naivdiva

Hétfő este felhívott Apa, hogy szóljon: rászánta magát a döntésre, amit húzunk-halasztunk hetek óta, mindannyian: elviszi elaltatni a kutyát reggel.
Tudom, hogy milyen súlyos döntés volt ez neki (ebben nem volt demokrácia, az ő kutyája volt, szülinapjára kapta hat éve, neki kellett meghoznia), tegnap reggel óta még sokkal jobban tudom.
Már rég eldöntöttem, hogy ott leszek, ha egyszer erre kerül a sor - mert régóta tudtuk, hogy egyszer sor kerül rá.

Hárman (Apa, a Gyerek és én) vittük az orvoshoz. Vittük, mert járni már hónapok óta nem tud. Megpróbálta: boldog volt és izgatott, amikor meglátta a pórázt, meg hármunkat, még valahogy talpra kecmergett és a lendület meg a lelkesedés elvitte majdnem a következő sarokig. Ott elesett és nem tudott felkelni, így a végén a karunkban vittük az egykor hatvan kilós óriást, aki csak nézett minket bocsátnakérőn, hogy csalódást okoz.

Mire beértünk az orvoshoz zokogtam. A Gyerek tartotta magát - épp kamasz és azt hiszi ciki nyilvánosan sírni - Apa kiment, nem tudta megmondani az orvosnak, hogy miért hoztuk. Úgyhogy megmondtam én.
A dokinő beadta neki az első, altató injekciót és magunkra hagyott minket.
Ültem mellette a földön, és simogattam és duruzsoltam a fülébe, amíg el nem aludt és ígértem neki, hogy nem fog fájni, és jobb lesz neki ott, mert a kutyamenyországban újra lábra tud majd állni, és tud majd futni és nem sebesedik ki a lába, mert lépni már nem tud vele, csak húzza.
És csak bőgtem és bőgtem ő pedig nem értette miért vagyok szomorú, nyalogatta a kezem, aztán elaludt.

Hat éves volt, és a legszeretőbb lény volt, akit valaha ismertem, egy négy lábon járó dobogó szív. Nagyon hiányzik már most és még sokkal jobban fog hiányozni később, akkor is, ha tudom, hogy neki így jobb.

Szia Bambikutya.