hétfő, május 30, 2011
Mici, Chapter 3.:
A 12. és a 36. hét között paráztam. Nem ilyen idegbaj szinten, de folyton aggódtam, hogy minden oké legyen, bár azért ezzel többnyire minden kismama így van, azok is, akiknek nem lombikkal lesznek gyerekeik és nem vesztenek el egyet belőlük. Minden rendben ment, az összes tesztek negatívak lettek és én is csak egyszer-kétszer hívtam fel az orvost, hogy, ez van meg van (semmi nem volt, de szerencsére ő mindig elmondta, hogy bármilyen hülyeséggel bármikor hívhatom, és tényleg, vasárnap reggel tízkor is felvette a telefont). A gyerek baromi élénk volt, a 17. héten éreztem először, hogy kapirgál, aztán amikor már kezdett igazi kiterjedése lenni (meg nekem is) kőkemény bulikat nyomott. Kedvenc elfoglaltsága az volt (miután befordult a 30. héten), hogy a lábát betolta a szegycsontom alá, a fejével beékelődött a méhszájamba és fesztítette magát keresztbe az egész hasamon. Ebben csak annyi a vaszisztdasz, hogy amikor elmeséltem anyósomnak, hogy a büdös kölök ezt műveli, legyintve kérdezte, hogy mégis mit vártam, az apja pontosan ugyanezt csinálta az ő hasában 36 évvel ezelőtt. Ennyit a genetikáról. Viszont ennek a mutatványnak köszönhetően iszonyú korán beékelődött érkezéshez, ennek a doki a végjátékban mindig nagyon örült (milyen szépen beilleszkedett!), én meg emiatt nem tudtam járni az utolsó 3 hétben.
A nyár (meg a középső trimeszter) békében telt, voltunk nyaralni, megúsztattam a hasat a tengerben, ettem sok halat, mert az jót tesz a magzati agy fejlődésének (meg mert iszonyúan kívántam), és ettem sok fagyit, mert az meg nekem tett jót. Mr. Simpson minden este áhitattal beszélgetett a gyerekkel, ő pedig bőszen rugdosta az apja tenyerét. A hetedik hónap elejéig, vagyis szeptember végéig dolgoztam, aztán már nem fértem oda az íróasztalhoz, plusz ugye kb. karácsonyra voltunk kiírva, tudtam, hogy ha még egyben is leszünk decemberben, esélytelen lesz bármit elintézni a karácsonyi gigamegőrülésben.
Október-novemberben megvettünk Mr. Simpsonnal minden szükséges (és szükségtelen) holmit a gyereknek, kimostam és szortíroztam nyolc tonna baba- és kisgyerekcuccot, amit M.-éktől meg a nővéremtől kaptunk és összeraktuk az én kórházi pakkomat (aminek aztán kb. a negyedét használtam).
November közepén realizáltam, hogy nincs az a kormány- és ülésbeállítás, amivel vezetni tudok, úgyhogy odaadtam a kocsit Anyunak, használja, ha kell, amikor meg nem, álljon inkább a garázsban náluk, mint az utcán nálunk, és onnantól leginkább otthon voltam, valahogy begubóztam. Sokat beszélgettem a Micivel, aki akkor még nem volt Mici, és sokat énekeltem neki (azóta is, vannak dalok, amiket elkezdek és a férjem távozik a helyiségből) álldogáltam a frissen festett szobájában a frissen összeszerelt kiságy mellett és próbáltam elhinni, hogy tényleg mindjárt gyerekünk lesz.
Aztán eltelt a 36. hét, a gyerek az orvos szerint egyértelműen két kiló fölé hízott a hasamban, én pedig kezdtem azt gondolni, hogy felőlem megemelheti már a kis fenekét, jó lenne már találkozni, nem cipelni azt a plusz 10 kilót és aludni éjszakánként (valamiért nekem se jutott eszembe, ami egyébként egyik elsőterhes barátnőmnek sem, hogy szülés után sem fogok aludni). De eltelt a 37. hét meg a 38. is, bőszen jártam az NST-kre és a dokim bőszen mondogatta, hogy a gyerek tökjól van odabent, nem fogja elsietni a dolgot. A 39. héten azért drukkoltam, hogy, ha már eddig bent maradt, ne most induljon neki, egyáltalán nem akartam a kórházban karácsonyozni. Rendes gyerek, nem karácsonykor született meg.
A 12. és a 36. hét között paráztam. Nem ilyen idegbaj szinten, de folyton aggódtam, hogy minden oké legyen, bár azért ezzel többnyire minden kismama így van, azok is, akiknek nem lombikkal lesznek gyerekeik és nem vesztenek el egyet belőlük. Minden rendben ment, az összes tesztek negatívak lettek és én is csak egyszer-kétszer hívtam fel az orvost, hogy, ez van meg van (semmi nem volt, de szerencsére ő mindig elmondta, hogy bármilyen hülyeséggel bármikor hívhatom, és tényleg, vasárnap reggel tízkor is felvette a telefont). A gyerek baromi élénk volt, a 17. héten éreztem először, hogy kapirgál, aztán amikor már kezdett igazi kiterjedése lenni (meg nekem is) kőkemény bulikat nyomott. Kedvenc elfoglaltsága az volt (miután befordult a 30. héten), hogy a lábát betolta a szegycsontom alá, a fejével beékelődött a méhszájamba és fesztítette magát keresztbe az egész hasamon. Ebben csak annyi a vaszisztdasz, hogy amikor elmeséltem anyósomnak, hogy a büdös kölök ezt műveli, legyintve kérdezte, hogy mégis mit vártam, az apja pontosan ugyanezt csinálta az ő hasában 36 évvel ezelőtt. Ennyit a genetikáról. Viszont ennek a mutatványnak köszönhetően iszonyú korán beékelődött érkezéshez, ennek a doki a végjátékban mindig nagyon örült (milyen szépen beilleszkedett!), én meg emiatt nem tudtam járni az utolsó 3 hétben.
A nyár (meg a középső trimeszter) békében telt, voltunk nyaralni, megúsztattam a hasat a tengerben, ettem sok halat, mert az jót tesz a magzati agy fejlődésének (meg mert iszonyúan kívántam), és ettem sok fagyit, mert az meg nekem tett jót. Mr. Simpson minden este áhitattal beszélgetett a gyerekkel, ő pedig bőszen rugdosta az apja tenyerét. A hetedik hónap elejéig, vagyis szeptember végéig dolgoztam, aztán már nem fértem oda az íróasztalhoz, plusz ugye kb. karácsonyra voltunk kiírva, tudtam, hogy ha még egyben is leszünk decemberben, esélytelen lesz bármit elintézni a karácsonyi gigamegőrülésben.
Október-novemberben megvettünk Mr. Simpsonnal minden szükséges (és szükségtelen) holmit a gyereknek, kimostam és szortíroztam nyolc tonna baba- és kisgyerekcuccot, amit M.-éktől meg a nővéremtől kaptunk és összeraktuk az én kórházi pakkomat (aminek aztán kb. a negyedét használtam).
November közepén realizáltam, hogy nincs az a kormány- és ülésbeállítás, amivel vezetni tudok, úgyhogy odaadtam a kocsit Anyunak, használja, ha kell, amikor meg nem, álljon inkább a garázsban náluk, mint az utcán nálunk, és onnantól leginkább otthon voltam, valahogy begubóztam. Sokat beszélgettem a Micivel, aki akkor még nem volt Mici, és sokat énekeltem neki (azóta is, vannak dalok, amiket elkezdek és a férjem távozik a helyiségből) álldogáltam a frissen festett szobájában a frissen összeszerelt kiságy mellett és próbáltam elhinni, hogy tényleg mindjárt gyerekünk lesz.
Aztán eltelt a 36. hét, a gyerek az orvos szerint egyértelműen két kiló fölé hízott a hasamban, én pedig kezdtem azt gondolni, hogy felőlem megemelheti már a kis fenekét, jó lenne már találkozni, nem cipelni azt a plusz 10 kilót és aludni éjszakánként (valamiért nekem se jutott eszembe, ami egyébként egyik elsőterhes barátnőmnek sem, hogy szülés után sem fogok aludni). De eltelt a 37. hét meg a 38. is, bőszen jártam az NST-kre és a dokim bőszen mondogatta, hogy a gyerek tökjól van odabent, nem fogja elsietni a dolgot. A 39. héten azért drukkoltam, hogy, ha már eddig bent maradt, ne most induljon neki, egyáltalán nem akartam a kórházban karácsonyozni. Rendes gyerek, nem karácsonykor született meg.
// bejegyezte: naiv @ 10:31 de. 
Feliratkozás Bejegyzések [Atom]