszont megállapítom, hogy a tudatmódosító-szerek használata nem feltétlenül butít, öl és dönt nyomorba.
És itt kellene összefoglalnom azt a nyolcszázmillió gondolatot, ami az elmúlt 72 órában (plusz ma reggel) eszembe jutott. Nem lesz könnyű.

Kezdjük a bűntudattal (meg a magyarázkodással).
Melynek oka egyértelműen Mr. Simpson, a vele folytatott kapcsolat, annak lezárása (illetve le nem zárása), és az azt követő érzelmi mocsár (vagy láp vagy futóhomok - de ez képzavar). Tehát Mr. Simpson úgy egy évvel ezelőtt nagyon kedves barátom volt, akivel istenien lehetett beszélgetni, szívből röhögni és mindenekfelett Mr. Simpson olyan barát volt, aki tényleg odafigyel az emberre.
Egy évvel ezelőtt, amikor Handsome-mal épp a minden reggel összeveszünk, ő minden este elrohan otthonról, én minden éjjel bőgök fázisát éltük a kapcsolatunknak ez elég nyerő hármas volt. Erős volt a kontraszt, Mr. Simpson maga volt a kétlábon járó, csalogató ellenpélda. Én pedig kényelmes voltam, és hagytam, hogy a csalódottságom, a szeretetéhségem, a „majd kialakul”, meg persze Mr. Simpson megszállott akarása elég legyen egy kapcsolathoz. Ami sosem működött igazán. Jól éreztük magunkat (egy ideig), elhittük, hogy majd jön a többi (egy ideig), és azt hiszem mindketten szívből akartuk, hogy így is legyen (egy ideig).
De egyrészt bennem végig ott volt az „ez nem az” érzés, amit nem tudtam, hogy tudok-e palástolni (micsoda faszság!), így egy idő után konstans lelkiismeret-furdalásban éldegéltem Mr. Simpson oldalán – ami nyilván önmagában elég lett volna a kapcsolat halálához. Hogy miért nem ugrottam ki belőle, amikor először jelentkezett az „ez nem az”? Egyrészt, mint már említettem, kurva kényelmes volt. Másrészt, mert azt hallottam jártomban-keltemben, hogy „tökéletes kapcsolat nincs”, hogy „kompromisszumokat kell kötni”, hogy „a nagy szerelemben gyakran nem lehet együtt élni”. Ezért hónapokig azt hittem, majd megszokom a nem tökéleteset meg a kompromisszumokat. Elengedtem a saját értékrendszeremet ( amiben első, második és harmadik helyen igenis az áll, hogy szeretem-tisztelem, szerelmes vagyok), hogy valami mással evickéljek át az életen – és, ha volt pillanat, amikor igazi nagy baromságot csináltam, ez volt az. Mert innen nem volt belül semmi, aminek a segítségével felgöngyölíthettem volna az ügyet, hisz magam sem értettem, miafaszt is csinálok tulajdonképpen. Ahhoz, hogy visszataláljak a saját vágányomra, három nap önkívület kellett Amsterdamban.

És akkor innen folytassuk a meg nem értettséggel.
Nem a magasröptű költőivel, csak azzal a hétköznapival. Amikor hiába magyarázod az érzéseid személyeknek, akik ismernek, akiket ismersz, nem megy át az info.
Mert hogy magyaráztam volna el, hogy Mr. Simpson valóban nagyon kedves, odafigyelő, a tenyerén hordozott, leste minden kívánságom és eltartott (broáf), de Mr. Simpson egyben sunyi, hazudós (bocs), és bizonyos értelemben (nagyon csúnya szó, és utálom, hogy le kell írnom, de, ha tiszta víz, akkor legyen is az) kétszínű. Mr. Simpson utálja a konfliktusokat, és, ha ezek elkerüléséhez arra van szükség, hogy itt-ott csúsztasson, kamuzzon, hát megteszi. Amivel nincs semmi baj alapvetően, de egy kapcsolatban és annak környékén igenis van. És természetesen nem a kegyes hazugságokról beszélek. Összefoglalva Mr. Simpson mindenkinek azt mondja, amit hallani akar. Ami átmenetileg nyilván nagyszerű módja egy probléma „megoldásának”, de valójában ragtapasz egy koszos seben – alatta szaporodnak a baktériumok, és egyre több lesz a genny. Utálom a sunyulást – akkor is, ha én csinálom – érzelmi kérdésekben pedig egyenesen öngyilkos stratégiának tartom.

Mint látható, én hazudtam (nem a szerelmet, mert azt sose) a boldogságot, ő hazudta a… talán ő is a boldogságot hazudta, csak máshogy. Jó lett volna beszélgetni a bennem lévő kételyekről, hogy kiderüljön van-e válasz rájuk, a bűntudatról, hogy elküldjön a picsába, vagy megbocsásson, de ez lehetetlen volt. „Minden rendben, amíg ott vagyunk egymásnak” – ami lehet egy szerelmes pasi strucc-politikája, de amikor egy kapcsolat már egyáltalán nem működik, se a szex, se a beszélgetések, se nagy közös csöndek, se semmi, akkor ez életveszély. És számomra érthetetlen.

Fecseghetnék még arról, hogy az eltérő minták, családmodellek, férfi-nő szerepek bla bla bla, de nem akarok. Csak annyit, hogy non-plus-ultraként a tenyéren hordozástól elvesztettem minden „megállok a saját lábamon” érzésem, ami betegesen fontos nekem. Pánikrohamot kapok a gondolattól, hogy valaki más kezében van az életem irányítása, és egyszer vissza kell azt vennem, és fogalmam sem lesz, hogyan csináljam. Nos, az elmúlt pár hét erről a visszavételről szólt, és ez a maratoni poszt talán az első jele annak, hogy képes leszek rá. Függő személyiség vagyok, legyen szó körömrágásról, dohányzásról, spangliról vagy pasikról. Hajlamos vagyok elengedni a gyeplőt, és nagyon későn észrevenni, hogy rossz irányba vágtatok.

Mr. Simpson fogata nagyon rossz irányba vágtatott, egy eleve hazugságokkal terhelt kapcsolatba, amelyről ő úgy gondolta, jó alap egy házassághoz. Ez volt az a pont, ami felrázott az üveges szemű bambulásból és ráébresztett, hogy ennek a játéknak tétje van (akkor is, ha a lánykérés teljesen illogikus, váratlan, és oda nem illő volt) és nem ok-okozati összefüggésként, de nem szabad benne maradni. Túl sokáig hagytam, hogy csak történjenek a dolgok – és robbantottam.

Végül zárjuk a reménnyel.
Mert kurvaszar Mr. Simpsont egy másik csajjal látni (mert igen, a „nem akarok tőle semmit, csak dugunk” azt jelentette, hogy járnak) – amit nevezhetünk birtoklási vágynak, ha gonoszak akarunk lenni velem, vagy visszavezethetjük a függőségre – de ugyanakkor biztos jele annak, hogy az élet megy tovább.
Talán iszonyú sokáig fog tartani, mire valóban helyre teszek minden kis darabot magamban, és nem szégyellem magam, amiért elcsábultam a boldogság ígéretétől, és még sokkal tovább, mire pasira tudok nézni anélkül, hogy ez az egy év érzelmi rémálom az eszembe jutna, de biztos el fog jönni az is. Meg az a pasi is, aki épp a megfelelő mixcsör lesz ahhoz, hogy akár fél évnél is tovább éljek vele.

Addig marad a macska, aki hiteles beszámolók szerint három napig üvöltött utánam, és este véget nem érő dorombolással üdvözölt, és még éjszaka is oda-oda nyomta a feje búbját egy pusziért.
Amsterdamról majd később.