szombat, július 07, 2007
Az jutott eszembe, hogy milyen magától értetődően hoztunk a gyerekeknek ajándékot Baliról. És, hogy amikor kicsik voltunk, mennyire vártuk, hogy Anya vagy a nagyszüleim hazajöjjenek a bárhonnan, ahova folyton utaztak, mert mindig hoztak csoki-ropi-nyalókát nyugatról (csupa kincset, amit itthon nem lehetett kapni), meg ilyen-olyan ruhákat (Huginak és nekem mindig ugyanolyat, csak más színben, nem csoda, hogy ikrekként nőttünk fel, minden értelemben).
És hirtelen belémállt a felismerés, hogy mostmár mi vagyunk a felnőttek a családban, és minket várnak haza a gyerekek (főleg az az egy, aki már fel tudja fogni, mi az, hogy elutazni, meg hazajönni). Mégegy ékes példa arra, hogy örökítődnek tovább egy család hagyományai, anélkül, hogy bárki észrevenné. Szeretem ezt a családba tartozós érzést. Az akol melege.
És hirtelen belémállt a felismerés, hogy mostmár mi vagyunk a felnőttek a családban, és minket várnak haza a gyerekek (főleg az az egy, aki már fel tudja fogni, mi az, hogy elutazni, meg hazajönni). Mégegy ékes példa arra, hogy örökítődnek tovább egy család hagyományai, anélkül, hogy bárki észrevenné. Szeretem ezt a családba tartozós érzést. Az akol melege.
// bejegyezte: naiv @ 9:58 de. 
Feliratkozás Bejegyzések [Atom]