naivdiva

A poénnal kezdem: van egy 4,5 hónapos röhögőgép, dumafranci lányunk, aki a Mici. És akkor folytatásos teleregényben elmesélem, hogy hogy lett gyerekünk.

Mici, Chapter 1.:

Az első lombiknak 2009. decemberében futottunk neki, de nem jutottunk nagyon messzire, mert félúton le kellett állnunk az egész procedúrával - pontosabban nem volt muszáj, de én hallgattam a MásikDoktorra, mert ő okos és sosem vert át, és nem kente a szart, bármi is volt. Szóval az történt, hogy nagyon durván reagáltam a gyógyszerekre, és beleszaladtunk egy túlstimulációba. Ez egyébként állítólag elég ritka, ún. high responder vagyok, ha hormonokról van szó, úgyhogy a következő menetben rettentő óvatosak voltunk. Kellett tartanunk egy hónap (ciklus) szünetet, plusz még elutaztunk Rómába, úgyhogy március végén csaptunk bele újra a lecsóba. Iszonyú szoros kontroll alatt voltam, volt egy hét, amikor minden második reggel a Kaáliban kezdtem, vérvétel-ultrahang, és csak akkor engedett el a MásikDoktor, amikor mindkettő rendben volt. Így sikerült április elején leszívni 11 petesejtet, altatásban (már hogy én aludtam, nem a sejtek). Egyébként amennyire paráztam az altatástól, annyira volt vicces, csak arra emlékszem, hogy fölémhajol az anesztes, beköti a branült, mondja, hogy kicsit szédülni fogok, aztán lekapcsolják a villanyt, a 'következő percben' pedig az őrzőben szólongatak.

Szóval lett 11 sejt, amiből 5 megtermékenyült. Ilyenkor van 2-5 nap, amíg semmit sem lehet csinálni, csak drukkolsz, hogy nőjenek, bírják a petricsészét és kettőt visszakaphass (azt beszéltük meg a MásikDoktorral, hogy az első próbálkozásnál kettőt ületet vissza). A cél az 5 napos blasztocita állapot, mert akkor a legnagyobb az esély a megtapadásra. Ha természetesen jön össze a gyerek, akkor kb. eddigre vándorol el a méhüregbe a petevezetőn át, ilyenkor van a beágyazódás. Szerencsére ketten is kihúzták az ötödik napig (közben minden délelőtt fel kellett hívni az intézetet, hogy mi van, ha úgy állnak, azonnal menni kellett volna, hogy visszasuvasszák őket). A hatodik nap reggel bementünk, és visszakaptam két kiscsírát, egy pont ugyanolyan katéteres eljárással mint az inszemináció, de tized annyi kellemetlenséggel, mert a MásikDoktornak eszébe jutott, hogy előtte a seggembe lövessen egy görcsoldó-fájdalomcsillapító kombót - és né! nem is kell feltárni meg három fogó meg a többi kín, amin az OrvosDoktor négyszer végigzavart, asszem 5 percig tartott az egész.
Egyébként, beültetés előtt meg lehet nézni őket mikroszkóp alatt. Hát az elég erős élmény azért, hogy ott csillog két kis csillag-virág alakú dolog, amik a gyerekeid lehetnek. Nekem tök sokat segített az első hetekben vizualizálni, hogy mi történik velük, valahogy kézzelfogható lett az egész,akkor is, ha tudtam, hogy ici-picik: láttam őket.

Na a következő két hétben ahelyett, hogy megőrültem volna, ahogy előtte gondoltam, nem őrültem meg. Ugyanis asszem úgy 3-4 nappal a transzfer után ültem a Bajcsyn a kocsiban és egyszercsak tudtam, hogy ott vannak mind a ketten. Nem hittem, meg reméltem, hanem tudtam. Pár nappal később elkezdtem szagokat érezni, aztán kicsi hányingerke is jött. Aztán a tesztelés előtti este (protokoll szerrint 14+1 nappal transzfer után kell és nem is csináltam előtte teszteket) olyan görcseim voltak, hogy zokogva mondtam Mr. Simpsonnak, hogy ezek a gyerekek márpedig maradnak, én nem engedtem el őket sehova, és közben nagyon féltem, hogy mégis engedély nélkül távoznak. Szerencsére aztán nem volt vérzés, most sem tudom mi volt, talán akkor vették elő a gyalogsági ásót, hogy befúrják magukat. Reggel persze nem bírtunk aludni, fél hatkor néztük egymást az ágyban én meg mondtam, hogy franc! kimegyek, pisilek, tudjuk legalább, hogy mi van. Nagyjából 0,07 mp alatt lett iszonyú erős a tesztcsík. Bőgve röhögtünk (jó, bőgni csak én bőgtem) és körbetelefonáltuk a szülőket meg a Hugomat (igen, hajnali 6-kor), elújságolni, hogy gyerekünk lesz.

folyt. köv.