naivdiva

Mert mindenem azon dolgozik, hogy elhaványuljon ez, EZ, ő, ami most főleg csak nagyon fáj.

És emlékszem. Hogy mennyire megijedtem (megijedtünk), amikor kiderült, hogy terhes vagyok, hogy most mi lesz. Ilyen önző ijedtség volt, hogy dehát holnap jönnek a csajok kártyázni, és én nem ihatok, nem cigizhetek, hogy megint bálna leszek, nem tudok magassarkút hordani (mintha amúgy olyan sokat hordanék), és hova tesszük, és mi már túl vagyunk ezen, hogy megint éjszakázni kell, hogy már nem emlékszem, hogy hogy kell napirendre szoktatni egy kisbabát és úristen, meg kell szülni és az fáj, és utána szottyadt leszek és nagyobb autó kell, és én utálok nagy autót vezetni.

És emlészem. Hogy mennyire örültem (örültünk), hogy mégis lett egy kisbabánk sajátból, akiért nem álltunk sorba az orvosnál, hogy hárman lesznek, és mennyire szuper lesz nekik, hogy sokan vannak, és mennyire büszke voltam, hogy háromgyerekes anya leszek, hogy a kicsinek milyen klassz lesz, hogy ekkora családba érkezik, egy kész családba, és a nagyja már rutinból megy majd, és megint lesz itt egy kicsi ember, akit megismerhetek, akire rácsodálkozhatunk, hogy jé! pont olyan, mint ez vagy az a testvére, apja, anyja, nagyanyja, nagyapja, és jé, ezt meg azt vajon kitől örökölte és babaszaga lesz, meg pihés feje (bár titkon reméltem, hogy ez a harmadik legalább az én hajamat örökli majd).  

És emlékszem, hogy a tesói keveredése volt a hasamban, hogy olyan pörgős kisbaba volt mint a bátyja a hasamban, és pont annyira utálta, ha más próbálta simogatni a hasam, mint a nővére a hasamban, hogy annyira élénk lett, ahányszor ettem, hogy biztos voltam benne, hogy annyira szeret majd enni, mint a bátyja, hogy előre frászban voltam, mert este mentek a legnagyobb vadulások, és mi lesz így, ha megszületik, évekig nem fogunk aludni, mint, amikor a Dádi volt kicsi, és emlékszem, az arcára, úgy tűnt, mintha aludna, hogy mégsem az én hajamat örökölte, hanem majdnem szőke pihéi voltak, mint a testvéreinek, hogy az apja hullámos száját is örökölte, és milyen icipici és könnyű volt a karomban, amikor elbúcsúztunk tőle és elmondtuk neki, hogy mennyire szeretjük.

És most esz a kiváncsiság, hogy tényleg olyan "hagyjon mindenki békén" lett volna-e, mint a Mici, hogy tényleg jó evő lett volna, vagy csak belemagyaráztam, és vele is hajnali fél 5-kor üldögéltem volna a nappaliban, mert nem szeretett volna aludni.

És most itt maradt ez a csomó kérdés, meg néhány sejtés és dolog, és nem foghatom, nem éjszakázhatok, nem aggódhatok, hogy eszik-e eleget, nem szólhatok rá a testvéreire, hogy halkabban, mert alszik, nem látom mosolyogni, felnőni, járni tanulni, és ő sem tudja meg, milyen lenne harmadik gyereknek lenni ebben a bolondokházában, ami a családunk, ami életben tart.