naivdiva

És akkor tegnap azt mondta nekem az apukám, hogy te ilyen zárkózott kislány vagy - így, szó szerint ezt mondta - és én meg elkezdtem handabandázni, hogy dehogy vagyok én zárkózott, hát hogy lehetnék az, amikor fél órája itt bőgök a dugig tömött lisztferenctéren, hát ennél jobban nem is oszthatnám meg a világgal a fájdalmamat, igaz, hogy ez a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek tipikus esete. Mondanom sem kell, hogy apa egy mondattal meg tud ríkatni alapesetben is, a mostani kiélezett helyzetben meg már azon is bőgök, hogy a szembejövők viluxolnak a 6-os úton, hogy traffipax van (tényleg ez történt, márhogy viluxoltak, én meg úgy meghatodótam, hogy majdnem elbőgtem magam), szóval azt hiszem a tegnapi beszélgetés második szavánál ugrott a gombóc a torkomba.

És azt is mondta az apukám, hogy menjek vissza szépen a Pszichonénihez, mert épp itt az ideje, hogy beszélgessek egy kicsit valakivel, aki igazából leszarja, hogy mi van velem, viszont objektív tud lenni, nem úgy, mint a férjem, meg az anyám. Meg az apám, ha már itt tartunk. Igazából nekem is jólesne már beszélgetni valakivel, aki nem csak azt hajtogatja, hogy 'úgyis terhes leszel', meg, hogy 'úgy sajnálom' mert egyikkel sem jutok előrébb, ellenben a Pszichonénire emlékeim szerint nagyszerűen rá lehet ereszteni a felgyülemlett frusztrációt, mert hát ő nem a férjem, nem az anyám és nem is az apám, és leszarom, hogy mi van vele, viszont legalább nem kell objektívnek lennem.