naivdiva

Tegnap úgy volt, hogy egyszerűen elmegyünk egy esküvőre, de ehelyett nagyvárosi túlélő-délutánt tartottunk. Igazából az egész ott lett elbaszva, hogy átragasztottam Mr. Simpsonra a társaság-szerte híres időparámat (ne kérdezzétek, mikor történt, amúgy is tankönyvszerűen kezdünk egymáshoz idomulni, ő mostanában 4 helyett 8-9 órákat alszik, én föl bírok kelni reggel, meg ilyenek, mondom, tisztára kezd összekapcsolódni a pszichénk, de ez egy másik történet).
Szóval fél órával előbb elindultunk az öt percre lévő helyszínre, és mivel valóban öt perc alatt odaértünk, még sétáltunk egyet (ez még fontos lesz) a Vörösmarty téren. Aztán befutott a nászmenet, felszálltunk egy hajóra, jól eladtuk egy kedves ismerősünket, hajóztunk egy kicsit föl-le a Dunán, aztán kikötöttünk, és mentünk volna haza, amikor Mr.Simpson falfehér arccal közölte, hogy nincs meg a kocsikulcs.

Jött egy kis rohangászás a hajón, amit P. barátnőnk végigkövetett maga előtt tolva a babakocsiban a fél éves Sárát, de a gyerekből nem lett kabala mert a rohadt kulcs rohadtul nem lett meg, én meg szóltam a menyasszonyak, hogy nem veszünk részt az utolsó fotózáson, mert nem lenne őszinte a mosolyunk, mivel elhagytuk a kulcsot. Ekkor Mr. Simpson kiabált velem egy kicsit, hogy azonnal borítsam a táskám tartalmát a fedélzetre, mert biztos ott van (annak ellenére, hogy én kristálytisztán emlékeztem, hogy nem adta ide, ő meg kritálytisztán emlékezett, hogy a zsebébe tette, de hátha), és amikor megtagadtam a borítást, mondván, hogy a táskám tele van tamponnal meg taknyos zsepivel, akkor kiabált velem még egy kicsit. Aztán hagytunk telefonszámot a pincéreknél, és először csekkoltuk az autót, hátha benne hagytuk, de nem, úgyhogy elindultunk az útvonalon, ahol az esküvő előtt sétáltunk.

Orrot földreszegezve jártuk végig mind az ötszáz métert, bementünk minden útbaeső ultrafancy kocsmába meg nagyáruházba, de senki nem adott le kulcsot. (Itt jegyzem meg, hogy úgy nézett ránk mindenki, mint az idiótákra, nem azért, mert elhagytuk a kulcsot, hanem mert feltételezzük, hogy aki megtalálja, majd leadja valahol, ahol megtalálhatjuk.) Na itt már elég idegesek voltunk, mert ugye a kulcs nincs meg, a pótkulcs (ha van, ezt azóta sem tisztáztuk) vagy otthon, vagy Mr. Simpson szüleinél, tiszta szerencse, hogy nálam van lakáskulcs, tehát nem kell a híd alatt éjszakáznunk, de hogy fogjuk megetetni a külhonban tartózkodó V. macskáját, hisz a kulcsa a kocsiban, úristen, mi öljük meg az állatot.

Elindultunk vissza az autóhoz, de azért még benéztünk a kis térre, ahol gyülekezni kellett az esemény előtt, amikor két hippi lányka feltette a megváltó kérdést: a kulcsot keresitek?  Kiderült, hogy valaki a nészmenetből beleütközött, és a menyasszony emlékezett, hogy mi elvesztettünk egy kulcsot (igazán szép teljesítmény az esküvője napján), úgyhogy mandínerből indultunk volna a vacsora helyszínére (ahova nem voltunk hivatalosak, de azért én megkérdeztem, hol lesz, hogy tudjuk, miről maradunk le), amikor egy idősebb pár kérdezte, hogy mi vagyunk-e akik elvesztették a kulcsukat (ekkor kezdtük elég hülyén érezni magunkat), és mondták, hogy leadták a nem messze állomásozó posztosrendőrnek. A rendőrnél már csak azonosítani kellett (nem adta ide csak úgy, meg kellett mondani, milyen különleges ismertetőjele van, tiszta szerencse, hogy van neki) és vissza is kaptuk.

Ekkor elmentünk megetetni V. macskáját, ahol fél óra baszkurálódás, és négy telefon után kiderült, hogy V. mamája reggel bezárta a negyedik zárat is, amihez nekünk nincs kulcsunk, így V. macskája végül mégis éhen maradt (nem, mert V. papája bejött vidékről, hogy enni adjon neki, és nyitva hagyja az inkriminált zárat), mi meg hazatakarodunk, és itthon már igyekeztünk semmihez sem hozzányúlni.