naivdiva

Mióta felnőtt vagyok, sokkal többet szorongok, mint amikor nem voltam felnőtt. Amikor gyerek voltam egyáltalán nem szorongtam.

Létezik idevágó idézet, de mondjuk ezt már 15 évesen is enyhe túlzásnak tartottam, mert azt ugye mégsem lehet, hogy az ember egész életében szorongjon.

Vagyis lehet, de akkor meg valami fehérköpenyes nénik-bácsik veszik kezelésbe... najó, ez a gondolatmenet nem vezet minket most sehova. Mondjuk, hogy egy olyan szolid pszichózissal, ami nekem van, nem lehet.

 

Viszont nem értem, hogy régebben miért nem jutott eszembe soha, hogy ennyire be lehet parázni dolgoktól. (Mintpéldául: repülés. Napok előtte teljesen kivagyok, és azon képzelgek, milyen lesz, amikor zuhan és tudom, hogy most meghalok.) Ellenben tegnap addig gondolkodtam, hogy honnan indult el ez az egész, amíg rá nem jöttem, hogy az első igazi szorongásos rohamom az első vizsgaidőszakban volt, kommunikációelmélet UV előtt. Attól, hogy ezt tudom, persze nem lett jobb, de legalább mostmár azon kívül is van okom gyűlölöni azt a repedtsarkú ribancot, hogy négyszer megvágott a vizsgán (tehát egyébként a szorongás jogos volt, ami még súlyosabbá teszi a helyzetet, vagy önbeteljesítő jóslat, ami szintén).

 

A lényeg, hogy kurvára abbahagynám én ezt már. Minding azt hiszem, hogy ha túljutok ezen meg azon (államvizsga, munkahely-váltás, mittomén), akkor elmúlik. De persze nem, csak új tárgyat talál.

Haha! Az Úristennel nem lehet kukoricázni.

(Egyébként boldog házasságban élek, tényleg, és depressziós sem vagyok, és általában minden rendben, csak néha szorongok és azt utálom.)