kedd, szeptember 16, 2008
Műintézményi látogatáson voltam ma, a 10.00-ás időponttal bent voltam 10.30-ra, volt már rosszabb is.
Sajnos a váróban végig kellett hallgatnom a két mellettem ülőt (szigorúan őriztem a helyemet, egy csaj a helyiség másik végéből indult, és nem futotta a szintidőt amikor szólították, úgyhogy egy plusz kört kellett várnia). A két spiné épp azt tárgyalta, hogy ki hol tart az ügymenetben (mindketten túl az ötödik lombikon) valamint, hogy az inszemináció egy faszság, mert még nem hallottak senkiről, akinek sikerült volna (itt nyúltam volna az iPodért, ha nem csak könyvet vittem volna), illetve, hogy lecserélték a saját dokijuat az OrvosDoktorra, mert ő sokkal jobb fej (ez legalább megnyugtatott).
Aztán leült mellém egy roma nő, a lányát kísérte, ő kurvajófej volt, megnyugtatott, hogy tök fiatal vagyok, és bíztatott, hogy bőven időben vagyok, és, ha valahol, itt biztos segítenek, és jól esett, hogy dumált velem és kedves volt. Aztán szólítottak és bementem egy másik lánnyal, aki a vetkőzőszobában szintén megkérdezte, hogyhol tartok az ügymenetben (úgy nézem, hogy így teszik helyre itt egymást a nők, ez a viszonyítási alap) és mondta, hogy ő már terhes, csak egy megerősítő ultrahangra jött, és elmesélte, hogy kilenc (!!!) éve próbálkoznak, ez a hatodik lombik és nagyon parázik, hogy minden rendben legyen, aztán nagyon vigyorogva jött ki és megmutatta az ultrahangot és jó volt találkozni valakivel, akinek pont most sikerült.
Az OrvosDoktor jófej volt, és gyors mint a villám, kacsa be, kenet le, aztán jedikard föl, a méhem első ránézésre rendben, egy ideig kereste a jobb petefészkemet, majd boldogan felkiáltott, amikor megtalálta benne a vezető tüszőt. Tehát ismét megállapítatott, hogy van peteérésem. Beutalt inzulinrezisztencia-vizsgálatra, tehát egy hét múlva megint nem dolgozom, mert az olyan, mint a terheléses cukor, vagyis 2 óra, plusz akkor vesznek megint vért a hormonok miatt.
Megkérdeztem tőle a hsg-t, szépen elmagyarázta egy ábra segítségével, és azt mondta, nem fog fájni, mert ügyeskező kolléga kezére ad, nem pedig valami mészároshoz, de ne ijedjek majd meg a műtéti körülményektől. Oké, majd nem ijedek meg.
Egész flottul mennek a dolgok, kb három hét és túl vagyunk az alapkörön plusz inzulinmizéria. Meglátjuk.
Sajnos a váróban végig kellett hallgatnom a két mellettem ülőt (szigorúan őriztem a helyemet, egy csaj a helyiség másik végéből indult, és nem futotta a szintidőt amikor szólították, úgyhogy egy plusz kört kellett várnia). A két spiné épp azt tárgyalta, hogy ki hol tart az ügymenetben (mindketten túl az ötödik lombikon) valamint, hogy az inszemináció egy faszság, mert még nem hallottak senkiről, akinek sikerült volna (itt nyúltam volna az iPodért, ha nem csak könyvet vittem volna), illetve, hogy lecserélték a saját dokijuat az OrvosDoktorra, mert ő sokkal jobb fej (ez legalább megnyugtatott).
Aztán leült mellém egy roma nő, a lányát kísérte, ő kurvajófej volt, megnyugtatott, hogy tök fiatal vagyok, és bíztatott, hogy bőven időben vagyok, és, ha valahol, itt biztos segítenek, és jól esett, hogy dumált velem és kedves volt. Aztán szólítottak és bementem egy másik lánnyal, aki a vetkőzőszobában szintén megkérdezte, hogyhol tartok az ügymenetben (úgy nézem, hogy így teszik helyre itt egymást a nők, ez a viszonyítási alap) és mondta, hogy ő már terhes, csak egy megerősítő ultrahangra jött, és elmesélte, hogy kilenc (!!!) éve próbálkoznak, ez a hatodik lombik és nagyon parázik, hogy minden rendben legyen, aztán nagyon vigyorogva jött ki és megmutatta az ultrahangot és jó volt találkozni valakivel, akinek pont most sikerült.
Az OrvosDoktor jófej volt, és gyors mint a villám, kacsa be, kenet le, aztán jedikard föl, a méhem első ránézésre rendben, egy ideig kereste a jobb petefészkemet, majd boldogan felkiáltott, amikor megtalálta benne a vezető tüszőt. Tehát ismét megállapítatott, hogy van peteérésem. Beutalt inzulinrezisztencia-vizsgálatra, tehát egy hét múlva megint nem dolgozom, mert az olyan, mint a terheléses cukor, vagyis 2 óra, plusz akkor vesznek megint vért a hormonok miatt.
Megkérdeztem tőle a hsg-t, szépen elmagyarázta egy ábra segítségével, és azt mondta, nem fog fájni, mert ügyeskező kolléga kezére ad, nem pedig valami mészároshoz, de ne ijedjek majd meg a műtéti körülményektől. Oké, majd nem ijedek meg.
Egész flottul mennek a dolgok, kb három hét és túl vagyunk az alapkörön plusz inzulinmizéria. Meglátjuk.
// bejegyezte: naiv @ 5:24 du. 
Feliratkozás Bejegyzések [Atom]