csütörtök, május 26, 2011

Mici, Chapter 2.:
Szóval ott tartottam, hogy pozitív lett a terhességi teszt.
Másnap reggelre berendeltek minket a Kaáliba ultrahangra-vérvételre. Az előbbin már látszott valami maszat (még sosem örültem így maszatnak), az utóbbin olyan magas volt a hcg-érték, hogy erősen lehetett feltételezni, hogy tényleg mindketten megkapaszkodtak. Ekkor voltam 5 hetes terhes a 'rendes' számolás szerint, valójában 2,5. Ezután a (rendes számolás szerinti) 9. hétig minden héten felmentünk az Istenhegyire ultrahangra.
A következő mozinál pedig ott dübörgött két szivecske-kezdemény a monitoron. Két szív, két gyerek. Igen, akkor is bőgtem. A 9. hét után a MásikDoktor elbocsátott, hogy járjak ezentúl 'sima' terhesgonozásra.

Több orvost is javasoltak a barátok meg a rokonok, a MásikDoktor is ajánlott szülészt (én leginkább nála szerettem, volna szülni, de ő már nem vezet szüléseket sajnos) Végül úgy alakult, hogy egy fiatal dokihoz mentünk először, akiről úgy hallottuk, hogy jó szakmeber, meg viszonylag normális is - ami nőgyógyászban ugye ritka. Ez a 10. hét volt, már egy hónapja pörögtünk a duplagyerek-témán, kezdve annál, hogy hogy fognak megszületni, folytatva ott, hogy túl kicsi a lift a házban egy ikerbabakocsinak.
Ugyan a MásikDoktor többször nyomatékosan elmondta, hogy a 12. hétig még bármi lehet, pláne egy ikerterhességgel, a nő egy gyerekre van tervezve, szóval legyünk felkészülve mindenre, én azt gondoltam, hogy az Úristen mostmár eleget szivatott, majdnem négy évet vártunk ezekre a kölykökre, innentől már nem lesz semmi baj.
Azzal léptem be a vizsgálóba, hogy ikrek és hüvelyi úton szeretném őket megszülni, ugyelehet. Előtte azért bemutatkoztam. A doki elmondta, hogy mely esetekben lehet / nem lehet ikreket simán megszülni, lerajzolta, elmagyarázta. Megmérte a vérnyomásom, levett két hektó vért, kérdezte mennyit híztam (hehe, az első trimeszerben fogytam 1,5 kilót, pedig nem hánytam egyszer sem, de minden reggel meg délután rosszul voltam, úgyhogy kábé egy kiflit bírtam megenni naponta meg a terhesvitamint). Aztán felfeküdtem a vizsgálóasztalra, és elkezdte nézni őket az ultrahangon.

És nézte és nézte és túl sokáig volt túl nagy csend. És megnézte őket innen is és onnan is és még mindig nem mondott semmit és tudtam, hogy gáz van mert nekem is feltűnt a felém fordított monitoron, hogy az egyik baba egyáltalán nem mozog. Először azt hittem, hogy alszik (volt már ilyen, addigra túl voltunk két olyan ultrahangon, amin látszott, hogy ficeregnek), de amikor harmadszor nézte meg tetőtöl talpig, akkor összeszorult a torkom. Aztán a doki elmondta, hogy a nem mozgó baba sokkal kisebb a tesójánál, ami azt jelenti, hogy pár napja nem él már. És akármilyen furcsán hangzik, ekkor döntöttem el, hogy ő lesz az orvosunk. Olyan emberségesen és normálisan tudta elmondani, hogy mi van, még azt is, hogy inkább most, mint a második trimeszterben, amikor a testvérére és rám is komoly veszélyt jelentene, és annyira bíztatott, hogy ott a másik gyerek, aki tök egészségesnek tűnik és nem lesz semmi baja, hogy tudtam, hogy vele akarom végigcsinálni ezt a terhességet. Két napig sirattam az 'egyikgyereket', muszáj volt elbúcsúzni tőle, de aztán szerencsére muszáj volt összeszednem magam a 'másikgyerek' miatt - akiről két héttel később megtudtuk, hogy lány.

Megjegyzések:
glad you're back & glad you're happy
 
hát helló :)
 
Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]





<< Főoldal

This page is powered by Blogger. Isn't yours?

Feliratkozás Bejegyzések [Atom]