naivdiva

Időnként azért elcsodálkozom, hogy Hugi meg én mennyire különbözőek lettünk. Tegnap konkrétan rámkiabált az autójában (új autó, sokba került, vigyáz is rá), hogy azonnal vegyem le a mezítlábamat az ülésről. És nem viccelt, komolyan felháborítónak érezte, hogy megengedtem magamnak, hogy föltegyem a lábam (nem fértem el máshogy, az új autója nagyon-nagyon pici, hátul nincs is benne hely, elöl meg Mr. Simpson ült, mert a mi autónk szervízben van).

Viszont az is igaz, hogy a mai napig nem tudunk senki mással úgy röhögni, mint egymással. Simán végigvinnyogunk egy délutánt úgy, hogy valójában egyikünk sem mond semmi vicceset. Nyilván folyton pont ugyanazok az asszociációink, sokáig működtem tolmácsprogramként mellette, ha már Anyáék sem értették, mit próbál kinyögni, és éveken át vertünk mindenkit a társaságban a maratoni actitvity-partikon (úristen de régen volt az, kilencszáz akárhányban).