naivdiva

Annyira ki vagyunk purcanva az elmúlt hónapoktól, hogy energiatakarékos üzemmódra váltottunk, Mr. Simpson is, meg én is.
Reggelente csak azért bírunk felkelni, mert fejben vágjuk a centit, és meggyőzzük magunkat, hogy azt a bő két hetet, ami a karácsonyi szabi előtt van, már ki lehet bírni, arra meg igyekszünk nem gondolni, hogy abban a két hétben pihenni nem sokat fogunk, csak rohangálni a város egyik végéből a másikba.

Én nem tudom, hogy másoknál ez hogy van, a mi családunkban valahogy az összes generációk összes szokásai halmozódtak egymásra az elmúlt 30 évben, így aztán már január elsején lehet tudni, hogy a december 23. és 31 közötti összes napokon ki mikor megy kihez.
És a legbosszantóbb az az egészben, hogy külön-külön mindegyik fontos, és még szeretem is ezeket az estéket / ebédeket / délutánokat. Mert fontos, hogy Anyáékkal ünnepeljünk, meg fontos, hogy anyósomékkal ünnepeljünk, hogy a tesómnak szülinapja van karácsony után, a nagyapámnak meg szilveszterkor, hogy Apa csak ilyenkor csinál aszaltszilvás karajt, meg fontos, hogy 25-én este elmenjünk az unokatesóimhoz, ami például már a négyünk saját szokása, amit akkor vezettünk be, amikor nyolc évvel ezelőtt meghalt az unokatesóim anyukája, és ilyenkor csak mi négyen vagyunk, a 'felnőttek' nélkül (meg a férjek, pasik, csajok) és tökjó, hogy ott vagyunk egymásnak, és nem csak azért járunk össze, mert családilag muszáj. De amikor január akárhanyadikán dolgozni kell menni, mindig úgy érzem, hogy egy rohanás volt az egész.

Most meg lassan lebontanám magamról, ezt az iszonyú lelkikosz kérget, amit ez az egész év hozott, és tökre lenne kedvem úgy csinálni, mintha mindjárt karácsony lenne, és ki kellene rakni a kis bogyókoszorút az ajtóra, és kellenének valami fények, meg szarvasok, meg mittudomén, és egyszerűen nem találom az időt, hogy mikor.