naivdiva

Eléggé úgy tűnik, hogy kinyomtam magamból azt a fogat, igaz tegnap elég sokáig voltam elég rosszul. (Amikor így zsinórban vannak mindenféle nyavajáim, úgy érzem, csak a kosz tart össze).

Szóval estére a szájpadlásom izzó katlanná változott, nyelni se tudtam nagyon, viszont elkezdtem aggódni, hogy a nagy fognövesztés mandulagyulladássá avanzsál, úgyhogy csináltam kamillateát, hogy azzal öblögessek, meg, ha már ott volt a számban, le is nyeltem, ami végzetes hiba volt.

Másfél órával később ugyanis beköltözött a gyomromba az Alpok meg az Appenninnek és elég rosszul voltam ahhoz, hogy felkeltsem Mr. Simpsont, aki gyorsan hozott egy dipankrint, amitől jobban lettem.

Aztán nem tudtam aludni, mert új elsőévesek költöztek a szembe házba - az egyetemi környék hátrányai - és nagyjából csak nem hánytak le az erkélyről, de egyébként minden volt, és elég sokáig nem tudtam aludni ahhoz, hogy elég rosszul legyek megint, úgyhogy megint felkeltettem Mr. Simpsont (egyébként nem vagyok hisztis beteg, de a gyomorparát nem bírom egyedül, meg aggódtam is, hogy egyszercsak sugárban hányni kezdek, és akkor nem baj, ha van valaki, aki hozza a lavórt.)

Innentől asszem már csak háromnegyed óra volt, mire mindketten elájultunk, reggelre nagyjából előjött a fog, már csak kicsit fáj, a gyomorpara elmúlt.

És nem mulaszthatom el az égig magasztalni a férjemet, aki este belefényképezett a pofámba, hogy én is lássam, mi történik, valamit közvetített is ('tisztára olyan, mint a kisbabáknak, ott van a kis fehér izé az ínyed alatt, mindjárt kijön!') éjszaka pedig példás kitartással szorongatta a kezem, simogatta a hasam, és motyogott félálomban, hogy szórakoztasson.