naivdiva

Tegnap majdnem megírtam a krónikát minden idők legszörnyűbb Műintézmény-látogatásáról, de aztán inkább csak fetrengtem a kanapén.
Azzal kezdődött az egész, hogy az OrvosDoktor berendelt 11-re, pedig inszeminációra dél előtt még nem mentünk, gyanús is volt. 11-kor tele volt az összes kórterem a transzferesekkel, úgyhogy leülhettünk kint, aztán egy óra múlva felvittek az emeletre ötünket, a 'pótkórtermekbe'. Itt még sosem voltam, nagyon vicces a rendszer, hogy a nővéreknek ne kelljen egyedül hagyni az ébredező punkciósokat, van egy telefon, amin felszólnak, hogy ki fáradhat le a műtőkbe.
2x2 csajt fél óra különbséggel lehívtak, én meg ottmaradtam egyedül (a beavatkozásra várók közül, Mr. Simpson velem volt).

És ez így is maradt.
Eltelt az egy meg a fél kettő, a lány, akivel egy szobában voltam visszajött frissen inszeminálva (másik dokinál van), és Mr. Simpson akkor már elég ideges volt, úgyhogy lement, hogy miafasz. Beígérték a kettőt, és tényleg, kettő előtt 5 perccel telefonáltak, hogy mehetek.

Lementem a műtőbe, a műtősbácsi mondta, hogy ücsörögjek itt egy kicsit, mindjárt jön az OrvosDoktor, közben beszélgettünk (én puciseggel) a szabadságolási beosztásukról, aztán jött az asszisztens, megbeszéltük a feltárást, előkészítette a célszerszámokat, és akkor jeleztek, hogy az OrvosDoktor úton van, kengyelbe fel, segg a levegőbe, lábak a szíjba hajrá!

De az OrvosDoktor nem jött. És nem jött 5 perc múlva sem, meg 10 perc múlva sem. Az, hogy a térdem a fülemnél van kb eddig elviselhető, úgyhogy elkezdtem nyígni az asszisztensnek, aki megkegyelmezett és feljebb tolhattam a seggem (lábak maradnak a kengyelben). Viszont amikor az OrvosDoktor végül mégis megjött (további 10 perc múlva) akkor vissza kellett volna kúsznom, amitől begörcsölt a vádlim, akkor azzal elszórakoztunk bő 4 percet (az OrvosDoktor lengette a lában, meg feszítgette a lábfejem), és akkor végre nekiálltunk.

Tudtam, hogy szar lesz, mert amikor valami kellemetlenre ennyire kell várni (3 és fél óra) az akkor már mindig szar. De arra nem számítottam, hogy ennyire. Azt hittem már rutinos vagyok méhszájfogásból, de ami ma volt, arra leginkább a csillagokat láttam kifejezés illik.
Nem ment egy fogóval. Nem ment két fogóval. Nem ment úgy, hogy lehúzta a méhszájat (ekkor tartottam ott, hogy leszíjazott lábbal, ha kell, de most valakit fejbe rúgok, jó sokan voltak, kb. az asztal minden sarkára jutott 2 ember). Nem ment az egyik katéterrel és nem ment a másikkal sem. Aztán azzal mégis ment, de abban nem volt köszönet, mintha egy pengével hasítottak volna belém (mint utóbb megtudtam, 'kis nyomásra' átjutott). Az volt a mázli, hogy ott volt a vége. Másoknak ez nem ilyen horror, nekem ilyen 'rafinált méhem' van, ahogy az OrvosDoktor viccesen megjegyezte (viccelődj anyáddal, jegyeztem meg viccesen magamban).

Szóval 3/4 3-ra kész is voltam, a férjem akkor már nagyjából lekaparta a meszet a falról, mert ő csak azt tudta, hogy egy ötperces művelettel 35 perce vagyok bent, de amikor látta, hogy élek, nagyjából megnyugodott. Akkor még felmentem pihenni, aztán megvártuk a zárót, és hazamentünk, és nagyon ajánlom, hogy ebből gyerek legyen, mert én ezt mégegyszer akkor csinálom végig, ha pisztolyt taranak a fejemhez. Persze majd ha bőgve jövök 17 nap múlva, lehet rajtam röhögni, de most leginkább tényleg nem szeretném ezt többször.