naivdiva

Ma beszéltem A-val.

Egy éve nem beszéltünk, nagyon röhögött a telefonba, amikor visszahívott. Azt mondta úgy vettem föl, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.

Furcsa, hogy ahogy összeomlott az idill, amit elképzeltem magamnak, magunknak - mert összeomlott, ezt lássuk be, feltéve persze, hogy az idill össze tud omlani - szóval egyre jobban vágyódom régi barátok, régi helyek, régi megszokások után. Talán a múlthoz ragaszkodással arra készülök, mi lesz, ha sehogy sem lehet gyerekünk, és nem úgy fogunk élni, ahogy elképzeltük, hanem valahogy teljesen máshogy, és ugye a múlt az, ahol lehetett élni és boldognak lenni gyerek nélkül is, mindegy, lehet,. hogy ez most csak nekem logikus.

 

Egy éve még a gondolatot sem engedtem közel magamhoz, de mára meg kellett barátkozni vele, akkor is, ha ez előreszaladásnak, feleslegesnek tűnik. Valahogy azt a fajta reménytelenséget, amit minden elmúló hónap hoz, csak úgy lehet túlélni, legyűrni, ha másfajta reményeket épít magának az ember.

 

Szóval beszéltem A.-val, aki a megboldogult szinglilétben volt kőkemény harcostársam, aztán agybajt kaptam attól, hogy minden találkozónkat el akarta tolni 2-3 órával a megebszélt időpont előtt 20 perccel - el lehet képzelni a hatást az én alább emlegetett és jólfejlett időparámmal, és szerdán talákozunk, és nagyon várom, mert nagyon hiányzott, igazából most, hogy hallottam a hangját jöttem rá, hogy mennyire.