naivdiva

Tegnap A. volt nálam, először az 'új' lakásban. Sokat beszélgettünk, és azon gondolkoztam, hogy vajon az ember mennyire él úgy, ahogy akar / kíván, nem tudom, mi a jó szó erre, és mennyire úgy, ahogy alakul.

A.-val együtt jártunk egyetemre, sokat buliztunk együtt, sokat pasizunk együtt, és mindig is sokat beszélgettünk. A. ma is ezt csinálja, csak nélkülem, sokat bulizik, reggel jár haza, délben kel, pörög az éjszakában és közben kéthavonta kap bele valami másba, de nem dolgozik igazán sosem.

Miközben nézte a lakást, meg ahogy főzök, azt mondta: 'Te férjhez mentél'. És tök jól esett. Amikor nem voltam férjnél, meg még nem is ismertem Mr. Simpsont mindig azt gondoltam, hogy egyszer majd férjhez megyek, és lesz egy lakás, ahova hazavárom a pasit, akit szeretek, meg aki engem szeret. És persze, volt benne sok kitérő meg zsákutca, de végül valóban itt kötöttem ki, és hazavárom a férjemet minden este, és főzök neki vacsorát (nem minden este) és ez tesz boldoggá.

És kicsit lelkiismeret-furdalással vegyített örömmel gondoltam arra, hogy a biztonságos-puha fészkemben hallgatom A.-t, ahogy meséli, hogy azt sem tudja, Magyarországon maradjon-e, vagy induljon neki a világnak sokadszor. Aztán rájöttem, hogy A. életben a rendezetlenség a rendezőelv, ő akkor lenne boldogtalan, ha tudná, hogy mit fog csinálni holnapután, és be kellene járnia egy munkahelyre minden nap és ugyanakkor kelne minden reggel.

Olyan jó, ha az ember végül tud úgy élni, ahogy mindig is szeretett volna, ha a világ engedi, hogy úgy élj, ahogy mindig is képzelted, és olyan kár, hogy ez csak nagy ritkán 'esik le', mert ami van, az természetes, hogy van.

És tökre örülök, hogy vannak ilyen barátaim, mint A., aki ennyire más mint én, és mégis (vagy épp ezért) olyan tükröt tudunk tartani egymás elé, amiben szépnek látjuk az életünket.