naivdiva

Nem történik semmi, igazából az van, hogy várakozom, mint a buszmegállóban.
Várom, hogy visszamenjünk a Műintézménybe. Nem hiszek benne, hogy ha két évig nem fogant meg ez a baba magától, akkor most hirtelen, az utolsó pillanatban terhes leszek.
Ki tudom várni ezt a (most már csak) pár hetet, de az OrvosDoktornál tett utolsó látogatás óta arra készülök, hogy visszamegyünk.
Jön a karácsony és eszembe jutott, amikor tavaly elsírtam magam a fa alatt, mert aznap jött meg, és akkor még minden hónapban szentül meg voltam győződve, hogy most sikerült.
Nagyon sok minden történt az elmúlt egy évben, és nagyon sokat tanultam magamról, meg a világról, meg az emberekről, akik körülvesznek, és bár azt kívánom, bár sose kellett volna ezeket megtanulnom, azért érzem, hogy több és erősebb és bizonyos szempontból okosabb lettem. Pusztán az, hogy képes vagyok várni, hogy nem minden napom telik a belső sürgetés őrületében, bizonyítja, hogy mennyit tanultam. Nincs bennem az az iszonyatos harag sem, amit sokáig éreztem, és lassan megtanulom mederbe terelni az érzéseimet, a szomorúságomat, és jól használni azokat az erőket, amik időnként szétfeszítenek.
Ez még messze nem az út vége, és igen, félek attól, hogy mi vár még ránk, és bizony néha el kell mondanom magamnak, hogy ami nem öl meg az erősebbé tesz.
De bízom abban, hogy az Univerzum nem mér rám többet, mint amennyit elbírok, és lassan-lassan majd a végére érünk ennek az útnak, hogy aztán nekiinduljunk egy másiknak.