naivdiva

Amikor Anyám folyton azt mondogatta, hogy kisbabának én voltam a világ legjobb gyereke, mindig azt gondoltam, hogy ilyen nincs, ráadásul elég frusztráló volt, mert ez volt a léc, amit, amikor mondogotta már rég nem tudtam megugrani.
Persze most, hogy itt a Mici, értem, hogy mire gondolt, mert ez a gyerek, ez csupa pro és szinte nulla kontra, ami nyilván bezzegelésnek hat, pedig nem annak szánom, csak hát mit lehet mondani egy gyerekre, aki 5 hónaposan egyfolytában fetreng a röhögéstől (annyira, hogy időnként eszébe jut valami és elheherészik rajta magában), bármit megeszik, amit az orra alá tolok, éjjel 11 órát alszik egyhuzamban, órákat eljátszik egyedül (nem csukom rá az ajtót, itt nyomul mellettem a játszószőnyegen), simán veszi, ha a családi banzájokban egyik nagynéni / nagymama, nagypapa / dédi tapizza és puszilgatja a másik után és nincs az a szociális program, amire ne lehetne elvinni, - oké, kocsmázni még nem voltunk. (És akkor most ezt mind lekopogom.)
Szóval a Mici annyira jó, hogy folyton emlékeztetnem kell magam, hogy magától ilyen, nem azért, mert erre neveljük, hanem, mert ilyennek született, és addig lesz ilyen, amíg ő akar, és nagyon oda akarok figyelni, hogy ne elvárás legyen vele szemben, hogy jógyerek legyen, hanem egyszerűen örüljünk neki.
És amikor majd jön a dackorszak meg a többi izé, amit az apja nem akar a nevén nevezni, de kamaszkornak hívják, akkor majd annak akarok örülni, hogy milyen szépen, mondja, hogy 'nem' és, hogy vannak barátai, akikkel a jóég tudja merre lóg éppen és talán nem ő a világ legjobb gyereke, de boldog gyerek.