naivdiva

Nemsokára elköltözünk az új lakásba. Még körülbelül egy hónapot vagyunk itt, és amellett, hogy gyakorlati síkon nagyon készülök (ma három zsák leselejtezett ruhát vittünk el a máltaiaknak), gondolati síkon kicsit aggódom. Vagyis inkább aggodalommal vegyesen izgulok.
Furcsa lesz itthagyni Gyöngyszemet, meg ezt a három évet, amit benne töltöttem (jó, két és háromnegyed, mert laktam Handsome-nál is). Például a "depresszió" szó egyértelműen ennek a lakásnak a képét hívja elő, de a "lábra tudok állni" szóösszetétel is. Azt hiszem, ebben a lakásban lettem felnőtt és most az a kérdés, tudok-e felnőtt lenni máshol is. Gondolom, igen.

Meg vannak ilyen feleségnek-lenni-paráim is. Ugyan az "új élet" már régen elkezdődött, de mégis, ez egy nagy lépés lesz és nagyon izgi feladat- együtt belakni egy lakást.
Mr. Simpson többnyire rámhagy mindent (kivéve, amikor üvöltésig összevesztünk a konyha virtuális berendezése közben), mert azt mondja, hogy én tudok otthont "csinálni" ő meg nem. Bevállalta volna a tűzpiros konyhát (végül barna-törtfehér lesz) és hagyta, hogy szétveressem a lakást és befalaztassak ajtókat. Nagyon szuper otthonnak kell lennie az új lakásnak, mert azt szeretném, ha éppúgy otthon lenne benne, ahogy itt itthon van, és ahogy sosem volt otthon a saját lakásában.
Bár, home is where the heart is, az meg rendben van.