naivdiva

Most akkor okulásul: nem én vagyok a hülye, a gyerekem hipotón, hogy szokásomhoz híven a poénnal kezdjem.
Kb. öthónapos kora óta gyanús nekem a mozgásfejlődése, akkor volt az, hogy kiválóan megtanult hátról hasra fordulni, visszafelé viszont nem nem és nem. Voltak ilyen próbálkozások, hogy kifeszít, elzuhan oldalra, de állandóan irgalmatlanokat koppant a parkettán és rövid idő múlva fel is hagyott az egésszel, forgás pedig sosem lett belőle, ezt a fázist úgy hagyta ki, ahogy volt (hazudok, az ágyunkban forgott, de csak ott, ott nem verte oda magát a bénázásban).

Aztán elkezdett kúszni olyan héthónaposan, örültünk. Aztán feltűnt, hogy tök féloldalasan csinálja (csak a jobb kezével húz, és a bal lábával segít, a jobb lába zászlóként lengedez utána, a bal kezét néha
beüzemeli. Aztán nem ült. Nem ült héthónaposan, meg nyolchónaposan meg kilenchónaposan sem egyedül. Ekkor megkérdeztem a védőnőt, hogy ez így együtt nem gáz-e, nem kellene-e már a gyereknek mondjuk négykézláb állnia, meg kiülnie vagy de legalább megülnie egyedül. De a védőnő azt mondta, hogy ááá, ráér még, meg ültessem, akkor majd megtanul ülni (ezt nem értettem, mert minden szakirodalom szaranya billoggal fenyeget, ha az önállóan fel nem ülő gyereket ültetni merem, de ő a védőnő, neki biztos van másmilyen szakirodalma).

De aztán a Mici betöltötte a 10. hónapot is és kiülni ugyan megtanult, de még mindig nem állt négykézlábra és akkor az egész ügy elérte a paramami vészjelző rendszerben a 'na eddig és ne tovább' fokozatot (halkan jegyzem meg, hogy ez ilyen folytonos borotvaél, hogy hol van az, amikor túlféltem, meg belemagyarázom, meg türelmetlen vagyok, és hol kezdődik a tényleg valami baj van és mutassam meg valakinek) és megbeszéltem egy időpontot egy nem messzi dévényes gyógytornásszal. (Továbbra is mindenki hülyének nézett, a férjemet és M.-met leszámítva, a különböző családtagok párosával citálták a gyerekeket, akik nem forogtak, nem kúsztak, vagy csak félig, mégis ember lett belőlük).

És elmentünk a gyógytornászhoz, aki megállapította, hogy a Mici hipotón. Miközben taperolta olyan dolgokra kérdezett rá, hogy csak lestem, mintpéldául: sokszor nyel-e félre, és akkor kiderült, hogy nem én szoptattam rosszul, meg etettem bénán a cumisüvegből kséőbb, hanem a nyaki izmai nem elég erősek és azért tüdőzött le az első félévben minden kaját, hogy gyakran van-e 'ökölben' a talpa (igen), hogy sokat feszíti-e a lábát (szintén).

Szóval a Mici hipotón, hálistennek nem vészesen, de épp eléggé ahhoz, hogy lemaradjon kicsit a mozgásfejlődése, és bár menet közben ügyesen kompenzált, közben olyan izmokat üzemelt be, amiknek egész más dolguk lenne, és olyankat nem haszanált, amiket meg kellett volna (de nem tudta használni őket a hipotónia miatt). Ettőll itt-ott le van már tapadva ez-az, például a nyaka, meg a belsőcombja - ezt a gyógytornász rögtön demonstrálta is, mert elkezdte kimasszírozni már az első alkalommal.

A gyerek visított mint a malac egy órát, közben egyfolytában próbált szabadulni, és amikor vége lett az órának, rámtekeredett mint egy anakonda, és az öltözéshez is úgy kellett lefejtenem magamról, szóval
nem mondom, hogy sétagalopp. Viszont másnap elindult négykézláb, és két nap múlva felállt.
Még egy párszor biztosan mennünk kell (két alkalmon vagyunk túl), de olyat robbant a gyerek, hogy nem hiszünk a szemünknek, bár hosszútávon még mindig kúszva közlekedik, pár 'lépést' már mászik négykézláb, ha pedig van egy alkalmas magasságú bármi, amire támaszkodhat, már áll is, én meg rohangálhatok, hogy lesegítsem (azt most hagyjuk, hogy hol a bokáján hol a spiccén áll, a gyógytornász szerint ez viszonylag normális, és majd elmúlik csak nézni szörnyű).

Szóval konklúziónak csak annyit akartam, hogy sosem hagyom többet, hogy bármi vagy bárki elnyomja az (ezobioöko) anyai megérzéseimet.